A mai poszt három országban (Írországban, Hollandiában és Csehországban) játszódik, mégis, László története számomra leginkább arról szól, hogy minden helyzetben menni kell előre és felállni. Előfordul, hogy becsapják az embert, vagy nem tartják be a neki tett ígéretet, de nem szabad túl sokáig megállni.
„A '80-as években nevelkedtem, Erdélyben és Ausztriában sokszor jártam, heteket nyaraltam Csehszlovákiában, szüleim messzebbre is eljutottak. Apunak lehetősége volt '87-ben meglátogatni a keresztapját Sydneyben. A holland nagynéni és az ausztrál nagybácsi látogatásai mindig nagy hatással voltak rám.
Ezekre a helyekre én is el akartam jutni. 2002-ben az ausztrálok elutasították a turista vízum kérelmemet, nagyon megviselt, hogy még látogatóba sem mehetek el a kenguruk földjére, gyermekkori álmaim helyszínére, nem ismerhetem meg az unokatestvéreimet, akikkel csak leveleztem addig. Úgy látszott akkor erről le kell mondanom.
Nem Magyarországon képzeltem el az életem, így új tervre volt szükségem. Még 2 év volt hátra az uniós csatlakozásig, Nagy-Britannia és Írország már bejelentette, hogy korlátozás nélkül vállalhatnak munkát a magyarok. Az útikönyv áttanulmányozása után Írországra helyeztem a célkeresztet.
A várva várt telefon
Unokabátyám időközben ott telepedett le és kezdett dolgozni a húsiparban. 2006 januárjában életem első repülőútja oda vezetett. Egy hónapot töltöttem kint, igazából nem voltam még felkészülve erre, így hazatértem.
Két hónap után tudtam újra elhelyezkedni otthon, ahol a harmadik munkanapomon, ebéd után befutott a várva várt telefonhívás unokabátyámtól. "Most van felvétel a gyárban, reggelre legyél itt." A felmondást három perc alatt elintéztem, csomagoltam és este 7-kor már a repülőn ültem.
Reggel már ott ültem az irodában és felvettek. Ez ilyen gyorsan történt, nem volt min gondolkodni, én menni akartam újra. A húsiparban mindig van munka, meg is fizetik a henteseket, de sajnos én csak lóti-futi voltam ott.
Egyelőre a nappaliban lettem elszállásolva, beilleszkedéssel nem volt gond, a lakókat / munkatársakat már ismertem. Gyorsan pörögtek a napok, minden új volt, minden tetszett, határozottan jól éreztem magam az új környezetben. Szerencsés vagyok, hogy már egy jól működő háztartásba érkeztem, kezdőtőke nélkül egy hónapon belül visszafizettem mindent unokabátyámnak.
Elkerült a honvágy
A család miatt sosem aggódtam, ők megvárnak otthon, a hátra maradt barátaim hiányoztak kicsit, velük sem szakadt meg a kapcsolat, de új barátokra is szert tettem itt, az unalom és a honvágy messze elkerültek. Akkoriban még Dublinba jártunk magyar boltba, de nálam a ropinál és a majonéznél megállt a vásárlás, a magyaros konyha sosem vonzott igazán.
Már akkor kevés ír dolgozott a gyárban, nem a bevándorlók túrták ki őket, ott sem akar mindenki dolgozni. Nem azért, mert lusták vagy iszákosak lennének. Benne kell élni, hogy lássa az ember, hogy a szülőnek nem éri meg elmenni dolgozni bármennyiért, mert elveszíthet minden támogatást. Hibás a rendszer, itt is és Angliában is.
A csúcson teljesítő ír gazdaságban folyamatos munkaerőhiány volt, nemre, korra, családi állapotra való tekintet nélkül alkalmaztak bárkit. Minden magyar teljes munkaidős foglalkoztatott volt, jó körülmények között lakott, semmiben nem szenvedtek hiányt. Miközben 10% alatt volt az angolul értők aránya. Szemben azzal, amit angliai barátaimtól láttam, hallottam, itt nem voltak tömegszállások, lakattal zárt konyhaszekrények. Ez volt az ír csoda közelről.
Az elmúlt évek legszebb tavaszát éltem meg Írországban, már áprilistól napoztam az udvaron, a társaság fiatal volt és lendületes. Három hónap munka után rohantam haza szabadságra, és még aznap éjjel eltörtem a kezem a nagy mulatozásba.
Így a nyaralás 8 hétre nyúlt, elfaxoltam az orvosi papírokat, telefonáltam többször a gyárba és ígérték, hogy megvárnak. Az első munkanapomon közölték nem vártak már vissza, a pozícióm betöltötték.
Az amszterdami kudarc
Innen egy elegáns mozdulattal átrepültem Amszterdamba egy frissen megismert holland-magyar barátomhoz, azt ígérte munka azonnal lesz, minden jó lesz, segít majd. Amszterdam belvárosa lenyűgöző a mindent elárasztó turistákkal együtt is. A coffe shopokon, piroslámpás-negyeden és a mindenhez hozzáláncolt kerékpárokon kívül is elragadó.
Jómagam Haarlem munkásnegyedében laktam, az fényévekre volt a déli városrészek tip-top házaitól a csatornaparton, a gondozott parkoktól, és a jómódú középosztálytól.
Rengeteget sétáltam a belvárosban, turistákkal beszélgettem, már akkor lépten-nyomom magyarokba botlottam. Engem, mint "rutinos" amszterdamit többször kértek, hogy csatlakozzak, mutassam körbe a belvárost. Nehéz volt, nagyon nehéz, lelkileg és anyagilag nagyon megviselt a kudarc, hiába volt anyanyelvi segítségem, nem tudtam állást vállalni.
2006-ban még szigorú feltételekhez kötötték a munkavállalást, nem sikerült munkát vállalnom sehol sem. Be kellett látnom, semmi értelme nem volt tovább várnom a csodára, két hónap után felültem a buszra, és hazatértem a családomhoz, akik mindig is aggódva figyelték utamat az életben.
Újra talpra kellett állnom
A barátok és a család biztos hátteret nyújtottak ismét. Lassan újra összeszedtem magam, a közeli gyárban könnyű és jól fizető munkát találtam, de a szezon végén szélnek eresztettek minket.
Féléves pályafutásom alatt felfelé buktam folyamatosan, pedig nem volt ismeretségem. Egyre magasabb fizetési kategóriába helyeztek, az okát máig sem tudom, csak nevetek rajta.
Kezdődött a munkakeresés elölről, pár hetet egy ács mellett dolgoztam, majd Csehországban bukkantam fel újra, mint gyári munkás a Foxconn-nál. A magyar közvetítő kiküldött minket egy busszal, ott már az angol közvetítő fogadott minket, és körbejárva a környéket kiosztotta a szállásokat.
Olyan szörnyű állapotban lévő helyeket mutogattak, mint szállás, hogy úgy szálltunk vissza a buszra, hogy mehetünk is haza, ez nem játék. Ilyen körülmények közé semmiképp nem költözünk be, pedig sokan utolsó forintjukból indultak el a csehországi munkára. A határozott tiltakozás hatására mégis találtak elfogadható szállásokat. (Az előző magyar csoport történetét itt találjátok.)
Messze Közép-Európától
Érdekes kis olvasmány, tudtam róla, olvastam, láttam is a tv-ben, de nem hittem el. Ott hirtelen nagyon messze kerültünk Közép-Európától. Többünket végül egy hotelben helyezték el.
Én először egy falusi fogadóban laktam két magyar sráccal, kocsmából kilép, lépcsőn fel, és ott a szobánk. Utána már egy városi lakásba kerültünk. Sokat dolgoztunk, de rendesen fizettek és csak a saját kajára kellett költenünk, lakásra és rezsire nem.
A munkával nem volt gond, nem a szalagra kerültem, hanem tesztelni, onnan hamar átvittek javítósnak, ott már sétálgattunk, zenét hallgattunk, végigbeszélgettük a napot az asztalon ücsörögve, amennyiben a szalagon hibátlanul dolgoztak a többiek.
Egy 12 órás műszak után rögtönzött gyűlést tartottak az angolok és többek között rám esett a választás, hogy tolmácsoljak nekik. Ez egy röpke 3 órát tartott, ami elég felkészületlenül ért, ezúton is köszönöm annak, aki egy palack üdítőt odanyújtott, pont szükségem volt rá. Ezt a végén ezer koronával köszönték meg az angolok.
Ez a munka nem tartott 3 hónapig se, az utolsó fizetéssel és benzinpénzzel leléptek az angol közvetítők. Erről mi nem szereztünk azonnal tudomást, csak azt tűnt fel, hogy az 50 magyaron kívül a többi 1.500 ember dolgozott tovább a gyárban az újévben is.
Csehország igazán tetszett
Otthonosnak éreztem, ismerős épületek, barátságos emberek, hasonló kultúra, olcsó sör, olcsó minden. Feltűnően sok a fiatal és beszélnek is angolul elég sokan.
Sajnálom, hogy már nem jutottam el Prágába, Lengyelországba vagy legalább egy jó jégkorong-mérkőzésre. Már nem maradt ezekre idő. A magyar munkatársak között sok igazán jó embert ismertem meg, a szlovákokkal nagyon jól kijöttünk a gyárban, a fiatalok már nem is értették a kérdést, ha a magyar-szlovák ellentétről kérdeztük őket.
Egy hete ültünk munkára várva a lakásban, mikor újra, a legjobbkor csörgött a telefonom. Unokabátyám hívott Írországból ismét, másik gyárból. Ezúttal egy hetem volt kiérkezni és betölteni az állást. Másnap reggel autóba ültem és hazavezettem Magyarországra. Otthon vettem egy repülőjegyet, és 2008 januárjában ismét Írország felé vettem az irányt.”
A történet folytatása hamarosan következik.
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: