Nehéz mit írni akkor, amikor egy blog elér a 3000. poszthoz, egy több mint 8 éves út mérföldkövéhez. Szép kerek számról van szó, megszámlálhatatlan érdekes, szívszorító vagy éppen pozitív történetről – ezúton is köszönöm, hogy megosztottátok a bloggal és legyen ez így a jövőben is! Szinte lehetetlen válogatni ennyi írás közül, úgyhogy a statisztikához fordultam és megnéztem, melyek a Határátkelő történetének legolvasottabb posztjai. Ebből következzen ma egy válogatás (a teljes írásokat a címekre kattintva olvashatjátok el), miközben persze továbbra is várom a különleges vagy akár hétköznapi történeteket a hataratkelo@hotmail.com címre.
A szakemberhiány már három éve is egyre markánsabban volt jelen Magyarországon, azóta persze még tovább romlott a helyzet. Digger posztja akkor arról szólt, hogy a korábban "el lehet menni"-vel elintézett határátkelők azért érezhetnek némi elégtételt a híreket olvasva.
„Folyamatosan jönnek a hírek Magyarországról, hogy baj van. MUNKAERŐHIÁNY VAN. Nem találnak embert, szakembert meg pláne. Horribile dictu néhány cég odáig süllyedt, hogy kénytelen bért emelni. Belegondolni is rossz. Vége a világnak, BÉRT KELL EMELNI.
Most ha rosszmájú lennék, akkor elégtételt éreznék, sőt kárörvendenék. Tudjátok mit? Én bizony elégtételt érzek és kárörvendek. Otthon beérett a termés. Sok köszönet nincs benne, kicsi is meg savanyú is, de a tiétek.
Tisztelt vállalkozó urak! Tisztelt közgazdászok, akik a közép- és felsővezetést adjátok a vállalatokban! Most ÉN kérdezek vissza. Hogy is van az a „ha nem tetszik, el lehet menni”, „nyitva az ajtó”, „döngetik a kaput, annyian akarnak itt dolgozni”, „annyit fizetünk neked, amiért még itt maradsz, ő meg annyival kap többet, hogy idejöjjön”?
Én meg azt mondom, HA DISZNÓ NINCS, KONDÁS SEM KELL.
El lehet menni? Kösz, megfogadtuk a jótanácsot néhány százezren. Na, akkor MOST lehet kinyitni a kapukat és beengedni, aki döngeti. Nocsak. Nincs kint senki? Így jártatok, bazd meg. Urak. Nincs, aki kivegye alólatok a szart, a kórházban? Nincs, aki megsüsse a kenyeretek? Nincs, aki megjavítsa a vízvezetéket? Talán tovább kellett volna látni az orrotoknál.
Bizony tisztelt középvezetők, tisztelt vállalatvezetők, tisztelt vállalkozók, ezért jórészt ti vagytok a felelősek. A lovat nem csak ütni kell, hanem néha egy kis kockacukrot is kellett volna adni neki. Dakota indián alól kidőlt a ló, mert éhen halt. Most már adnál neki, de késő.
Közgazdász urak! Céget menedzselni megtanultatok. Emberként viselkedni nem. A konda szétszéledt, nincs, aki összeterelje. Persze ti nem vagytok felelősek. Ti nem tudtátok. Azt hittétek, örökké tart a „majd veszünk fel másik embert” korszak. Tévedtetek. Megérdemlitek.
Utoljára a nagy büdös átkos kommunista korszakban volt a főnök-beosztott viszony közvetlen és szociálisan érzékeny. Aztán a rendszerváltás után az átkosban szocializálódott melósbarát „öreg”-eket szép lassan felváltotta az egyetemről frissen kikerült, profitorientált fiatalok hada. Megtörtént mindenhol az úgynevezett „fiatalítás”.
Mára beérett a gyümölcse.
Láttam, hogyan beszélnek tisztességben megőszült szakemberekkel. Sokan inkább vállalták, hogy idő előtt csökkentett pénzért nyugdíjba vonulnak. A fiatalítás hozadéka az is, hogy Magyarországon negyven év felett nem ember az ember. A szaktudás, a tapasztalat, a szorgalom nem érték.
Az emberek értettek a szóból. A köztudottan röghöz kötött magyar máshol próbál boldogulni. Nyelvtudással vagy anélkül, keserűséggel telve megy el."
Tíz idegesítő dolog Németországban (74 937)
Az öt éve Ludwigshafenben élő Eszter írta meg idén nyáron németországi tapasztalatait, kifejezetten az volt a kérés, hogy a kevéssé pozitív dolgokat szedje össze egy sorozat keretében. A férje egyébként Heidelbergbe ingázik az egyetemre, ő pedig helyben dolgozik idősgondozóként.
„#1 Magyarok
Nagyon sok rossz tapasztalatunk van már más, idekint élő magyarokkal. Sokan lehúznak, ha megtudják, hogy te is magyar vagy, megpróbálnak kihasználni. Rászoktunk arra, hogy ha magyar szót hallunk az utcán, boltban, feltűnően hangosan beszélgetünk a férjemmel németül.
#2 Kaja
A német konyha nem túl bonyolult: sült virsli savanyú káposztával és gombóccal. Ja, meg a barna szósszal. Bármilyen húsételhez a barna szósz dukál, a német „gulasch” apróra vágott főtt hús barna szósszal. És mindennek ugyanolyan íze van.
#3 Biztonság
A német nem cselekszik addig, amíg biztonságosnak nem értékeli a helyzetet. Ez egyébként egy nagyon értékes tulajdonság lehet, de túlzásba is lehet vinni. A németek nagyon későn, vagy egyáltalán nem vállalnak gyereket, mert nem találják biztonságosnak az anyagi helyzetüket.
Kidobálnak még jócskán fogyasztható kajákat, mert furán csillan a hús a napfényben, vagy mert már két napja nyitva van a hűtőben. A gyereknek nem vesznek használt cuccokat, mert még elkap mindenféle bőrbetegséget.
#4 „Idegenellenesség”
A németek alapvetően nagyon elfogadóak a külföldiekkel szemben, és valamilyen szinten hálásak is, mert elvégezzük azt a munkát, amit ők nem végeznének el. De csak egy bizonyos szintig.
Ha túl magasra törsz, gyorsan csinálsz karriert, esetleg okosabb vagy, vagy jobb meglátásaid vannak, mint a német kollégáidnak, rögtön jönnek az idegenellenes beszólások és társaik.
#5 Politika
Ehhez kapcsolódik igazából a következő pont, a politika is. Az AfD jelenlétével nagyon felerősödött a szélsőjobboldali hangvétel az átlaglakosság körében is. Nagyon sok dolognak okai szerintük a bevándorlók, a menekültek, a demokratikus politikusok tehetetlensége.
A német alsóközéposztálybeli munkás legfőbb ellensége manapság vagy a menekült, vagy pedig a segélyért folyamodó, aki nem dolgozik. Sajnos tényleg sokan vannak, akik segélyből jól élnek idekint, illetve akadnak olyan külföldiek, akik munka helyett a segélyre utaznak, de elég sok HARTZ IV (ez a munkanélküli és a szociális segély reformja – HÁ) ellenes hangot hallani. "
A nagy Balaton-átverés (76 577)
Megint a munkaerőhiány, ám ezúttal a másik oldalról, azaz egy balatoni vendéglátós szemszögéből. Feketerigó tavalyi írása érdekes bepillantást nyújtott ebbe a világba.
(Fotó: pixabay.com/lum3n)
„Az elmúlt években egyre inkább elterjedt a hír, hogy a Balatonon, a szezonban nincsen szakember. Tavaly is volt egy hírcunami ezzel kapcsolatban, idén azonban kitört a hisztéria. Legalábbis én így érzem. Sokan foglalkoztak a problémával, a szakszervezetek vezetőitől kezdve az újságírókon keresztül a vállalkozókig, kb. mindenki.
A munkaközvetítők is lecsaptak a prédára, egyre többen ajánlanak állást a Balatonon. Még a kormányzati fakenews-ban is megjelent olyan cikk, hogy az Ausztriában dolgozók hazajönnek a nyáron, hogy a Balatonon dolgozhassanak.
Ezt persze semmilyen adattal vagy statisztikával nem támasztotta alá a cikk szerzője, de nem is kell. Amúgy sem lehet komolyan venni. Nyilván aki a téli szezonban dolgozik kint, az esélyes, hogy nyáron itthon van. De nem hiszem, hogy a többség a Balaton miatt jönne haza.
De a lényeg az, hogy az ember arra számít, hogy ha már ennyien tisztában vannak a problémával, akkor talán valami változás is elindul. És lehetőleg pozitív irányba. De ez nem feltétlenül van így.
Nyilván már van bejelentés, több helyen, de szerintem ez nem haladja meg a minimálbért és a nyolc órát. Aztán persze dolgozol tizenkettőt, és a pénzt feketén kapod meg. Ha megkapod.
Maradt a hátrányos megkülönböztetés
A diszkriminatív viselkedés egyes munkaadók részéről továbbra is jelen van. Egyesek azt gondolják, hogy ha fiatal csinos lányok állnak a pultban, lehetőleg kirívóbb, provokatívabb ruhában, az bevonzza a férfi vendégeket. Hiszen a Hooters is erre épül, és működik. De a Hootersnak ez a profilja.
Ám egy étteremnek, kávézónak, vagy akár egy diszkónak sem kellene, hogy ez legyen a profilja, mert nem feltétlenül fog működni. Hülyén néz ki, ha egy elegáns kávézóban a húszéves kis felszolgáló csaj popsivillantós rövidnaciban meg flip-flopban dolgozik, miközben nem tud rendesen felszolgálni és elúszik kettő asztallal.
A megbízhatatlan munkavállalók
És nem utolsósorban megjelentek a megbízhatatlan munkavállalók. Azok, akik csak ígérgetnek, de nem jelennek meg a megbeszélt időben, utána pedig még a telefonjukat is kikapcsolják. És ezekből sok van.
Ez természetesen a munkaadónak sem jó, neki az érdeke, hogy legyen, aki dolgozik, és termeli a profitot. A munkavállalónak pedig a biztonság a célja.
Legyen egy megbízható munkahely, ahol megbecsülik, megfizetik, nem kell bujkálnia, ha jön az ellenőrzés, rendesen kifizetik, és a szakmai tudása alapján ítélik meg, nem pedig a kora vagy a neme alapján.
Ahová visszamehet, a következő, és a következő és az azt követő szezonra. Hosszútávra. Ez érdeke lenne a munkaadónak is. Mert már ismerné az alkalmazottat, tudja, mit várhatna el tőle, mennyire lehet terhelni.
Megéri tisztességesen csinálni?
Az éremnek azonban két oldala van. Tisztában kell lenni azzal is, hogy ha a vállalkozó mindent tisztességesen és törvényesen csinálna, egyszerűen nem érné meg neki vállalkozni. A Balatonon biztos, hogy nem.
A szezon rövid, adókat, járulékokat kell fizetni. Az üzlethelyiséget, ha bérli, bérleti díjat kell fizetni, rezsit. És az időjárás nagyon is meg tudja határozni a szezont. A vállalkozó ott spórol, ahol tud.
Ennek ellenére tudomásul kell venni a tényt, hogy a szakemberek nem akarnak, és lehet nem is fognak napi 12-14 órát dolgozni heti hét napban ilyen feltételek mellett. Még ebben a rövid két-három hónapos szezonban sem.
Akinek családja van, és itthon tölti a nyarat, az szeretne a családjával is lenni. Aki fiatal, az élvezni is akarja a nyarat. Az az időszak már elmúlt, hogy reggeltől, késő éjszakáig dolgozik a vendéglátós, aztán hazaesik, és próbál nem elaludni zuhanyzás közben.
A vállalkozó pedig törődjön bele, hogy nem fog ötévente új autót venni, nem tudja rendszeresen lecserélni a BMW-t Audira, az Audit Mercedesre, a Mercit BMW-re. Télen nem megy el kétszer síelni, és nem viszi el az aktuális párját a Bahamákra januárban, mert „jó volt a szezon, van miből”."
Okok, amik miatt nem akarunk otthon élni (77 278)
Mátéék történetében sokan magukra ismertek. Kis pénzgyűjtés céljából költöztek ki Angliába, aztán hazatértek, ahol hamar világossá vált, hogy az élet meglehetősen bonyolult tud lenni… így aztán tavaly megint elmentek. Hogy miért, az kiderült az írásából.
(Fotó: pixabay.com/stocksnap)
„Kevesebb mint 1,5 évet töltöttünk otthon. Majdnem az első hónaptól diszkomfort érzésünk volt az otthoni helyzetek miatt, de mivel távol mindentől volt egy szép nagy földünk, ahova építkeztünk, úgy gondoltuk, nem fog minket zavarni az otthoni, már-már balkáni hangulat. Így is történt. Kiköltöztünk a semmi közepére és napi 2-3 órát ingázva jártunk be Budapestre dolgozni.
Nem volt megfelelő kapacitású a villanyóra a házhoz, elkezdtem intézni a mindenkinek járó 32A villanyórát. Majdnem fél évig járkáltam be a szolgáltatóhoz, mert mindig volt valami bajuk, ami miatt nem adták meg a bővítési engedélyt.
Télen alig volt 15°C a lakásban, de nem csináltunk belőle gondot, felöltöztünk. Élveztük a nyugalmat, csendet. Aztán februárban végre megkaptuk az engedélyeket.
Édesapám cége csinálta a szabványosító átszerelést. Volt egy technikus a csapatában, akinek országos engedélye van villanyórákhoz hozzányúlni, átszerelni... na igen. (...)
Jöttek a választások. Bíztunk benne, hogy történni fog valami változás. Hogy talán egy felelős kormányt sikerül megválasztani. Közben napi szinten hallgattuk a főnökségtől, hogy aki nem Viktoriánus az hazaáruló, tolvaj, migránssimogató libsi, komcsi meg ilyenek.
Sajna tudjuk, kik nyertek. Orbán a választás estéjén ebben az étteremben ünnepelt. Én mint konyhafőnök, közöltem, nem vagyok hajlandó dolgozni. Nem dolgoztak meg a felszolgált ételért, én max. narancsos buktát vagyok hajlandó sütni.
Másnap be is adtuk a felmondásunk. Akkor persze már ment az alkudozás, olyan összegeket ajánlottak a maradásért, ami, ha nem lennének elveim, bőven megérte volna.
Megmondtam a főnökeimnek, akik között volt Fidesz-érdekeltségbe tartozó vállalkozó és egy képviselő is, hogy nem tudok olyan helyen dolgozni, ahol egy kisebb besúgó rendszer működik, arra kell figyelnem, hogy kinek mit mondok, mert eláshatom magam egy mondattal, ahol egyik napról a másikra megszűnhet a munkahelyem, ha bedől ez a kártyavár, amit összeloptak.
Ezért inkább visszajöttünk Angliába. Nem tud a pénz motiválni. Persze kell, de nem a jövő hónapig tervezem az életem. Otthon meg nemigen van perspektíva. Akartam vállalkozni is, de minden barátom, aki belevágott, nem mondanám, hogy panaszkodik, de megszakadnak. És az amortizációra nem nagyon van pénzük.
Magukat jelentik ki a cégükből 4 órás bejelentésre, ha pénz kell, mert az alkalmazottakkal nem akarnak kicseszni.
Otthon az emberek bizalmatlanok és rosszindulatúak egymással. Itt minket visszavártak (ugyanabba a kis hotelbe jöttünk vissza). Akklimatizálódunk, beilleszkedünk a helyi közösségbe."
Magyarország egy ausztriai magyar szemével (78 452)
A nyár hagyományosan a határátkelők hazalátogatásának egyik csúcsidőszaka (a másik a karácsony környéke). Ilyenkor mindig érdekes látni, milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a külföldön élő magyarok. Balázs például idén nyáron egészen pozitívakkal.
„Mikor anno elhagytuk az országot, tombolt a mindenki számára emlékezetes gazdasági válság. Akkoriban óriási munkanélküliség, nevetségesen alacsony ingatlanárak, haldokló kisvállalkozások, irreálisan gyenge munkabérek és kilátástalanság jellemezte az országot. Bennünk azóta is ez a kép élt, ettől féltünk, ezt nem akartuk!
Az otthon eltöltött igen aktív két hét új képet festett. Őszinte leszek, mert miért ne volnék az. Csak azt írom le, amit átéltünk, tapasztaltunk és amiről nem Facebook posztokból merített információk alapján értesültünk.
Első állomásunk Sárvár volt. Egy lovasmajorban szálltunk meg, ahonnan aztán A-Z-ig bejártuk a környéket. Maga a város gyönyörű és folyamatosan fejlődik. Szinte minden újszerű és korszerű.
Az akadálymentesített bejáratoktól, a viacolor sétányokig, a járdáktól a közlekedési lámpákig, a szelektív hulladékgyűjtőktől a folyamatosan karbantartott zöld területekig, az óvodáktól, az iskolákig, minden igényes és rendezett volt.
Vártuk tehát a savanyú ábrázatokat, a folyton elégedetlen zsörtölődő embereket, de velük sem találkoztunk. Kivétel nélkül mindenki kedves és segítőkész volt és most nem az éttermi személyzetre gondolok. Az utca embere éppúgy, mint a rendőr, vagy a vízparton üldögélő nyugdíjas.
Persze nem tudtam megállni és „meginterjúvoltam” a szállásunkon dolgozó személyzetet is. Minden szempontból elégedettek voltak a munkájukkal.
Innen Sümegre mentünk, ahol szó szerint ugyanezeket tapasztaltuk! Néhány nap elteltével Budapestre, majd onnan egy Apc nevű kis településre vezetett utunk, mert egy kifejezetten jó hangulatú, tradicionális lagzira voltunk hivatalosak.
A rendezvényen résztvevő fiatalokat szintén kifaggattam, mert egyre jobban érdekelt az otthon maradottak véleménye! Nos, itt sem panaszkodott senki!
Mindegyiküknek megvolt a munkája és néhányan közel annyit kerestek, mint Ausztriában egy átlagos szállodai mosogató! (Nem ügyvédekről, illetve orvosokról beszélek.)"
Miért költözöm vissza Magyarországra? (100 507)
Nyba jó régen, még hat éve írta meg, miért költözik haza. Elsősorban a család és a barátok jelentőségével érvelt és azzal, hogy milyen nehéz őket hátrahagyni.
„Joggal merül fel mindenkiben a gondolat, hogy Magyarország mit adott nekem, hiszen csak nyomorogtunk, nem tudtunk megélni egyik hónapról a másikra sem. Hát igen, vannak rossz oldalai a dolgoknak, de felmerül bárkiben is, hogy Ő mit adott a földjének, mely születésétől a haláláig az övé lesz?
Ahol most élsz, mint határátkelő, sose lesz a hazád, sose fog befogadni, még ha TE most azt is hiszed. Mindig idegen leszel, de a szülőföldeden történjen bármi is, Te mindig Otthon vagy.
Odáig jutottam, hogy nap mint nap teszem fel akár többször is a kérdést magamnak, MIT KERESEK ÉN ITT? Van otthon házam, földem, barátaim, rokonaim, családom, mit csinálok még itt? Aztán jön a hirtelen felismerés, hogy az ég egy világon semmit.
Keresem a pénzt, hogy haza tudjak látogatni a családomhoz, hogy segíthessem őket, hogy segíthessek magamon a gyerekemen, a szomszédon, stb. De valóban segítek nekik? Hisz nem vagyok velük, nem beszélek velük, nem találkozom velük, csak küldöm a pénzt, hogy vegyétek meg, amire csak szükségetek van.
Nem baj hogy én már fél éve vagy talán egy éve se beszéltem és láttam az anyámat, a mamámat, a gyerekemet is csak félévente. Meghalnak a rokonaim, a szüleim, a barátaim, és én hazaugrok a szertartásra, ha van rá lehetőségem.
Ha nincs rá mód, azt mindenki értse meg, mert nekem dolgoznom kell, hogy a temetési költségeket ki tudjátok fizetni. De egy szót nem váltottam velük az elmúlt időbe, nem simogattam anyám arcát, nem búcsúztam el a nagyitól és a legjobb barátom is úgy ment el, hogy nem tudtam vele beszélni.
Mindez MIÉRT? A pénzért, hogy a családom jól éljen. És valóban jól él? Van pénzük, kocsijuk, házuk, nincs adósságuk és jól élnek. Csak egy valamit nem tudnak megvenni, engem, az együttlétet, a családot, a szeretetet.
Rájövök arra, hogy én tettem ezt velük, az én hibám, hogy anyámtól nem tudtam elbúcsúzni, hogy nem tudom a nagyinak megköszönni a finom sütiket és az én hibám, hogy a fiam 18 évesen teng-leng a világban, mert fogalma nincs, mit csináljon, hisz én küldöm a pénzt, hogy vegye meg ezt is azt is.
Ha én otthon maradok, együtt nyomorgunk, akkor a fiam most tudná, hogy hogyan kell az állatokkal bánni, növényt termeszteni, az édesanyám tudná, hogy mennyire hálás vagyok neki, stb."
Döbbenetes volt hazatelepülni (127 537)
És akkor rögtön utána a másik véglet, Sándor története. Ő öt év Ausztria után költözött vissza Magyarországra, és ha azt mondom, meglepte a magyar valóság, akkor nem mondtam semmit.
(Fotó: pixabay.com/jingoba)
„Régóta, 2013 óta készülök erre az írásra, volt, hogy feladtam, nem írom ki magamból, volt, hogy elkezdtem, aztán hagytam a fenébe. Miről akartam írni? Arról milyen volt hazatelepülni.
Igazából ezt egy szóval leírhatnám: DÖBBENETES. És ez a döbbenet mind a mai napig megvan. Mi van itt, mi lett itt?!! Nem intézem el egy szóval, kiírom magamból, mert szétfeszít, egyszerűen nem bírom.
Elöljáróban hozzáteszem, tisztában vagyok vele, ez az én meglátásom, tapasztalataim, történéseim az én szemszögemből, tehát szubjektív. Más emberek másképp élik meg, mást látnak, ám az is motivált, sokaktól hallok hasonló véleményt.
Jöjjön maga a történet: több mint öt év ausztriai élet után települtem haza, hiába volt az anyagi jólét, honvágyam volt, a munkám jellege miatt alig jutottam haza (nekem kevés volt), a munkaadómmal volt egy sajnálatos konfliktusom, a magyar beosztottaim miatt természetesen (fúrtak), ez ugyan rendeződött, de már nem volt a régi a munkaviszony.
Közben megismertem egy csodálatos embert, akiben igazi társat reméltem, ez is húzott haza. A munkaadó azonban a történtek ellenére is ragaszkodott hozzám, annyira, hogy felajánlotta, menjek Magyarországra, és kihelyezi a munka egy részét oda, folytassam ott, amit eddig. Maradt az osztrák fizetés, és hazajöhettem.
Ki ne vállalta volna? Beleugrottam. Majdnem ráment az egészségem, Elhagytam a szakmám a végén, fél év kellett, amíg utána emberileg, pszichésen, fizikálisan újra hasonlítani kezdtem önmagamra.
Ahogy megérkeztem és elkezdtem a munkát, a magyar konkurens kollégák azonnal elkezdtek ócsárolni, amelyiknek volt hozzá kapcsolati tőkéje ellehetetleníteni, keresték a kontaktust a tulajdonossal átvegyék a helyemet. (...)
Amúgy ilyen az egész ország. felül a buta korrupt, gerinctelen, velejéig romlott bűnözők, pszichopaták, középen gátnak a birkacsorda, lenyomva alulra a kreatív, tenni akaró embereket.
Akik vagy végtelenségig frusztráltak attól, hogy nem a megfelelő helyen vannak, és hogy kik vannak a helyükön. Vagy elmennek, vagy megdöglenek a pszichés okokból szerzett betegségeikben.
A közélet egy mocsáron úszó szemétbánya. A társadalom a bűnözők által hergelt, terelt véleményformáló (pl. szavazataikkal) csorda által ellehetetlenített, megosztott, hektikus káosz, teljesen működésképtelen, olyan, mint magyar társadalom nem létezik.
A gazdaság? Színtiszta papíron létező statisztikai lufi. Addig fújják, amíg kidurran, és akkor lesz itt nemulass. Hazai ipar nincs. Mezőgazdaság nincs. Egyáltalában hazai termelés nincs."
A legélhetetlenebb orosz városok (140 825)
Be kell vallanom, nagyon szeretem azokat a posztokat is, melyek a hétköznapokról, egy-egy érdekes útról szólnak. A jelek szerint ezzel nem csak én vagyok így, hanem ti is, hiszen Gábor oroszországi posztját tavaly jó sokan elolvastátok.
"Cseljabinszk tőszomszédságában volt megtalálható a nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző Mayak-gyár, ahol sajnos több baleset is történt, a legnagyobb ezek közül 1957-ben.
Ennek következményeképpen nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel, és sokáig azért nem tudtunk erről a történetről, mert egyszerűen el volt titkolva. A hely nevét sokáig más kódszóval helyettesítették, később pedig meg is változtatták, Ozerszkra, és úgy tettek, mintha nem is történt volna semmi.
A lakosokat azonban nagyon nem zavarhatta a csernobilinál is nagyobb katasztrófa, mert jelentős kitelepítések nem történtek, sőt, Ozerszk ma is éli átlagos életét. Azt azért hozzá kell tenni, hogy zárt város, ahová én például nem tudnám betenni a lábam. (Csernobilba bejutottam, azonban ide most nem is igazán vágytam).
Nos milyen város is a mai Cseljabinszk? Hát egyrészről „nagy” (1,5 millió lakosával Oroszország 8. legnagyobb városa), másrészt ha nagyon minősítenem kellene, akkor erősen kellene keresnem a további jelzőket rá.
Olyan „semmi extra” - mondanám. Óriási utak, nagy emeletes házak, ellenben ezekből szerintem kettő egyformát nem látni, a százéves fabódé keveredik a befejezetlen irodaházzal, a szockópanel a hruscsovkákkal.
Nincs egységes kép, nemhogy városkép, de utcakép sem. Szerintem városközpont sincs, nem igazán találtam ilyet, csak egy Lenin-szobrot. (Bár az mondjuk meg mindenhol van oroszban). (...)
Magynitogorszkról többször is hallottam már, és sajnos mindig rossz kontextusban. Ne szépítsük: ez Oroszország legélhetetlenebb helye, rettenetesen szennyezett levegővel, pöfögő gyárakkal, de a világ első tízében is simán megállja a helyét a téren.
A legnagyobb gyármonstrum a MKM (kb. Magnyigorszki Vegyes Kombinát), ahol vasércet alakítanak át, ólmot öntenek, de a fémfeldolgozás rengeteg más műfaját is végzik egyszerre. (...)
A nyolcórás éjjeli vonatozás borzasztó volt: az, hogy ötvenen néznek, még nem is akkora baj, azonban az, hogy a lehajtható asztalból alakított ágyszerűség az pont tíz centiméterrel rövidebb és szélesebb, mint te magad vagy, na az jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy reggelre úgy érezd magad, mint egy pofozózsák.
Nem elviccelni akarom, de amit az ember az ember az ablakból lát, attól azonnal megölné magát, mivel így képzelhető el szerintem a világvége, egy nukleáris apokalipszisba oltott Walking Dead helyszín, meg Mordor egyszerre.
Ipari létesítmények csimborasszója, pöfögő gyárak, mocsár, ótvaros színű táj, szürke lepusztultság és pusztaság fogad, és ezt egy órán át nézed. Hogy mi lesz Magnyitogorszkban magában, abba már bele se gondolsz ezután.
Azonban meglepetésképp az történik, hogy az előző hányingerkeltő táj egy viszonylag normális városba fut bele, aminek ráadásul rózsaszín a vonatpályaudvara, és emberek állnak a peronon, akik ráadásul boldognak tűnnek. Semmivel nem másabb, mint Kőbánya-felső, sőt.
A vasútállomás előtt egy nagydarab öntőfigura áll, jelezvén, hogy a kohászok városában járunk, és ez sem másabb, mint otthon egy ugyanilyen a jászberényi Aprítógépgyár előtt."
Ezért kellett eljönnünk Magyarországról (148 908)
Z posztja nem sokkal azután jelent meg, hogy 2012-ben a Határátkelő a blog.hu-ra költözött és érdekes látleletét adta az akkori állapotoknak.
„Magyarország az elmúlt 10 évben egy a hiteltelen, erkölcsileg és egyéb módokon is retardált vezetőivel a politikai, társadalmi zűrzavar felé zakatoló gyorsvonat. A politika alakulása és az inkompetens vezetők újra és újra történő megválasztása egyszerre oka és következménye a bajoknak.
Az irányt vesztett, összezavarodott emberek könnyen befolyásolhatóak, így megválasztanak mindenkit, aki vagy valamilyen új „rendet" ígér, vagy valamilyen régi, jól bevált, nosztalgikus rendet képvisel.
Az ígért rendet aztán - sajnos vagy szerencsére – nem valósítják meg, amivel még inkább összezavarják a választóikat. Akik megint megválasztanak valakit, aki „rendet" ígér. A frusztráció garantált és a politikai mókuskerékben nem nagyon marad meg más, mint a jól ígérő, karizmatikus ám szakmailag gyenge és erkölcsileg flexibilis vezetők hordái.
Ez még egy közös kudarcom az országgal – én nem szeretek agitálni, a politikai nézeteimről győzködni másokat, képviselni nagy embertömegeket, Magyarország lakossága meg magától szemlátomást nem tudja kitermelni, megválasztani a szakmailag és erkölcsileg is elfogadható vezetőit. Ezt én nem tudtam, nem akartam megváltoztatni, de együtt élni vele sem tudtam, el kellett jönnöm.
A korrupció
Egyre növekvő, egyre intézményesebb szintet elérő korrupció. Nem vagyok idealista, tudom, hogy korrupció mindig volt és lesz is. De a tendencia nagyon rossz. Az első két pontból adódóan lazulnak az erkölcsi gátak.
Erkölcsi tartás már nincs, mert nincs stabil értékrend, amihez mérhetem magam, a vezetők meg pláne rossz példával járnak elő, és még csak nem is szégyellik, rejtegetik nagyon, hát akkor én miért ne?
Ha valakit már nem zavar, hogy üzletet, orvosi ellátást, pozíciót, jobb kaját, gyorsabb kiszolgálást csak mutyiban, egy kis kenegetéssel lehet gyorsan elintézni, akkor persze ez egy jól működő rendszer is lehet. Magyarországon engem is nap mint nap megkísértett a korrupció, hívjuk hálapénznek vagy marketing ajándéknak.
Volt mikor legyőztem, volt mikor engedtem a csábításnak, és éltem az eszközeivel, de nem tudta megszokni a gyomrom. Nem voltam elég erős küzdeni ellene, így hát el kellett jönnöm. Egy újabb közös kudarc, és hány lesz még?
Jövőtlenség
Talán a fenti okokra visszavezethetően, vagy tán csak, mint magyar sajátosság, az ország rohamléptekben zabálja föl a saját és az állampolgárai jövőjét.
Elköltjük a következő nemzedék nyugdíját, hogy a mai nyugdíjasok kaphassanak, elvonjuk a jövő iparának alapjául szolgálni hivatott befektetéseket és mondjuk egy középtávon kihalásra ítélt iparág (konkrétan a MOL-ra gondolok) részvényeit vesszük meg belőle.
Megvágjuk, sőt, szinte megvonjuk az oktatás (különösen a legtermelékenyebb erőforrásokat produkáló felsőoktatás) támogatását a spórolásra hivatkozva, gátoljuk a bankok tevékenységét, akiknek a gazdasági fejlődéshez szükséges tőkét kéne akkumulálniuk és továbbadniuk.
Olyan ez, mint a teli gázpalackot kihajítani a túlsúlyos hőlégballonból. Nem bírtam nézni, hogy az emberek egy része állva tapsol az én és a saját gyermekeik, unokáik jövőjének lerombolásához, de erőm nem volt tenni ellene, el kellett jönnöm."
Mennyiért költöznék haza Norvégiából? (157 341)
Kata és családja öt évvel ezelőtt költözött Norvégiába. Mint oly sokan, nekik is a svájci frankos hitel tett be, így voltaképpen kényszerhelyzetben voltak. Akkor úgy tervezték, maximum 5 évig maradnak, tavalyi posztjában azt a kérdést járta körül, visszaköltöznének-e Magyarországra.
„A pénz miatt jöttünk el Magyarországról, de nem a pénz miatt maradunk Norvégiában. Ha otthon ugyanilyen bérezést kapnánk, és még ezen felül is lenne a bankszámlánkon vagy 50-100-150 millió forint, akkor sem mennénk haza.
Az okok elég egyszerűek. Lássuk pontról pontra, nem feltétlenül fontossági sorrendben!
Az emberek mentalitása
A norvégok rendkívül pozitív beállítottságú emberek, nincs irigykedés, féltékenykedés, ha a szomszédod például új kocsit vesz és nem fúrják egymást a munkahelyen sem.
Segítőkészek, nyitottak, befogadóak, bár szoros barátságot nehéz kötni velük, jellemzően gyerekkoruktól együtt nőttek fel, azokkal barátkoznak.
A magyarok ezzel szemben nagyon negatív beállítottságúak, mindenben a rosszat látják meg, nem a jót és ezzel mérgezik saját magukat. Irigyek, ha a másiknak egy hangyányival több jut valamiből – tisztelet a kevés kivételnek. Már ez a pozitív életszemlélet is rendkívüli módon hat az ember közérzetére.
Óvoda
Az óvoda nagyon különbözik az otthonitól, ahol a gyerekeket alig viszik ki a levegőre és inkább kivágják a fát az udvarról, nehogy leessen róla a gyerek, arról nem beszélve, hogy 30 gyerek van egy miniteremben összezárva két, idegileg kikészült óvónővel.
Itt a gyerekek szinte egész nap a levegőn vannak, mert „nincs rossz idő, csak nem megfelelő ruházat” a norvég mondás szerint. Fára másznak, hernyókkal, bogarakkal játszanak, csigát gyűjtenek, kirándulnak, virslit grilleznek az óvónénikkel és óvóbácsikkal együtt, amit kint fogyasztanak el, akár a tengerparton is a 13 fokban, persze megfelelően felöltözve. (...)
Iskola
Össze sem lehet hasonlítani az otthonival. Itt a gyerek 1/2 9-kor kezd tanulni és alsóban hetente kétszer 12:15-kor, a többi napokon 14:00-kor végez. Ezzel szemben az otthoni suli 7:50-kor kezdődött és fél 5-ig nem lehet a gyereket hazavinni, mert kötelező napközi van (volt).
Itt a napköziben (ami szabadon választott) nem leckét írnak, hanem játszanak kint és bent. A napi lecke egy kb. 10 perces írásbeli feladat, valamint 15 perc olvasás szabadon választott könyvből.
Az iskolában is sokat vannak szabad levegőn, a tornaórákból, amik naponta vannak, csak egy van teremben, a többi a szabadban. Nem is gyakran betegek a gyerekek. (...)
Munkahely
(…) Itt a pozitív motiváció a normális, nem a díjazások, fizetés megvonásával ösztönöznek jó munkára, hanem simán dicsérő szavakkal a jó munkáért irodai és termelési szinten is.
A kollégák segítik egymást, a főnök pedig észreveszi a jó teljesítményt és kifejezi az elismerését érte, szimplán szavakkal, semmi másra nem kell gondolni. Tudják, hogy van magánéleted a munkán kívül és tiszteletben is tartják. Egyensúlyban van a munka és a magánélet.
Nyáron államilag garantált a 3 egybefüggő hét szabadság. Ha túlóra van, azt kifizetik, nem trükköznek a fizetéssel. A munkáltató állja a karácsonyi vacsorát a dolgozóknak, megköszönve ezzel az egész éves munkát – ez rengeteg norvég munkahelyen szokás.
Kreativitásra ösztönöznek, értékelik a rugalmasságot, ami nem csak a munkavállaló, de a munkáltató részéről is működik. A főnök partnerként kezeli a beosztottjait, bízik a szaktudásukban és kikéri a véleményüket.
Magyarországon ezzel szemben a „jobb, ha hallgatok” elv működött, két hét egybefüggő szabadságot alig lehetett kieszközölni és a főnök, ha valami gond volt, mindig abból indult ki, hogy biztos a saját beosztottja hibázott, s csak ha bizonyította, hogy nem, akkor ment tovább az élet. (...)
Politika
Az otthoni helyzetet mindenki ismeri, egy szóval leírva borzasztó. A politikusok azt tesznek otthon a saját, a családtagjaik, a sógor, a koma, a jóbarát érdekében, amit nem szégyellnek.
Itt ezzel szemben a pártok kommunikálnak egymással, valós programjaik vannak, amiket végre is hajtanak. (...)
Leginkább ezek azok a dolgok, amik miatt mi itt szeretnénk felnevelni a gyerekeinket, hogy ezeket az értékeket vehessék át.
Ezek közül a dolgok közül persze nagyon sok múlik azon, hogy Norvégia anyagilag biztos lábakon áll, de nem vagyok biztos benne, hogy ha Magyarország kapott volna egy ilyen esélyt, mint az olajjal Norvégia, ugyanitt tartana-e az ország. Változna-e a pozitív irányába a munkáltatók hozzáállása a munkavállalókhoz, az oktatás vagy az egészségügy jobb lenne-e.
Szóval hogy mennyi pénzért mennék haza újra Magyarországra? Nem pénz kérdése, hanem ezeké a dolgoké. Amíg ezek nem változnak az ittenihez hasonló irányba, addig nem fogom a nyugodt, biztonságos, stresszmentes életünket felcserélni egy bizonytalan jövőjű, stresszes napokkal teli, a gyűlölködésben összhangban lévő, de amúgy széthúzó lakosságú, szűklátókörű országért, bármennyire is az a szülőhazám.”
A végére még egy kis érdekesség (ha már az elején a statisztikát emlegettem): a 3000 poszt közel 50 milliós olvasottságot hozott, ami szerény matematikai képességem (és a mobilom számológépe… :) ) szerint nagyjából 16 ezres átlag, ami igazán megtisztelő.
Köszönöm és csak azt ígérhetem, hogy én folytatom, remélem, ti is a posztok küldését! :)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek