Nagyon nehéz mit írni a most következő poszt elé, így maradjunk a tényeknél. Zsolt (aki korábban már írt ide Dzsibutiról) a háború kitörése előtt három évet élt Ukrajnában. Nyolc családot menekített ki a háborús Ukrajnából, ami itt következik, azokat tőlük, első kézből hallotta, vagy maga látta.
„Képzeld el, hogy megvetted a legújabb cipődet és épp szusit eszel, trécselsz a barátokkal a plázában, lemondod a masszázst, mert nem fér bele az idődbe a meló miatt.
Képzeld el, hogy felveszed a gyerekeket a suliból és a szokott rutinban intézed az estédet.
Képzeld el, hogy jó lakásban laksz, középrétegbe tartozol, ami mondjuk más, mint a német középréteg, panaszkodhatsz az életedre, de nem fogsz, mert hálás vagy azért, amid van, és amit elértél... kocsi, normális állás, gyerek, évente két nyaralás.
Képzeld el, hogy pár hete még az volt a legnagyobb problémád, hogy nincs időpont a kozmetikusnál.
Képzeld el, hogy a kocsi, lakás, bankszámla, laptop, iPhone a múlté, és szól a légiriadó, és az egész életed egy kézitáskában van, és a gyerekeket próbálod nyugtatni, próbálsz magabiztos lenni, miközben az 5 milliós városból mindenki menekül.
Képzeld el, hogy nincs több pénz az automatákban, kártyákat már nem fogadnak el, benzin már csak elvétve van a városban.
Képzeld el, hogy megint légiriadó, és ott állsz az úton több ezer emberrel és a benzinlámpa már villog a kocsiban, miközben nem tudsz mozdulni semerre. A gyerekek sírnak, mert nem értik, és ha tudnál is mozdulni, nem biztos, hogy elérsz a következő benzinkútra, ahol még adnak benzint.
Képzeld el, hogy már egy hete másokkal, szomszédokkal, vagy épp vadidegenekkel alszol minden este, vagy metróban alszol, a panellakásod hideg pincéjében vagy kerékpártárolójában.
Képzeld el, hogy óránként bugyolálod be a gyerekeket, és rohansz az óvóhelyre, mert megint légiriadó van, és ha kinézel, égő épületeket látsz. Azt hiszed, hogy ha maradsz, biztonságban vagy, csak magadat nyugtatod és a gyerekeidet, hogy minden rendben lesz, és csak napok kérdése, és vége ennek, de közben tudod, hogy ennél csak rosszabb lesz.
Képzeld el, hogy lassan nincs kaja, de ha van is, fizetni már nem tudsz érte, egyre veszélyesebb elhagyni a várost, mert most már mindenkire lőnek. Nem tudod, meddig van áram és fűtés, feltöltöd a kádat vízzel, hogy legalább ivóvized legyen.
Képzeld el, hogy már nincs villany, fűtés, víz akadozik, gyerekek nem értik, mi történik és már akkor is sírnak álmukban, ha éppen nincs légiriadó.
Képzeld el, hogy összeszeded a bátorságod és elindulsz egy táskával, nem tudod, meddig jutsz, ki tud segíteni, csak azt tudod, hogy a gyerekeid nem maradhatnak ebben a helyzetben tovább. Mi lesz veled, nem tudod, meddig jutsz, nem tudod.
Képzeld el az apát, aki a határnál, vagy egy parkolónál mond búcsút a feleségének és a gyerekeinek, megöleli őket, mert ő nem mehet tovább, megcsókolja őket, lehet, hogy utoljára, mert neki menni kell a háborúba. Lehet, hogy utoljára látta a lányait abban a koszos parkolóban.
Képzeld el az anyát, akinek van egy 19 éves fia és egy 10 éves lánya, és meg kell hoznia a döntést, hogy hátrahagyja a fiát, mert viszik úgyis katonának, ő nem tud segíteni rajta, de ő meg a lányával nekivág az ismeretlennek, csak azt remélve, hogy talán a lányának jobb sorsa lesz. Képzeld bele magad az anya helyébe! Milyen dolog hátrahagyni egy gyereket, csak hogy talán megmentsd a másikat? Képzeld el a bűntudatot, hogyan tudsz ezzel élni tovább?
Képzeld el a lányt, aki menekülhetne, de aki nem hagyja ott a beteg anyját, próbál minden reggel kaját szerezni a családnak, de minden nap retteg, hogy ki kell mennie és minden este imádkozik, hogy legyen reggel.
Képzeld el a feleséget, aki retteg és rájön, hogy nem tud élni így tovább, habár a férj elhatározta, hogy nem megy senki sehova. Aztán ő mégis elindul, biztonságba jut, és minden nap megkapja az otthon maradt férjétől, hogyan tehette ezt meg vele. Minden nap a halálon gondolkozik, mert úgy gondolja, nem érdemli meg az életet és a biztonságot.
Képzeld el, hogy a családod Donyeck környéki. A tesód valahol egy Kijev melletti kisvárosban harcol. Képzeld el, hogy a donyecki családod besorozzák. Igen ám, de nem az ukrán haderőbe, hanem a független donyecki – bárki mondhat bármit – orosz hadtestbe.
Képzeld el, hogy az unokatesód az oroszok oldalán harcol és az ellen a város ellen indul, ahol a testvéred van.
Képzeld el, hogy minden, amit összeraktál az életben, minden, amiért megdolgoztál, család, anyagiak, szakmai siker, relatíve boldogság megy a kukába. Nem tudod, hogy ha vége is lesz a háborúnak, megvan-e az otthonod. Ha nincs lerombolva, kifosztották-e. Megvan-e még az autód a ház előtt parkolva, vagy csak füst és hamu. Megvan-e még a gyerekszoba, a gyerekágy, lesz-e párna a fejed alatt, ha végre hazakerülsz.
És végül képzeld el, hogy amit leírtam fent nem romantikus hatásvadászat, hanem a való világ, a saját szememmel látva, nem mások által elmesélve.
Tudod, miért nem tudod elképzelni? Mert nem tudod, nem akarod elhinni, hogy EZ veled is megtörténhet. Sokkal jobb a kis lelkednek megmagyarázni, hogy ez a nép megérdemli a sorsát és MI mások vagyunk.
Sokkal jobb megmagyarázni, hogy az ő hibájuk, mert nem tisztelték a magyart, most meg nézd meg őket. És ismét meggyőzöd magad, hogy veled, velünk ez nem történhet meg.
Hát baromira tévedsz.
Hogy miért írtam le ezeket? Szűkítem az ismerőseim körét a Facebookon. Az összes idióta, aki erről a háborúról nem úgy nyilatkozik, ami szerintem a valóság, elbagatellizálja, megmagyarázza, hogy ezt BÁRKI is meg tudja érdemelni, megszűnik az ismerősömnek lenni.
Nem azért, mert csak az én valóságom az igazság. Hanem azért, mert olyan emberekkel szeretném körbevenni magam még a virtuális térben is, akik – habár politikai elgondolásuk más -, de emberek maradnak, empátiával, toleranciával és humanizmussal.
Még egy dolog.
Egyre jobban hiszek a karmában. Hiszem azt, hogy ha jót cselekszel, visszajön hozzád. Hiszek a családomban és a barátaimban.
Fejes Gábor, Fejes Sándor, Tóth Erik, Török Péter, Dévai Bálint, Darabos Rita, Szilágyi Nóra, Bartek Lipinski, Kasia Ciesla, Hornok Szilvi, Benedikt Holker - ti IGAZ EMBEREK vagytok.
Csak telefonálnom kellett, csak meg kellett kérnem őket és beültek kocsiba, segítettek, lakást ajánlottak fel, és állták a szavukat. Embereket mentettek meg, családoknak adtak új esélyt egy új életre.
Nem vagyok mélyen vallásos ember, de hiszem, hogy Isten látja ezt és gondolni fog rátok, amikor szükség van.”
(Fotó: pixabay.com)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek