Az elmúlt évek válságának sok nagy vesztese volt, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Írország minden bizonnyal ott van a legnagyobbak között. Ezért nekem külön érdekes volt László írása, aki a helyszínen élte át azt az öt évet, még éppen elcsípte az aranykor végét és végigcsinálta a válság éveit is. Ma már Máltán él (erről egy korábbi posztban írt is, itt olvashatjátok el), illetve a mai poszt közvetlen előzményeként megjárta Csehországot és Hollandiát is (erről itt olvashattok). Ma tehát jöjjön Írország!

„2008 januárjától újra Írországban kezdtem dolgozni, szebben mondva élni. Most 6 euróval indultam neki, ennyi apróm még maradt az előző kalandból. Ismét köszönöm unokabátyám segítségét, két héttel később már mindent vissza tudtam adni.

Több mint 5 évet húztam le ugyanazon a munkahelyen, a „hentesfalu”-ban. Akkoriban még 2 húsipari cég 3 gyáregysége számított a legnagyobb foglalkoztatónak az 5000 fős faluban.

A magyarok képezték a legnagyobb kisebbséget, már jóval az unióba lépésünk előtt érkeztek az első képzett hentesek, később már bárkit alkalmaztak, aki hajlandó volt bepiszkítani a kezét.

Nem tranzit, hanem végső állomás

2010-ig nagy jövés-menés volt, csapatostól érkeztek az új dolgozók, többségük az angol nyelv legkisebb ismerete nélkül, ami nem volt akadály, mindig akadt tolmács.

A Németországban edződött hentesek itt végre tisztességes fizetést kaptak 39 óra munkáért, szakszervezettel, cigarettaszünetekkel, karácsonyi sonkával, bár elégedetlenkedők mindig voltak.

Ekkor még mindenkit felvettek, a kirúgásért keményen meg kellett dolgozni. Ez a hely sokaknak végre nem tranzitváros, hanem végső állomás volt. A munkásosztály jólétje 39 órában.

A Kelta Tigris ekkorra a '90-es évek közepe óta tartó növekedés tetőpontján volt. Írországba öntötték a pénzt a külföldi befektetők, és fialt is rendesen. A bevándorlás és az építőipar még magasabbra lendítette a gazdaságot.

Rántott hús és pörkölt illata

Látványosan fejlődött az infrastruktúra, többszázezer ház épült a 4 milliós országban. Európa második legmagasabb minimálbérével büszkélkedhettek, az állami szektorban még magasabbra szaladtak a fizetések. A foglalkoztatottság az egekben volt, de a szegénység is nőtt közben. Ez gyakori jelenség a gyorsan gazdagodó országokban.

A többségünk újépítésű házakban lakott, tucatnyi új lakópark épült csak ebben az 5000-es faluban. Honfitársaim is szép számmal vásároltak házakat 150-200.000 euró körüli áron.

A magyarok által kedvelt lakóparkokban esténként sírtak a köszörűk, a hentesek élesítették a késeket másnapra. Hétvégén rántott hús és pörkölt illat lengte be a környéket, miközben magyar zenék szóltak a hangszórókból.

Könnyű volt az élet és olcsó, kifogástalan körülmények között voltam. Maroknyi csapatunk egymásra számíthatott mindenben, a honvágy nem kerülgetett soha.

Nem tipikus, de jól működő háztartásban éltünk 4 egyedülálló férfi, a többi barátunk fiatal párok voltak, a srácok a húsiparban dolgoztak, a lányok a McDonald's-ban. Ott bármikor tudtál magyarul rendelni.

Árakról

Négyszobás házért fizettünk 700 eurót havonta, net 60, villany 60, a téli szezonban 1000 euró ment el fűtőolajra, a költségeket négyfelé osztva. A közös főzés, ebéd+vacsi heti 30 euróra jött ki fejenként, saját szakácsunk volt és vágóhídról vettük a húst.

Az albérletek mind jól bútorozottak, a konyha közepesen felszerelve. Probléma esetén készségesen intézte a cserét vagy javítást a tulaj, csak győzd kivárni. De ezeket jól lehetett kezelni, ha egy ír másnapra ígéri magát, akkor arra egy hetet nyugodtan rászámolhatsz.

Az élelmiszerárakban az elmúlt évek alatt nem tapasztaltam észrevehető növekedést, körültekintő vásárlással nem volt drága a bevásárlás. Háziorvosi vizitért 50 eurót fizettem, amikor a fizetésem drasztikusan lecsökkent jogosulttá váltam ingyenes vizsgálatra és gyógyszerekre.

Igazából nem sokat érintkeztem az írekkel, a bulikat kivéve, ahol mindig nagyon közvetlenek és barátságosak voltak, és a lengyel nyelvtudásunk iránt érdeklődtek, lévén Kelet-Európa a többség számára Lengyelországot jelenti.

Magyarok egymás közt

Burokban éltük a hétköznapokat, esténként Híradó + Fókusz + Barátok közt-öt néztünk, magyar UPC Direct minden háztartásban volt. Hogy mi történt Írországban, arról sok fogalmunk nem volt. Ismertem a falu bolondjait, az embereket az utcán, a taxisokat, de én tökéletesen elvoltam a magyarokkal (szlovákiaiakkal is).

Egy fiatal ír srácot ismertem csak közelebbről a magyar barátnője által. Velünk evett, ivott, minden születésnapon ott volt, Dopemant hallgatott és magyarul tanult. Saját barátai lenézték, amiért velünk szóba állt, de ez minősítse őket, ne minket.

Sajnos nagyon hamar elhunyt, egy reggel már nem ébredt fel. Mi, magyar barátai külön táblán emlékezünk rá gyönyörű márványsírján, rajta az imádott csocsóasztalunkkal, amin éjszakákat játszottunk végig.

Szórakozni rendszeresen eljártunk, péntekenként versenyt űztünk abból, ki ér hamarabb a pubba a munkahelyről, ilyenkor magyarok lepték el a helyet. Később a válság elmosta ezt a jó szokást, az esztelen költekezés minden téren abbamaradt. A hétvégi kirándulások is ritkultak, az autómtól is meg kellett válnom.

Így szórakoznak ők

Pub, sportesemények és fogadóiroda, ahova leggyakrabban járnak az írek, kevés a szórakozási lehetőség, mozit vagy bowlingpályát 30 km-es távolságon belül nem találtunk.

Hétvégére a szöszmöszmackót a lányok a legrövidebb szoknyára és erős sminkre, a srácok álló gallérú csapatlogós ingekre cserélik és indulhat a mértéktelen ivás. Nagyon szerettem velük bulizni, igazán elengedik magukat nincs semmi feszültség bennük.

Én összességében kedveltem az íreket, elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Soha nem okoztak nekem bajt, legfeljebb kellemetlenséget, de azokat mindig lazán kezeltem, lévén én mentem az ő országukba. Tudtam, ha minőségi munkát szeretnék bármiben, akkor keressem a magyar, lengyel vagy szlovák szakmunkást.

Hitele volt a kimondott szónak. Bár ez a szavahihetőség sokat romlott az utóbbi években.

A közénk keveredett íreknek minden tetszett, amit csináltunk. A szakácsunkat többször kérték főzzön nekik, a cukrászlánytól tortákat rendeltek, a körmös töredék áron gyönyörű munkát végzett nekik. Magyar pálinkáért és füstölt kolbászért nem kellett a szomszédba menni. Kisebb szünetekkel magyar élelmiszerbolt is üzemelt a faluban.

A finn csábítás

A 2009-es évben volt egy elvándorlási hullám a magyarok között Finnországba. Egyik hétvégén megjelent egy magyar srác és a finnek nevében a fizetés dupláját ígérte azonos munkáért.

Sok ember már csak felmondani ment be a következő hétfőn, hátrahagyva több év alatt magasra tornázott fizetését, és összepakolva Finnország irányába távoztak. Néhányan csalódottan visszakönyörögték magukat pár hónappal később, és újra a bértábla legalján találták magukat.

Nem csak egyedülálló férfiak voltak itt, egész magyar családok is itt rendezkedtek be hosszútávra, a szerencsésebb hölgyek munkát is találtak, a srácok iskolába jártak. A családbarát szociális rendszer szépen támogatta is őket.

Itt jöttem én a képbe. Több ezer euró értékben intéztem segélyeket, támogatásokat, adóvisszaigényléseket szinte bárkinek, aki szépen megkért. Mindezt ingyen, viszont kaptam például kölcsön BMW-t vagy a nyaralásuk időtartamára csodálatos farmházat teli hűtővel, autót teli tankkal. Hívtak tolmácsolni kórházba, rendőrségre, bankba, könyvelőhöz, autót venni-eladni, szinte bárhová.

Remek társaságban voltam, szűk baráti kör és az ismerősök. Sok volt az egyedülálló férfi, a barátok barátnőit / feleségeit nagyon megbecsültük, ők hozták a szépséget köreinkbe. Párt találni kint nem lehetetlen volt, de legalább is nagyon nehéz. Aki otthon hagyta a kedvesét / feleségét, azoknak nagy valószínűséggel tönkrement a kapcsolatuk.

… és akkor jött a válság

A válság gyorsan és keményen érte el az országot, sorban zártak be a viszonylag új gyárak is, a munkanélküliség megközelítette a 15%-ot. Boldog lehet, aki 30 óránál többet dolgozhat egy héten.

Házak százezrei állnak azóta befejezetlen állapotban, a válság és a kapzsiság fájdalmas emlékei, hiszen a kínálat nagyságrendekkel meghaladta a keresletet. Egy közelmúltban történt haláleset miatt lebontják a legrosszabb állapotban lévő félkész házakat.

Írországi barátaim többségével ellentétben én másik gyárban dolgoztam, nálunk az orosz volt a közös nyelv, amit én nem beszélek egyáltalán. Az írek sem, viszont remekül lehetett dolgoztatni minket. Két erős kéz, nagy buta fej, ennyire volt csak szükség a munkához.

Itt nem kerestünk olyan fényesen, és a válság is eléggé megtépázta a munkaórák számát. A munkatempót viszont rohamléptekben emelték, mi meg lehajtott fejjel dolgoztunk tovább, nekünk nem volt szakszervezetünk. Túl hűséges voltam a gyárhoz vagy túl bátortalan váltani.

Az utolsó időkben a fizetésem az előző évek felére esett vissza, és már jövedelempótló támogatást is kaptam az államtól. A munka rossz volt és nehéz, de ha kiléptem a gyárkapun, akkor már szabad voltam, sokkal fontosabb számomra mivel telik a maradék 16 óra.

Már csak a csoda segíthet

Munkába menet a belvároson át vezetett utam, ezen a 300 méteren 9 bezárt boltot és 2 gyárat számoltam, nagyon sajnálom, ezen az országon már csak a csoda segíthet.

Örülök, hogy kiélvezhettem a gazdasági csoda előnyeit, utazhattam sokat, karácsonyozni Angliába jártam ott élő édesanyámhoz, a nyári szabadságot Magyarországon töltöttem, Amszterdamban fergeteges hétvégét tölthetett 10 fős csapatunk.

Azonban nem rendelkezem piacképes tudással és így jövővel sem Írországban. Rengeteg egyéb dolgot is számításba véve a küzdelem helyett a kalandot választottam.

Még a válság előtt mindenki Spanyolországról, napfényről és tengerpartról álmodott. Nekem kötöttségek híján lehetőségem is volt a váltásra. A mindennapi stresszt a munkában, otthon és a magánéletben hátrahagyva a Földközi-tenger közepére költöztem.

Interneten foglaltam egy tengerpartra néző lakást, befizettem magam angol tanfolyamra, és éltem a lehetőséggel, hogy az írországi munkanélküli segélyemet 13 hétig utánam küldjék egy általam választott európai úniós országba. 2013 márciusában Máltára költöztem.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.