A világ nyolcadik csodája (vagy legalábbis az egyik, mert előszeretettel aggatják rá különböző helyekre) Kolumbiában van, ma ide vezet az egyik utunk. A másik pedig Törökországba, ahol megpróbálunk gyerekkel fürdeni, a siker erősen kérdéses, hogy miért, hamarosan kiderül. Végül rákészülünk Zanzibárra.
La Macarena katedrálisa
A kolumbiai Caño Cristales voltaképpen csak annyiban különbözik a Machu Picchutól vagy az Iguazú-vízeséstől, hogy többnyire helyi turisták látogatják. És iszonyatosan drága, miként a közeli La Macarena, ami ebben az esteben nem egy tánc, hanem az ország legdrágább városa – derül ki a Mirador posztjából.
„Kolumbia talán legizgalmasabb természeti képződményét, a Caño Cristalest, amit újabban egyszerűen csak a világ nyolcadik csodájaként aposztrofálnak.
Én 2011-ben már jártam az ötszínű folyónál, ami bár egészen hihetetlen élmény, azért messze nem olyan látványos, mint amilyennek az interneten keringő, agyonszerkesztett fotók mutatják. Ettől függetlenül mi is La Macarena felé utazunk tovább, már csak azért is, mert Eri még nem járt a folyónál.
Amíg Antonyék szedelődzködnek, addig Eri és én kisétálunk Playa Ricába, hogy keressünk egy camperót, ami hajlandó minket elfurikázni a városig. Mivel a caseriót alig ötven ember lakja, két opció adódik: a tejszállító és a faszállító.
A faszállító kocsija romokban, a tejesnek pedig délutánra fuvarja van a környező ranchekre, úgyhogy nem marad más, mint megvárni a líneát (így hívják Amazóniában a menterend szerinti camperókat), aminek érkezése 10 és 11 között várható.
A gond csak az, hogy a San Vicentéből induló 4x4-es terepjárók jellemzően tele vannak emberrel, elég nehéz lesz hatunkat becsomagolni a kocsiba. Szerencsére páran leszállnak Playa Ricánál, így lenne éppen helyünk, de a srácok a hangszereiknek köszönhetően olyan sok holmival utaznak, hogy félórás logisztikát igényel a platóra való felpasszírozásunk. Végül, ha nehezen is, de minden és mindenki a helyére kerül, indulhatunk.
Bár San Vicentétől idáig sem volt egy leányálom az út, de amit La Macarenáig kell átéljünk, azt nem kívánom senkinek. A szárazabb részeken a sofőr azt gondolja, hogy nyomni kell a gázt, mint az ökör, ennek hála úgy röpködünk a vasráccsal körbevett térben, mint szitokszó egy Fradi-Újpest meccsen. A folyók és mocsarak előtt lassítunk ugyan, de utána teligázzal vágunk át rajtuk, sóderrel és sárral meghintve az utasteret.
Három óra kocsikázás után végre feltűnnek a La Macarenát körbevevő táblahegyek, nem sokkal később pedig az egyik tepui tetején megpillantjuk a városka rádiótornyát. Olyan retkesen szállunk le a kocsiról, hogy La Macarenában az összes turista minket bámul, mikor végigsétálunk a főutcán szállás után kajtatva.
La Macarena úgy vált az elmúlt egy-két évben turistaparadicsommá, hogy tulajdonképpen nem vezet oda út (a San Vicente-i tortúrát ne nevezzük ajánlott útvonalnak).
Mindenki repülővel érkezik, ami nem olcsó mulatság. Bogotában az oda-vissza repjegyért simán legombolnak az emberről 400 dollárt, ami rendesen megszűri a Caño Cristales közönségét.
Ezer turistából csak egy külföldi, a többiek mind tehetős kolumbiaiak, akiknek a békekötés után tulajdonképpen kötelezővé vált La Macarena meglátogatása. Mit eredményezett mindez? Iszonyú árakat, amikhez foghatót még San Andrés szigetén sem tapasztaltunk. (...)
Amíg 2011-ben még elég csendes és magányos falu volt, addig mára napi több száz látogatót fogadó turistaközpont vált belőle. Ami nem változott, az az infrastruktúra. Az utcák porosak, sehol egy érékelhető étterem, wi-fi pedig csak a főtéren fogható, bár valójában nem működik.
Nyílt azonban közel húsz darab hotel, amiknek a többsége elég gyenge minőségű, viszont bőven San Andrés-i árszínvonalú. 150 000 peso alatt nem nagyon találunk semmit, amelyik hotel benéz a 100 000-es ár alá, abba már az ember nem szívesen teszi be a lábát. (...)
La Macarena pici, mégis sikerül három órán át bóklásznunk, mire végre megalkudunk egy külvárosi szállóval az árban. Csak azért adják oda 50 000-ért az amúgy 120 000-re értékelt szobát, mert látják rajtunk a kétségbeesést, és mert még soha nem volt külföldi szállóvendégük.
Ha a szállás ilyen drága, mennyibe fog kerülni a túra a Caño Cristaleshez? A szálló tulaja eléggé lelomboz minket:
- Ismerünk egy nőt, ő a legolcsóbb La Macarenában. 230 000 pesót kér, kifejezetten a külföldiekre rendezkedett be.
- Az nem is olyan vészes - válaszolom - Keresünk még egy-két embert, leosztjuk a költségeket, és szerintem hívhatja is azt a nőt.
- 230 000 peso fejenként. Ennél olcsóbban senki nem csinálja - nyitja fel a szemünket a fickó.
Az majdnem száz dollár. 2011-ben a repülő miatt volt drága az utazás (nem volt turistákat fuvarozó járat, csak privát kisgép), de helyben szinte minden ingyen volt. Ha jól emlékszem, talán 25 000 pesót fizettünk a kirándulásért, amiért most annak majdnem tízszeresét akarják rólunk legombolni. (...)
A 230 000 pesós árnál mindenki csak többet mond, úgyhogy vacsora alatt van időnk Erivel végiggondolni a hogyan továbbot. Kétszáz dollárt elverni egyetlen nap alatt egy olyan természeti csodára, ami valójában csak megfelelő időjárási viszonyok és vízállás esetén látványos, elég rizikós.
Arra jutunk, hogy adunk magunknak még egy napot arra, hogy megpróbáljuk saját szakállra megszervezni a dolgot, ha nem sikerül, utazunk tovább.
Reggel már vonulunk is le a kikötőbe, hátha találunk egy halászt, aki hajlandó minket átvinni a Rio Guayaberón, hogy onnan gyalogosan közelítsük meg a Caño Cristalest, de a tervünk dugába dől.
Az egész Caño Cristales sztorit felkarolta a nemzeti park és La Macarena minden lakóját érdekelté tette benne. A csónakosok tudják, hogy drága minden, s emiatt nem jönnek a külföldiek, de amíg a helyi turistákkal megtelnek a hajók, addig mindenki boldog.
Lógó orral sétálunk vissza a főtérre, ahol összefutunk Antonyékkal. Azt mondják, ők sem találtak senkit, aki elvinné őket olcsóbban, úgyhogy le is tettek a Caño Cristalesről, viszont az egyik itt élő haverjuk, aki jégkását árusít az utcán, mesélt nekik egy Caño Piedra nevű helyről, ami pici ugyan, de hasonlít a nagytestvérhez.
A mototaxi fejenként 10 000 pesóért elvisz minket, úgyhogy a délutánt a La Macarena környéki szavannán töltjük. (...)
A Caño Piedra valóban nem nagy, s engem, aki anno láthatta a Caño Cristalest, nem igazán hoz lázba. Eri is látott már ennél a folyónál szebbeket Venezuelában, talán a Quebrada Pachecóhoz lehet leginkább hasonlítani, de azért az valamivel nagyobb élmény volt.”
A teljes posztot szokás szerint jó sok fotóval itt találjátok.
Fürdésmizéria török módra
Így nyár közepe tájékán az ember szívesen megmártóznak a hűs vízben, különösen ha városban van. Így gondolta a TeDe in Turkey blog szerzője is, aki családjával (benne ötéves gyermekével) neki is indult Isztambulnak. Ez lett belőle…
(Fotó: How Stuff Works)
„Van itt nekünk egy nagyon rendezett és tiszta, önkormányzati fenntartású sportkomplexumunk, ahol a gyerekeknek kosárlabda, röplabda, úszás, torna és sok egyéb edzést tartanak, míg a felnőttek is a saját ízlésük szerinti aerobic, spinning órák, esetleg a jól felszerelt edzőterem, úszómedence vagy a szauna közül választhatnak. Korrekt árak, kulturált környezet, és hozzánk még közel is van.
Remek, gondoltuk, mindegy, hogy hol, csak víz legyen, és lehetőleg most azonnal. Az ajtón belépve aztán meglepetés ért: ide bizony minden nemű egyed nem léphet be egyszerre, vagy ha igen, hát nem mindegy, milyen életkorú az az egyed! Már ami az uszodarészt illeti.
Fejvakarászva tanulmányoztuk a házirendet, és lassan kezdett kikristályosodni a mai Nagy Török Valóság egy kis szelete. Nemtől és életkortól függ, hogy ki mikor léphet be az épület különböző részeibe.
Az edzőteremben vannak kifejezetten női órák, vasárnap kivételével mindennap 12.00-15.00 óra között, amikor férfiaknak tilos a bejárás. A nők egész nap mehetnek, ki-ki aszerint, hogy zavarja őket (esetleg a férjüket vagy az apjukat vagy a bátyjukat) a férfiak jelenléte vagy sem.
Az uszoda ennél sokkal trükkösebb. Férfiak és nők nem tartózkodhatnak bent egyszerre és slussz. Vannak női órák és férfi órák, naponta váltakozó időszakokban. Slussz.
Aztán van a gyermek úszótanfolyamok időszaka, amikor mindkét nemet képviselő szülő megjelenhet ott a gyerekével, de csak azok a gyerekek mehetnek a medencébe, akik tanfolyamra járnak. Slussz. A női és férfi órákkal egy időben vannak a gyermek napok, amikor a gyerekek egész nap bent lehetnek.
Állj! Hány éves is az a gyerek? Belépett már az egyhangúlag elfogadott nemzeti pubertáskorba?
Olvassuk tovább a házirendet: mindegy, hogy a 11 év alattiak mikor tartózkodnak bent a gyermek napon – ha férfi órák alatt, akkor apukával (férfi kísérővel), ha női órák alatt, akkor anyukával (női kísérővel). Slussz.
Ha viszont betöltik a 11-et, akkor 14 éves korukig csak akkor lehetnek ott szülői felügyelettel –, amikor a saját nemük egyébként is használhatja a létesítményt. Slussz. Stop.
Akkor fordítsuk ezt le magyarra: a lányom 5 évesként vagy velem, vagy az apjával tud csak tanfolyamtól függetlenül úszkálni, családi megjelenés kizárt. 11 éves kora után, a nemzeti pubertás kezdetét követően pedig csak velem és csak a női órák alatt léphet be a vizes részlegbe.”
A teljes történetet (és hogy mi lett a vége) itt olvashatjátok el.
Irány Zanzibár avagy a csóróság vége
Ki gondolná, hogy a Kanári-szigetekről is elvágyódhat az ember, pedig ez történt a Vaku villan blog szerzőjével, aki viszont párjával nem akármilyen úti cél felé veszi heteken belül az irányt.
(Fotó: pixabay.com/4758892)
„Pályáztam egy csomó páros melóra (is, a saját egyszemélyesek között), és úgy fest, augusztus végétől Zanzibáron fogunk közösen menedzselni egy kis búvárbázist. Egyelőre januárig, ez próbaidő mindkét félnek, aztán meglátjuk, kinek hogy tetszik.
Afrika! Félelmetes és izgalmas is egyúttal. Talán az egyetlen kontinens, ami valóban teljesen ambivalens bennem, nagyon vágyom a kalandra, és persze tartok is tőle egy picit. De mindenképpen már régóta érik a kipróbálásra.
Kiskoromban volt egy nagy, keményfedeles könyvem: „Afrika”, imádtam, és éveken át forgattam rendszeresen. Egy szavannás kép volt az elején, a hátulján meg a Kilimandzsáró.
Nos, Zanzibár épp a kilimandzsárós országhoz, Tanzániához tartozik, és internetes kutatásaim alapján az egyik legjobb afrikai kezdőország (mint Ázsiában Thaiföld), kevésbé bűnözős, kevésbé lepattant, mocskos, kevésbé fertőzésveszélyes, stb.
És mellé még nem is az országban leszünk, hanem mellette egy turistaszigeten, szóval a legegyszerűbb kóstoló, minden szempontból. Kötelező oltás nem is kell, vacillálunk az alapokon: hepatitisz, tetanusz (meglátjuk, milyen döntésre jutunk-gondolom a nemlegesre).
Azért remélem a szezon végén át tudunk menni legalább egy nyamvadt zsiráfot és elefántot elcsípni a valódi élőhelyén, az nagyon baró lenne!
De az elsődleges szempont most az anyagi erősödés, egyszerűen mostanra lett elegem ebből a kilátástalan csóróságból, amiben évek óta lebegünk, és mint minden, ez is csak elhatározás kérdése.
Jövő nyárra lesz spórolt pénz a számlánkon, ez a nagy terv. Ilyen még úgysem volt sosem (ehhez is fel kellett nőni, úgy tűnik). Lassan, de biztosan. (…)
Szóval hamarosan irány Afrika, és ezúttal a déli félteke végre. Igaz, hogy Thaiföldről már tökéletesen és teljes egészében látszott a dél keresztje, de innen lesz csak az igazi, egy egészen másik égbolt. Szerintem a göncölt majd már nem is lehet látni, vagy talán csak félig, a horizonton, olyastájt… Nagyon izgi!”
A teljes poszt itt található.
A kolumbiai kaland - menni vagy maradni?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek