A világ 8. csodája Chilében található, és a blog rutinos olvasói ebből már tudhatják, hogy Ági legújabb kalandjai jönnek, tényleg lélegzetelállító képekkel. Azt hiszem, sokkal több felvezetés ehhez a poszthoz nem is kell…
Te jártál valamilyen érdekes helyen? Hol nyaralsz / nyaraltál? Írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!
„Ennek az utazásnak a történetét, mely Chile legextrémebb déli részére vezetett (Magellán - Antarktisz régió - Punta Arenas városa), egy korábbi bejegyzésben meséltem el, úgyhogy aki az előzőt nem olvasta, jobb ha itt kezdi.
Itt állomásoztam egy hétig... sokkal délebbre már nemigen lehet menni a Föld nevű bolygón.
A Magellán szoros partján, Punta Arenasban töltött harmadik napomon jutottam el arra a túrára, melyről épp 9 esztendeje álmodoztam: a Föld 8. csodájához, a „Nagy Dél-Amerikai Hármas” (vagyis: Machu Picchu, Iguazu vízesés és a chilei Torres del Paine Nemzeti Park), általam még nem látott, utolsó tagjához, a Torres del Paine parkhoz.
Valóságos tudományos vesszőfutást végeztünk az utazási irodában, végignéztük a létező összes időjárást előrejelző oldalt, hogy az itt eltöltött 6 napomból vajon melyik lehet az, amikor nagyobb az esély arra, hogy napsütéses idő lesz.
Tudtam, hogy életem legszebb fotóit lőhetem majd ezen a túrán és mindannyian tudjuk, hogy esőben is gyönyörű, ami gyönyörű, na de esőben vagy borult égnél fotózni a világ 8. csodáját?! Erre nem vágytam. :)
A Földnek ezzel a részével az a baj, hogy ritkán van jó idő. Ehhez egyszerűen túl délen van. Sokkal gyakoribb, hogy 150 km/h-s szél tépi le a fejed, aztán hóesés, majd jégeső tarkítja a napodat, mint holmi barátságos napsütés.
Kilenc éve vágytam ide és az egész napos túra volt az egyetlen esélyem, hogy megnézzem a parkot, így szinte a sírba vittem az utazási iroda alkalmazottait, akik arról próbáltak meggyőzni, hogy tökmindegy, mit mutat az előrejelzés Punta Arenasra: itt lehet, hogy zuhog a hó, de a Parkban meg verőfényes napsütés van, mert annak saját mikroklímája van.
4:30 és 5:15 között ígérte az utazási iroda a kocsit, de ez nagyon körülbelüli időpont, hisz egy minibusznyi utast kell begyűjteniük, mert mindenkiért a szállására mennek.
Viszont Punta Arenasban tapasztaltam először az utazási irodának azt a kellemes szokását, hogy tíz perccel azelőtt felhívtak, hogy a szállásomra értek volna, így pontosan tudtam, mikor számítsak az autóra.
Bereggeliztem, ittam még egy utolsó forró kávét és percre pontosan megérkezett értem a kisbusz. Vaksötét volt és azt tudtuk, hogy az első célpontunk Puerto Natales városa lesz, ami vagy 250 km távolságra fekszik Punta Arenastól, így 3 órás szunyókálásra számíthattunk (de én még a vaksötétben is a felhőket stíröltem.
Annak, aki ide látogat, bázisként mindenképpen Punta Arenast javaslom. Egyrészt sokkal nagyobb Puerto Natalesnél, másrészt az itteni látnivalók nagyobbik része innen közelíthető meg kényelmesebben, mint a 3 órányira fekvő kisvárosból.
Ez alól az egyetlen kivétel a Torres del Paine park, de egyszer az ember elvisel 3 óra autózást pluszban, viszont minden nap sok lenne a jóból. Puerto Natales összlakossága alig éri el a 17 ezres létszámot, a 123 ezres Punta Arenasban és környékén sokkal több a látnivaló.
Pirkadt, mikor megérkeztünk és a városka bejáratánál varázslatos napkelte és a település külön bejáratú házi szörnye, a milodon életnagyságú szobra fogadott.
A város legfőbb nevezetessége, hogy a világ 8. csodájának megválasztott Torres del Paine Nemzeti park „kapuja”, valamint, hogy itt találták meg a város házi ősállatkáját, a Milodont.A háziszörny felfedezése érdekes történet, úgyhogy elmesélem: a három barlangból álló barlangrendszert egy német kereskedő-tengerész, Hermann Eberhard fedezte fel 1895-ben, s benne megtalálta egy hatalmas növényevő állat maradványait, köztük egy kiváló állapotban fennmaradt kb. 1 nm-es bőrdarabot.
1896-ban egy svéd felfedező-geográfus is látta a maradványokat és Buenos Airesben bemutatta. A tudományos szenzáció egy sor ásatást és feltárást eredményezett a következő években.
A bőrt olyan elképesztően jól konzervált állapotban találták, hogy sokan úgy vélték, hogy nem egy kihalt, hanem ma is élő, csak még nem felfedezett állat maradványaira leltek és a The Sun brit újság égisze alatt expedíciót indítottak a hatalmas növényevő felkutatására - persze eredménytelenül.
Ma már tudjuk, hogy a 2,5 méteres és kb. 3 tonnás állat a késő pleisztocén korban (nagyjából 10 000 évvel ezelőtt, az első emberek megjelenésével kb. egyidejűleg), kihalt. Első utunk mindjárt a város határától 24 km-re fekvő milodon barlangjába vezetett.
350 méter hosszú ösvény vezetett az ősállat ősbarlangjához, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy az általam teljesen ismeretlen növénytakarót is fotózzam.
Meg kell mondjam, a milodon igazi ősállathoz méltó helyet választott magának a megpusztuláshoz. Igazán kőkori volt a környezet is.
A hatalmas barlangok a jégkorszak végén alakultak ki, előbb a gleccserek morzsolták a sziklák falait, majd amikor beindult a felmelegedés, akkor az itt kialakult óriási tó (itt mindig nagyon erős szél miatt), hatalmas hullámai, vájták, mélyítették a barlangokat.
Nem csupán a milodont találták meg itt, hanem emberi tevékenység és lakhely maradványait is.
Tájékoztató táblákon mutatták be a barlangok kialakulásának a folyamatát, valamint azt, hogyan éltek a mintegy 11 000 esztendővel ezelőtt (a kőkorszakban) itt élő emberek.
Valószínűleg a milodonra nem vadásztak, inkább a guanacók és az akkoriban itt élő vadlovak lehettek a főbb zsákmányállataik, de mivel ebben az időben itt még olyan hatalmas ragadozók is éltek mint a kardfogú tigris és a mai jaguárral rokonságban álló, vagy 170 kg-os patagóniai pantera, igencsak oda kellett figyelniük arra, hogy nehogy valamelyik nagymacska őket is csupán ebédnek tekintse.
Punta Arenasban van egy park, ahol ezeket az itt élt ősállatokat meg is jelenítették, a fotók ott készültek.
Egyéb, kevéssé veszélyes állattal is osztoztak a korabeli emberek ezen a déli élőhelyen, úgymint a macrauchenia (jelentése: nagy nyak) és a hippidon salidasi, Dél-Amerika endemikus őslova, melynek a kihalását nagyban összefüggésbe hozzák azzal, hogy a korabeli emberek, egyik fontos zsákmányállata volt.
Magának a milodonnak az eltűnését is összefüggésbe hozzák az emberi tevékenységgel, de éppígy okozhatta az ebben az időben rendkívül aktív vulkanikus tevékenység és az általános felmelegedés, mely megváltoztatta a növénytakarót, s ezzel kipusztulhattak a milodon táplálékául szolgáló növények.
Ami a legvalószínűbb, hogy a három ok együttes hatása okozta ennek az állatnak a végleges eltűnését a Földről. Körbejártuk ezt a lenyűgöző kőkori barlangot, mely szegény milodonunk végső nyughelyéül szolgált.
Aztán folytattuk tovább az utunkat immár a „világ 8. csodájában”, a Torres del paine parkban.
A park megismerésére két lehetőség is van: vagy megszállsz az elképesztően drága szállások egyikén (egy sokágyas szobában egy db ágy onnan indul, hogy 80 USD/éj) és végigjárod a park klasszikus W-túráját.
Ez annyit jelent, hogy három napon át, 20-23 km-t gyalogolsz olyan helyszíneken, melyek csodásak, de fiatalokon (de legalábbis edzett embereken kívül), másnak nem javasolhatók.
Ebben az esetben a parkra elmegy alsó hangon 5 napod (a megérkezés napján már késő elindulni és az utolsó nap végeztével detto). Vagyis kifizettél kb. 500 USD (4 éjszaka+kaja) és elment minimum 4-5 napod.
Vagy választod, amit én is választottam: ez is 20 km gyaloglással jár + nem jutsz fel a hegység emblematikus „tornyaihoz”, de cserébe egyetlen nap alatt „végzel” a parkkal. A fontosabb látnivalókat mind látod (sőt többet is).
Én e mellett döntöttem, mert az itt eltöltött 6 napomon más terveim is voltak nem csak a park - mindenekelőtt látni akartam a Tűzföldet, el akartam menni Fuerte Bulnesba, az első telepesek végvárába, a Magellán Nemzeti Parkba és magát Punta Arenast is meg akartam nézni egy városnézés keretében. Így mindenre jutott időm.
Kora reggel már a Nemzeti Parkban, a Lago Porteño mellett haladtunk.
Az időjárás miatt felesleges volt aggódnom: odafenn nagyon kegyesek voltak hozzánk: nem csupán a Torres del Paine parkban volt ragyogó napsütés és ingujjas jó idő, hanem a Punta Arenasban töltött 6 napomon végig.
A helyiek szerint ilyen még nyáron is ritkán fordul elő, hogy folyamatos napsütés legyen egy hétig, és most az ősz közepén jártunk. Amikor megérkeztünk az első megállónkhoz, a Toro (bika) tó és Szürke gleccser kilátóponthoz, 10 körül, már ragyogó napsütés fogadott minket - no és persze káprázatos látvány.
A következő megállónk a Szürke gleccsernél volt. Itt egy hosszú sétát tettünk, s a bejáratnál azonnal figyelmeztető tábla fogadott minket, mely sajnos az elmebetegeket nem akadályozza meg abban, hogy rendszeres időközönként felgyújtsák a parkot.A tiltott helyeken használt gázgyújtók és az eldobott cigaretta csikkek okoznak rendszeresen óriási tűzvészeket a parkban, letarolva a védett növény és állatvilágot, helyrehozhatatlan károkat okozva.
Ennek szomorú mementói az egész parkban látható kiégett és kiszáradt farönkök. A fotókon majd láthatjátok. Az elkövetők minden esetben külföldiek és itt válik érthetővé a Chilében amúgy nem általános „megkülönböztetés”. Vagyis a külföldieknek a belépője a parkba több mint a háromszorosába kerül mint a chileieknek.
Az első tragikus esetet egy japán turista okozta egy még égő, elhajított cigarettacsikkel, mely 14 000 hektáron pusztító erdőtüzet okozott 1985-ben. 20 évvel később egy cseh turista gázégője gyújtotta fel a parkot és pusztított el 11 000 hektárt az őshonos erdőkből.
Maga a turista úgy elrettent a pusztítástól, amit véghezvitt, hogy évekig pénzt gyűjtött és visszajárt fákat telepíteni a parkba. Maga a cseh kormány pedig 120 000 facsemete vásárlásával támogatta az okozott károk enyhítését.
2011-ben egy izraeli turista gyújtotta fel a saját szemetét tiltott helyen és okozta a legpusztítóbb erdőtüzet a parkban: 17 000 hektár pusztult el, köztük őshonos erdők és rengeteg állat. Sem a turista, sem Izrael állam nem nyújtott semmiféle segítséget a hatalmas károk enyhítésében.
"Kérjük tartsa tiszteletben a Torres Del Paine park szabályait:
- TILOS a tűzgyújtás.
- Csak a kijelölt ösvényeken sétáljon, ne hagyja el azokat.
- Kizárólag az engedélyezett helyeken táborozzon
- Ne etesse a vadállatokat.
- Vigye magával a szemetét."
Az utunk egy „asszonyvallató” hídon kezdődött, melynek teherbírása max. 6 fő és úgy ingadozik és rugózik alattad, hogy az ütő is megáll benned.
A látványt végig fotóztam, úgyhogy a képeken keresztül egy kicsit ti is velem tarthattok ezen a kiránduláson.
Az egész napunk így telt... vittek egyik varázslatos helyszíntől a másikig. Ott kiszálltunk, kirándultunk, gyönyörködtünk és mentünk tovább.A következő megállónk a látogatóközpontnál volt, ahol befizettük a parkba a belépődíjat (külföldieknek 21 000 peso, hazaiaknak 6 000 - a nagy különbség okát leírtam). Én a chilei igazolványommal a hazai tarifát fizethettem mindenhol. Ilyen a látogatóközpont a világ 8. csodájánál.
Ha már itt járunk, érdemes kicsit többet megtudnunk erről a nemzeti parkról, mely Patagónia jelképévé nőtte ki magát, sőt egész Dél-Amerika sarkalatos pontjává, hisz aki a dél-amerikai kalandozásai során nem jut el ide, az bizony a kontinens 3 csodájának egyikéről lemaradt...
A parkot 1959-ben alapították és ma már több mint 242.000 hektárt foglal magában. A nemzeti park, Chile másik 4 nemzeti parkjával, három nemzeti tartalék parkjával és egyéb védett területeivel együtt 6.728.000 hektárt fed le, ezzel elmondható, hogy az ország magellán-antarktisz-i régiójának 51%-a védelem alatt áll. A park elnevezése „kék tornyok”.
Az elnevezést hamar megértjük - elég egyetlen pillantást vetni a Paine hegység gleccserek által különleges formájúra csiszolt meredélyeire, melyek napsütésben ragyogó kék színben pompáznak (majd a lentebbi képeken látni fogjátok).
Chile nemzeti parkját 2013-ban „a Föld 8. csodájának” választották és nem véletlenül.
Mi a nap folyamán gyakorlatilag körbeautóztuk a Paine hegységet és valamennyi oldaláról megcsodálhattuk. Amikor először megpillantottuk a ragyogó kék tornyokat, csak leesett állal bámulni tudtuk.
Erről a parkról csak szuperlatívuszokban szoktak beszélni és az embernek tényleg olyan érzése támad, hogy annyi elképesztő szépséget zsúfoltak itt össze egy relatív kis helyen, hogy az már-már felülmúlhatatlan.
A park legyakrabban és tömegesen látható lakói a guanacók, az Andok vadon élő tevefaja. Az indiánok több ezer évvel ezelőtt belőlük tenyésztették ki a lámát - a nekik fontos tulajdonságokra fektetve a hangsúlyt: vagyis a teherbírásra és a vastag bundára. Az „eredeti változatot” most megnézhetitek fotókon.Ezek az állatok valamilyen szinten természettől ütődöttek - másik rokonukkal, az északabbra élő vikunyákkal egyetemben. Egyáltalán nem félnek az embertől, simán megengedik, hogy 3-4 méterre megközelítsd és fotózd őket.
Talán a Földön a legstabilabb populációja ennek az állatnak itt, ebben a nemzeti parkban és a Tűzföld nemzeti parkjában él (itt nem kell osztozniuk a haszonállatokkal a legelőkön).
Mára a Tűzföldön - ragadozó híján (ott nem élnek pumák), olyan mértékben elszaporodtak, hogy korlátozott számban, az év meghatározott szakában vadászhatóak is.
Már délutánba hajlott az idő, mikor még mindig róttuk a nemzeti park varázslatos útjait. A többség a sok túrázás és friss levegő után vagy aludt, vagy kómás állapotban ült a kocsiban.
Ahogy néztem békésen ki az ablakból, egyszer csak megpillantottam egy állatot. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek és súlyos percekbe tellett mire egyáltalán felocsúdtam és hang jött ki a torkomon. Egy puma volt.
Persze… puma él Chilében, tudtam, de soha nem láttam. Sok ős-chilei barátom van, akik kifejezetten gyakran kirándulnak az Andokban és 60 év alatt sem láttak egyetlen pumát sem. Mindannyian ugyanazt mondják: igen, vannak pumák... de sose látod őket… kerülik az embert... nagy mázli kell hozzá, hogy akár egyet is megpillants.
Én ezt elfogadtam és 9 év alatt megszoktam a gondolatot, hogy ezt a ragadozót sose fogom látni a szabadban. Nos ilyen előzmények után, képzeljétek el a reakciómat, amikor tőlem mintegy tíz méterre megláttam egy békésen gyalogló pumát a hegyoldalon.
Leesett állal, elakadt lélegzettel bámultam egészen addig, míg a haladó kocsi a sziklák közt, el nem tüntette a szemem elől a csodát. Ekkor ordítottam fel teljes hangerővel, hogy PUMA!!! P U M A!! ÁLLJ MEG!!!!.
A sofőr a kocsi elejéből visszaszólt (miközben nyomta a gázt ezerrel ), hogy milyen füstöt látok és hol. Ugyanis a pumát a kocsi keltette zajban UMO-nak (füst), értette. :)
Ekkor azonban már felocsúdott a többi utas is. Megpillantván egy futó pillanatra az eltűnő állatot, valamennyien teli torokból ordítottak, hogy NEM FÜST, HANEM PUMA, ÁLLJ MÁR MEG!! :)
Mivel mire a sofőr (meg ugye én is:)) felébredtünk, már messze elhagytuk az állatot a kanyargós utakon, s mire eljutottunk odáig, hogy a sofőr megálljon, felfogja, hogy mit is akarunk és visszatolasson, beletellett sok-sok percbe. A puma ugyan egyáltalán nem sietett, de már messze járt mire visszatolattunk.
A következő megállónk a Laguna Amargánál volt, mely egyik híres kilátópontja a parknak és tiszta időben ez a látvány fogadja az utazót:
Nekünk azonban nem volt ekkora mázlink, befelhősödött az ég mire odaértünk, így „csak” ennyit láttunk:
Ahogy kezdett lemenni a nap, úgy értünk a túránk végére. Az utolsó állomásunk a Sarmiento-tónál volt. A fotók a tavat és a környékét örökítették meg. A park kijáratát is az egész utunkat végigkísérő guanacók őrizték...Nagyon hosszú, 4 órás út várt ránk hazafelé, éjfél után estem be a szállásom ajtaján. Tudtam, hogy ez a nap nehéz lesz és fárasztó, így a másnapomat eleve úgy terveztem, hogy csak 10-kor kelljen elindulnom és nem hajnali 5-kor mint eddig.
Ha velem tartotok, akkor megnézhetitek Punta Arenas városát, ahol ezt a hetet töltöttem, ellátogatunk a Magellán Nemzeti Parkba és Fuerte Bulnes-be az első telepesek végvárába, ahol nem a telepesek szellemeivel, hanem a pumákkal kellett megküzdenünk.”
Ha érdekel Chile, vagy csak szeretnél még többet olvasni Ágitól, látogass el a blogjára, nagyon tudom ajánlani!
HÍRMONDÓ
Ápolói és idősgondozói munkák külföldön
Az egészségügy egész Európában tele van hiányszakmákkal, most ezek közül elsősorban nővéreket, ápolókat és idősgondozókat kereső ajánlatokat szedtünk össze főleg Ausztriából, Németországból és Svájcból. Lehet válogatni!
Négy éve nem jártam a szülőhazámban
Négy év hosszú idő, különösen anélkül, hogy az ember hazalátogatna a szülőhazájába. Gyökerek nélkül ugyanis nagyon nehéz élni.
Akik nem érzik a Brexitet
A londoni pénzügyi intézmények ugyan még nem adták ki első féléves gyorsjelentéseiket, a bankok enélkül is magas profitabilitásról és emelkedő foglalkoztatottságról számoltak be egy felmérésben.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: