Mostanában egyre többet lehet olvasni, hallani arról, hogy mekkora szakemberhiány van Magyarországon, olyannyira, hogy az építőipar, sőt, a balatoni turizmus szereplői is katasztrófahelyzetet emlegetnek. A mai poszt szerzője, Digger egy külföldön élő magyar szemszögéből írta meg a véleményét, ezúttal kifejezetten arra kérve, hogy minden változtatás nélkül tegyem azt közzé. Íme, tehát a poszt, utána pedig lehet róla beszélgetni, vitatkozni. Van miről…

„Folyamatosan jönnek a hírek Magyarországról, hogy baj van. MUNKAERŐHIÁNY VAN. Nem találnak embert, szakembert meg pláne. Horribile dictu néhány cég odáig süllyedt, hogy kénytelen bért emelni. Belegondolni is rossz. Vége a világnak, BÉRT KELL EMELNI.

Most ha rosszmájú lennék, akkor elégtételt éreznék, sőt kárörvendenék. Tudjátok mit? Én bizony elégtételt érzek és kárörvendek. Otthon beérett a termés. Sok köszönet nincs benne, kicsi is meg savanyú is, de a tiétek.

Tisztelt vállalkozó urak! Tisztelt közgazdászok, akik a közép- és felsővezetést adjátok a vállalatokban! Most ÉN kérdezek vissza. Hogy is van az a „ha nem tetszik, el lehet menni”, „nyitva az ajtó”, „döngetik a kaput, annyian akarnak itt dolgozni”, „annyit fizetünk neked, amiért még itt maradsz, ő meg annyival kap többet, hogy idejöjjön”?

Én meg azt mondom, HA DISZNÓ NINCS, KONDÁS SEM KELL.

El lehet menni? Kösz, megfogadtuk a jótanácsot néhány százezren. Na, akkor MOST lehet kinyitni a kapukat és beengedni, aki döngeti. Nocsak. Nincs kint senki? Így jártatok, bazd meg. Urak. Nincs, aki kivegye alólatok a szart, a kórházban? Nincs, aki megsüsse a kenyeretek? Nincs, aki megjavítsa a vízvezetéket? Talán tovább kellett volna látni az orrotoknál.

Bizony tisztelt középvezetők, tisztelt vállalatvezetők, tisztelt vállalkozók, ezért jórészt ti vagytok a felelősek. A lovat nem csak ütni kell, hanem néha egy kis kockacukrot is kellett volna adni neki. Dakota indián alól kidőlt a ló, mert éhen halt. Most már adnál neki, de késő.

Közgazdász urak! Céget menedzselni megtanultatok. Emberként viselkedni nem. A konda szétszéledt, nincs, aki összeterelje. Persze ti nem vagytok felelősek. Ti nem tudtátok. Azt hittétek, örökké tart a „majd veszünk fel másik embert” korszak. Tévedtetek. Megérdemlitek.

Utoljára a nagy büdös átkos kommunista korszakban volt a főnök-beosztott viszony közvetlen és szociálisan érzékeny. Aztán a rendszerváltás után az átkosban szocializálódott melósbarát „öreg”-eket szép lassan felváltotta az egyetemről frissen kikerült, profitorientált fiatalok hada. Megtörtént mindenhol az úgynevezett „fiatalítás”.

Mára beérett a gyümölcse.

Láttam, hogyan beszélnek tisztességben megőszült szakemberekkel. Sokan inkább vállalták, hogy idő előtt csökkentett pénzért nyugdíjba vonulnak. A fiatalítás hozadéka az is, hogy Magyarországon negyven év felett nem ember az ember. A szaktudás, a tapasztalat, a szorgalom nem érték.

Az emberek értettek a szóból. A köztudottan röghöz kötött magyar máshol próbál boldogulni. Nyelvtudással vagy anélkül, keserűséggel telve megy el.

Kint, az új országban, iszonyatos hátrányt kell ledolgozni.

Elhelyezkedtem az angol építőiparban. A nyelvet nem beszéltem. Az építőipar felépítését, technológiai folyamatait nem ismertem. Húsz év után a birminghami vizsgán ültem újra lánctalpas forgókotróra megint. Sokszoros hátrányból indultam.

Valamivel pótolnom kellett a nyelvtudás hiányát. Csak és kizárólag a munkámmal tudtam azt elérni, hogy a cégek, az ügynökségek munkát adjanak. Csak a munkámmal tudtam kompenzálni. Nem, nem kellett többet dolgoznom, mint más gépkezelőknek csak jóval profibbnak kellett lenni.

Két dolog jellemzi az itteni, amúgy nagyon jó gépkezelőket. Csak annyit csinálnak, amit mondanak nekik. Soha nem kezdeményeznek, akkor sem, ha tudnának segíteni. Valamint úgy félnek a közművezetékektől, mint a tűztől. Na, ezen a két téren tudtam lelépni őket.

Nem volt könnyű. Ha a feleségem nem tartja bennem a lelket az első időkben, akkor idegileg rámegyek. a szakmai önbecsülésem romokban hevert. Ő volt, aki bízott bennem és végig tartotta bennem a lelket. Sikerült. Ma már folyamatosan van munkám, sőt, olyan is előfordult, hogy cégek, akiknek dolgoztam, újra engem kérnek. Az ügynökök naponta küldik ajánlataikat.

Dolgoztam az öt év alatt körülbelül hatvan különböző építkezésen. Egy naptól egy évig. Soha a legcsekélyebb problémám vagy konfliktusom nem volt, egy esetet kivéve, amikor én hagytam ott egy építkezést.

Mindig mindenhol a legnagyobb tisztelettel beszéltek velem. Számtalan ország melósaival dolgoztam együtt Dél-Afrikától Litvániáig. Mindenkivel békében és barátságban.

Nehéz volt idáig eljutni. Mindegy, nem érdekes. Túl vagyok rajta.

Igen, ez nekem elégtétel. Ha van eszük, akkor a nagy arcból egy kicsit visszavesznek otthon. A pökhendi megalázóan odavetett „el lehet menni” talán kevesebb lesz. Még az is előfordulhat, hogy emberszámba veszik a melóst. A megbecsüléstől még fényévekre vannak, de valami elkezdődött.

Mi, néhány százezren indítottuk el ezt a folyamatot. Volt a kormánynak néhány sikertelen, közröhejbe fulladó próbálkozása a kivándorlók hazacsábítására.

Ahány kivándorló, annyiféle indíttatás. Természetesen a legnagyobb motiváció a pénz. Viszont a munkahelyi légkör sem elhanyagolható tényező. Van, akinek ez fontos. Aztán ez az az időszak, amikor a magyarnak elfogyott a türelme. Már nem hat a „várjál még néhány évet, és jobb lesz” duma.

Persze senki sem pótolhatatlan. Majd közgazdász úr beáll tökösnővérnek, majd menedzser elvtárs kiszedi a kenyeret a kemencéből.

Azt hiszem, a közgazdasági állatorvosi ló minden ismérve felfedezhető a balatoni vállalkozók tevékenységén. Csapnivaló szolgáltatást nyújtani aranyáron, zsebből fizetett vagy ki nem fizetett emberekkel három hónapig, kitermelve az év többi hónapjára a megélhetést, plusz az X5 BMW árát.

Az egész folyamatra az ostoba kormányzati kommunikáció még rátett egy lapáttal. „Tapasztalatot szerezni mennek ki a magyarok, aztán majd hazajönnek, és felvirágoztatják az országot”.

Tejóatyaúristen. Ha egy kutyának beadnák ezt a dumát, megveszne tőle. A kormány az adófizetők pénzéből hazavásárolt néhány embert és óriási sikerként elkönyvelte.

Lófaszt, mama… (Hogy egy klasszikust idézzek egy korábbi miniszterelnöktől.)

Kinyílt a világ, megszűntek a határok, egy újkori népvándorlás kezdetén vagyunk. A „Nem térkép e táj” már nem tart otthon senkit. A párducbőrös kacagányt el kellett adni, hogy egy tányér leves kerüljön az asztalra.

A tisztelt országmenedzser urak mit gondoltak, meddig lehet büntetlenül hülyének nézni a magyart? Meddig lehet lózungokat pufogtatva röghöz kötni az embereket?

Negyvenhét évesen, harminc év munkaviszony után mondtam, hogy elég volt. Azt kell mondanom, hogy köszönöm, urak. Meg kell köszönnöm, hogy átsegítettetek a saját korlátaimon és olyan élményekhez jutottam, amikhez egyébként esélyem sem lett volna. Minden nap egy új élmény, minden nap egy új felfedezés, és vagyunk így ezzel néhány százezren.

Ja, hogy közben otthon nincs szakember. Az országot nem egyetlen nap alatt hagyta el ennyi ember. Hosszú, folyamatosan erősödő trend ez, ami mérhető vizsgálható és előre jelezhető. Semmit nem tettetek ellene. Most meg megy a csodálkozás, hogy nincs ember. Gratulálok. Így kell ezt csinálni.

Felmerül a kérdés, hogy mondjuk az utolsó tíz év felsővezetése mennyire alkalmas a feladata ellátására, ha az orruk előtt zajló folyamatokat sem tudják kezelni? Ha én ilyen szakember lennék már páros lábbal rúgtak volna ki mindenhonnan.

Nem sajnálok semmit és senkit. Nyomokban sincs bennem ideológiai elkötelezettség az ország iránt. Magyar vagyok, és ezt soha nem tagadnám meg. Ott születtem, az életem legnagyobb részét ott éltem le. Minden emlék odaköt.

Semmi bajom az országgal, a hazával, sőt az ott zajló folyamatokkal sincs. Elfogadom és tiszteletben tartom a nép döntését, hogy milyen országvezetést választott. Ha a választópolgároknak ez kellett, ám legyen. Engem nem érint. Gusztustalanul önző féreggé váltam.

Most meg elégtételt érzek. Visszaigazolást, hogy jól döntöttem.

Mi, kivándorolt magyarok számtalanszor megkaptuk már, hogy hazaárulók vagyunk, hogy menjünk, nem hiányzunk senkinek, hogy mindig idegenek leszünk a világban és sehol nem lelünk otthonra.

Én meg csak ennyit mondok:

Néha csak arra van szükséged, hogy ellazulj, és azt mond: bazd meg.”

HÍRMONDÓ

Az itthon maradottak is jól járnak a határátkeléssel

Legalábbis az építőiparban mindenképpen, hiszen a Magyarországon maradt szakmunkások bérét is magukkal húznák a külföldről hazatelepülők, illetve a szakemberhiány. Jelenleg (hivatalosan…) nettó 140-180 ezer forint az átlagfizetés az építőiparban, a megkérdezett vállalkozók viszont arra számítanak, ez az összeg akár meg is duplázódhat. További részleteket itt olvashattok.

Így tartanák itthon a balatoni hajósokat 

A korábbi aggasztó hírek ellenére jó szezonra számít a Balatoni Hajózási Zrt., amely úgy véli, kitalálta a megoldást az alkalmazottak elvándorlásának megakadályozására. Márpedig a hajósokat is csábítják, egy kezdő matróz is havi 1600 eurót kereshet, egy tapasztalt hajóvezető akár 3-4 ezer eurót is elkérhet Európa más országaiban. Most viszont a Balatoni Hajózási Zrt. vezetése azt állítja, megtalálta a megoldást…

Ez a tuti meló Nagy-Britanniában

A brit egyetemeken egyre többen tanulnak mezőgazdasággal kapcsolatos szakokon, ami nem is csoda, hiszen a Harper Adams University (HAU) összesítése szerint a frissen végzettek 96 százaléka fél éven belül megtalálja a neki leginkább megfelelő munkát.A brit földművesek átlagéletkora 59 év, tehát már éppen ideje a fiatalításnak, amit akár külföldi munkaerővel is megoldhatnak. Szóval érdemes elgondolkodni…

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!