Anikóék történetének eleje tulajdonképpen akár tipikusnak is nevezhető: a válság miatti nehézségek, a férj külföldi munkavállalása, a család átmeneti szétszakadása… sok hasonló történet akad. Amiért mégis különleges a mai sztori az az, hogy a történet eleje 3,5 éve íródott – az, hogy hol tartanak most, egy hét múlva derül ki.

„A történet kezdete

Magyarországon egy Budapesthez közeli kis faluban éltünk, anyuka, apuka két gyerek. Apuka kb. 2007-től vállalkozóként lakatosmunkákat vállalt az ország területén, de 2009-ben a „válság” indulásakor a fővállalkozó úgy próbálta meg túlélni a mindennapokat, hogy külföldön is vállalt munkát. Így apuka sokat volt külföldön (Szaúd-Arábia, Románia, Franciaország, stb).

Az anyagi biztonság valahogy nem jött. Ha volt munka, volt pénz, ha nem volt munka, nem volt pénz. Amit megkeresett a külföldi munkákkal, elment a rezsire és a megélhetésre azokban a hónapokban, mikor nem tudtak munkát adni neki.

Sajnos ennek a magyar fővállalkozó cégnek nagyon rossz volt a cégvezetése. Hetente veszítettek el ügyfeleket emiatt. Minden alvállalkozó tudta, hogy hol kéne megfognia a fővállalkozónak a pénzt, mindegyik látta a hibákat, de senkire nem hallgattak.

Anyuka hivatásos rendőrtisztként fix 200.000. Ft-ot keresett. A gyerekeket ő intézte, iskola, edzés stb.

Közben az árak, de főként a törlesztő-részletek a magasba emelkedtek. Anyuka fizetése ment a törlesztő részletekre és ha apukának volt fizetése, abból vették az élelmiszert.

Nem kell luxuskiadásokra gondolni, egy 11.000.000 lakáshitel törlesztése és egy  személyautó törlesztése, ami indult összesen 120.000.- Ft-ról, majd felment 220.000-ra.

Irány Németország!

Hosszas tanakodás után a férjet rá lehetett beszélni arra, hogy induljon el Németország felé. Az anya a fix állását egyelőre nem szerette volna feladni.

Főként a nyelvtudás hiánya és az addigra kialakult rossz anyagi helyzet okozta a legnagyobb problémát az induláskor. Először egy 20 éve kint lévő magyar vállalkozóhoz került ki körzetébe, egy rokoni ismeretség útján.

Ott hamar megszerették a kollégák, építésvezetők, mert látták, hogy jól dolgozik, értelmes és nem egy iszákos. Bevállalta az egész család, hogy apukát max. 2 havonta látják, de úgy gondolták, hogy biztos fix pénz lesz minden hónapban.

De hát sajnos a magyar vállalkozónál volt olyan hónap, ahol 2 hónap után 65 ezer forintnak megfelelő eurót hozott haza apuka és volt olyan, hogy 400 ezret. Megint ott tartott a család, ahol előtte. Ha jó munkára, jó brigádba osztották be volt pénz, ha nem nem.

Ekkor még egyáltalán nem láttuk, hogy Németországban hogyan működnek a dolgok, azt sem tudtuk, hogy sok munkaerő-kölcsönző cég van, ahol azért viszonylag könnyen lehet munkát találni egy férfinak.

Fél évet volt kint a férjem, de mivel magyar vállalkozónál, magyar kollégákkal volt szinte semmit nem tudott meg az országról. Annyi előnye származott a férjemnek belőle, hogy a külső hőszigeteléssel kapcsolatos szakszavakat megtanulta.

Fél év után megpróbált átmenni egy másik (szintén magyar) vállalkozóhoz, aki napi fix bért adott volna, de ott meg csak két hónapig volt munka, mint ez utóbb kiderült.

Csöbörből vödörbe

2014 év elején se munka, se pénz. A második magyar vállalkozó Magyarországon még adott neki egy-két munkát, de a végén azt meg már nem is fizették ki.

Anyuka ezer számra küldte az e-mailen az önéletrajzokat külföldi munkahelyekre.

Egyszer csak jelentkezett egy német munkaerő-kölcsönző cég és egy személyes találkozás után (volt magyar kapcsolattartó), miután minden leegyeztettek, apuka 2014 június közepén ismét elindult Németországba. Egy másik fiúval tették össze, mert apukának volt jogosítványa és kocsija, a másik férfi meg elboldogult a némettel.

Vállaltuk azt, hogy anyuka itthon marad a két gyerekkel kocsi nélkül, pénz nélkül, minden nélkül, csak hogy végre elinduljon valami. A kijutáshoz a pénzt is a család többi része adta össze.

A második menet

Megérkeztek az első helyre egy vasárnapi napon, a fiúnak már hétfőn jelentkeznie kellett a cégnél, ahova kiközvetítették, apukának meg csak kedden, hogy miért ki tudja.

A keddi délutános műszaknál derült ki, hogy ugyan a munkaerő-kölcsönző cég minden tudott apukáról, azt is, hogy milyen végzettsége van, milyen hegesztési tapasztalata van, miből van minősítése, miből nem, ennek ellenére egy olyan céghez küldte, ahol nem volt elég a gyakorlat abból a hegesztési technikából, kellett volna a minősítés is. Szerdán közölték apukával, hogy akkor irány haza.

A fiú, akivel összerakták, egy rendes ember volt, a mai napig tartjuk vele a kapcsolatot.

(Azt a mai napig nem tudjuk, hogy miért kellett ismét 2x900 km-t megtennie és miért nem küldték át egy másik helyre, ahol megfelelt volna újabb minősítés nélkül)

Apuka hazajött letette a minősítést abból a hegesztési technikából is. Erre ismét csak kölcsön kellett kérni pénzt. Majd jelezte, hogy akkor újra útnak indulna. Június utolsó napjaiban szóltak, hogy akkor mehet megint. Ismét összerakták egy emberrel, akinek nem volt kocsija, de tudott németül.

Az első hét vége felé már érezték, hogy nem stimmel valami, mert alig volt munka, hát pénteken szólt is egy ember, hogy hétfőn nem kell jönniük. Újra telefonálgatás stb. a következő hét szerdáján elindultak egy másik helyre. A másik embert félúton ki kellett raknia a férjemnek.

(A másik fél egyébként az a tipikus magyar volt, akinek jár a szája, de se dolgozni nem hajlandó, sem semmit nem tesz azért, hogy boldoguljon, csak várja, hogy az ő se...ét nyalja mindenki, de elvárja, hogy ezért még pénzt is kapjon).

Újabb bajok

Mire megérkezett az új helyre, addigra egy pár költség még hozzájött az egyébként is gázos helyzethez. Ott volt az első munka háromnapi szállásköltsége, az oda- és visszaút költsége, a második munkahelyre történő megérkezés költsége és az ott eltöltött 11 nap szállásköltsége és a több mint 1000 km-es út délről északra.

A munkaerő-kölcsönző cég egyik esetben sem mondta, még kérdezés után sem, hogy milyen típusú munkára kell mennie a férjemnek, mindig csak annyit mondott, hogy hegesztenie kell.

Észak felé ugyan megkérdezte a férjem az első esetből tanulva, hogy mit kell hegeszteni, de nem tudták megmondani. (Ilyenkor mindig én fordítottam itthon és küldtem az sms-t, hogy mit is kell mondani.)

Északon ismét csak egy napot töltött, mivel ott megvolt a minősítése arra a hegesztési technikára, de ott meg a gyakorlat hiánya volt a gond (muszáj megjegyezni, hogy a munkaerő-kölcsönző cég ezt is tudta).

Ismét új hely: Türingia. Itt minden rendben volt, nagyjából a munkaadó is megszerette a férjemet, már úgy volt, hogy átveszik alkalmazásba. Ugyan voltak érdekességek itt is, amikor a cég, akihez kiközvetítették, elküldte a férjemet a többi fix alkalmazottal együtt 300 km-rel arrébb dolgozni úgy, hogy a többiek mentek a céges kocsival, a férjem a sajátjával és a munkaerő-kölcsönző cég itt is azt mondta, hogy elszámolják a km-t, amiből persze nem lett semmi.

Révbe érve

Aztán 2 hónap munka után úgy alakult, hogy még sincs elég munka itt ismét átküldték egy másik helyre a férjemet BW-be. BW-ben egy hónap után szóltak a férjemnek, hogy átveszik és azóta itt van most már egy igazi német cég alkalmazásában nem kölcsönzőn keresztül.

Annyit mondott a főnöke, amikor átvette, hogy nem érdekli, hogy nem tud németül, de látja, hogy jól dolgozik és ez neki elég, és persze nem hajlandó a kölcsönző cégnek jóval többet fizetni, mint amennyit egy alkalmazottnak fizetne.

Munkaerő-kölcsönzővel kapcsolatos tapasztalatok

Harmincöt órás munkahetük volt. A túlórákat le lehetett csúsztatni, de a végén kifizették, ami bent maradt. Órabér bruttó 9,73 euró, különélési díj napi 40 euró hétfőtől csütörtökig, péntekre csak 12 euró, hétvégén nem volt. Illetve, ha dolgozott szombaton, akkor péntekre is megadták a 40-et és szombatra a 12-őt.

Az ügyintézésük a nemtörődömség és a hozzá nem értés miatt katasztrofális volt. Véleményem szerint, ha egy hozzáértőt vagy egy olyat alkalmaztak volna, akinek fontos, hogy kit küld hova, akkor az első három utat megspóroltuk volna.

Általában mindent az utolsó pillanaton túl tudtunk meg. Nem volt személyre szabott emailezési lehetőség. Ha szerencsénk volt, éppen az olvasta el, akinek címeztük, vagy ha más, akkor talán továbbították neki.

De a postát is sokszor letagadták, kétszer küldtük el nekik a papírokat az adókategóriával kapcsolatban, de minden alkalommal letagadták. 

Az üzemanyag költség kifizetésével folyamatosan hitegettek és semmit nem fizettek.

Kellett kb. 2-3 hónap mire megértettük, hogy mit és hogyan számolnak el. És ki kellett, hogy nyissa a száját a férjem és elmondani, hogy milyen tapasztalatai vannak, mert az utolsó hónapban felemelték a különélésijét napi 50 euróra.

Kicsit hosszú volt, mire megérkezett a férjem, de akkor kezdjük azzal, hogy a család többi része hogyan is jött ki apa után 2015 februárjában. 

2014 októberétől dolgozik itt BW egyik kisvárosában. Amikor szólt a cégvezető, hogy átveszik, akkor is ki kellett nyitnia a férjemnek a száját és kiállnia magáért, mert először bruttó 11 eurót akartak neki adni, de miután szólt, hogy a szállást ezen túl neki kell állnia a saját fizetéséből, mert nem lesz különélési megadták neki a bruttó 13 eurót.

Decemberig ott lakhatott a főnöke telephelyén lévő lakásban, normális körülmények között. Nem kellett fizetnie sem. Aztán januárban egy hétig kellett panzióban laknia, de utána a főnöke segített neki lakást keresni.  Egy tetőtéri kétszobás lakás melegen 470 euróért.

A céggel kapcsolatban negatív tapasztalunk nincs. Talán annyi, hogy a nehezebb fizikai munkákat vésés, stb. a férjemmel csináltatják meg, illetve a plusz munkákat munkaidő után (fűnyírás, ajtó lecsiszolás lefestés stb.) 

De ezt a férjem is hajlandó lenyelni, egyrészt mert nem tud még mindig jól németül, másrészt mert nem a saját szakmájában dolgozik, hanem víz-gáz szerelőként, amire meg nincs meg a végzettsége.

Ügyintézés

Február végén kijöttem a férjemhez egy pár napra, (akkor még működött a kocsink) és elég sok minden el tudtam intézni. Igyekeztem a gyenge angoltudásommal intézni mindent, mert a német nekem is még gyengébben ment (megy), de mindenki nagyon kedves volt sokszor ők kértek elnézést, ha nem tudtak nekem angolul válaszolni.

Elmentem bejelentkeztem én is a lakcímre, meg a gyerekeket is bejelentettem, kutya nem kérdezte tőlem, hogy hol vannak. Utána bementem az iskolába, elmagyaráztam, hogy mit szeretnék és hogy mikor jönnek a gyerekek is.

Utána elmentem elintéztem a családi pótlék igénylést. Egyelőre lebeszélt az ügyintéző arról, hogy a visszamenőleges családi pótlékot is intézzem, azt mondta, hogy kapjam a rendeset és majd később elintézem visszamenőleg is. 

Bementem az AOK-ba is, mert a férjemnek valami AOK-pluszos kártyája volt, ami még Türingiába szólt, és én úgy tudtam, hogy a kártyát át kell kérni abba a tartományba, ahol lakunk. Hát ebben egy kicsit megakadtam, mert itt a városban, csak sima AOK-van és nem foglalkoznak az AOK Plusz-al. 

Ja, közben beiratkoztam a VHS-ba nyelvtanfolyamra is. Mondták, hogy küldik a levelet, hogy mikor mehetek tesztet írni. Eddig a pontig flottul ment minden. Mindenki nagyon készséges volt és segítőkész. Mindenki látott mindenhol mindent a számítógépes rendszerben.

Aztán hazamentünk apával. Addigra otthon már szóltam az iskolában, hogy mik a terveink, szerencsém volt, mert nagyon rugalmasak voltak a suliban. Mondták, hogy ha gondoljuk, tartsuk fenn a gyerekek magántanulói státuszát. Én meg kértem fél év fizetés nélküli szabit, gondoltam ezalatt sok mindennek ki kell derülnie.

Aztán mivel nem volt más lehetőség, elindultunk. Természetesen a sok évig hiteles autónk 8 éves korában motorhibás lett az indulás napján, úgyhogy kölcsön kocsival jöttünk ki, itt voltunk saját kocsi nélkül egy hónapig.

Autóvásárlás

A férjem dolgozott, a gyerekek iskolában voltak, én bújtam az internetet kocsi ügyileg. Rájöttem, hogy a motorhibás autónkért kapott 350.000 Ft-ért még itt is nehéz lesz kocsit találni.

Néztem, hogy mik azok, amiből sok van, gondoltam olyat nem szabad, mert nem véletlenül akarnak tőle megszabadulni. Az volt a lényeg, hogy 160.000 km-nél ne legyen több benne és ne legyen dízel, mert eddig az összes dízelautónk megadta magát.

Közben néztem azt is, hogy hogyan kell intézni az egészet. Ebben sokat segítettek az interneten lévő különböző, Németországban élő magyarokról szóló oldalak.

Kinéztem egyet, a férjem megbeszélte a főnökével, hogy munka után vihetjük a céges autót (mert egy hét után haza kellett juttatni a kölcsönautót). Elmentünk kb. 70 km-re egy kereskedőhöz.

Kicsit megijedtem, amikor az egész török család ott ült a kereskedésben. A férjem megnézte az autót, azt mondta jó lesz. Aláírtuk a szerződést, kifizettük a kocsit, megkaptuk a papírjait meg a kulcsait.

Volt egy kis ferdítés a hirdetés és a valóság között, de úgy voltunk vele, hogy belefér (őszintén szólva nagyon rossz volt már két gyerekkel az isten háta mögött lenni kocsi nélkül), meg elegünk volt már.

Az egyik gyerek velünk volt, a másik itthon, még felhívni sem tudtuk, mert arról elfelejtettünk gondoskodni, hogy a magyar telefonjukon a roaming be legyen kapcsolva.

Hazajöttünk, a gyerek is épségben volt, leültem az internet elé és próbáltam megkötni a kötelezőt a kocsira, de csak nem akart összejönni. Hajnal kettőkor feladtam. Éjszaka megálmodtam, hogy mit is kell csinálnom, reggel újra megpróbáltam és összejött. Megérkezett az a szám sms-ben, amire vártam.

A papírokkal együtt és a telefonomban a számmal elindultam a Landramtsamt-ba biciklivel. Ott közölte a nő, hogy kell meghatalmazás a férjemtől, hát kimentem a parkolóba és gyorsan kitöltöttem a formulát, amit adott és aláírtam a férjem helyett (mert természetesen péntek volt, még egy hétvégét kocsi nélkül már nagyon nehezen viseltünk volna el).

Visszamentem, teljesen automatikusan jött, hogy mit kell csinálnom, flottul ment minden és három óra múlva a rendszámmal a kezemben bringáztam haza.

Este elmentünk a kocsiért, felraktuk rá a rendszámot és hazahoztuk. Lett egy 15 éves Ford Focus kombink, kicsi küllemhibákkal, de teljesen jó állapotban. Egy idős bácsié volt előtte, aki motorikusan teljesen rendben tartotta.

A kötelező biztosítás megkötésénél beírtam, hogy B10, mert reménykedtem benne, hogy elfogadják a magyar biztosító által adott igazolást. Két hét múlva jött is a levél, hogy első hónapban mennyit, majd utána mennyit vonnak a számlánkról a kötelezőre.

Ami azóta is rendben van, illetve annyi, hogy a biztosító írt levelet (Europa), hogy kérjünk eredeti példányt a magyar biztosítótól a szokásos adatokról, ez még folyamatban van.

Majd egy hónap után jött egy levél a gépjármű-adóra, hogy azt is mikor fogják levonni és milyen időszakra vonatkozóan. Azt is levonták akkor, amikor írták.

Májusban lejárt a műszakija kicsit tanakodtam, hogy mit jelent az, hogy 2015 május? Május 1-et vagy május 31-et. De ezt is valamelyik internetes oldalon olvastam, hogy a hónap utolsó napját jelenti és hogy talán még valami türelmi hónap is van.

Begurultam vele az egyik vizsga állomásra, amit a férjem kollégái javasoltak kifizettem, amit kellett és háromnegyed óra múlva már mehettem is az utamra.  Senki nem kérdezte, hogy hol a férjem miért nem ő hozta miért nincs nálam kétszáz oldalas meghatalmazás semmi bonyodalom nem volt.

A kocsival kapcsolatban annyit magyaráztak el, hogy nem volt benne zöld mellény, meg a gumijai kopottak voltak, ezért ne menjek vele csak 160 km/h-val. Ezt rá is írták egy papírra, de ezt is olyan kedvesen csinálták, hogy még ők kértek itt is majdnem elnézést.

Május végén az első nagy útján jól viselkedett és otthon minden szükségeset megvettünk rá. Ja és már meg is kaptuk az első kettő gyorshajtásos csekket…

Iskola

Hát az első nagy csalódás az a gyerekek általános iskolája volt. Első nap mondták, hogy mivel nem tudnak németül, ezért plusz órákat raknak be nekik úgy, hogy a fölösleges órák helyett (rajz, ének) ők németórára fognak járni.

Hát ennek nagyon megörültem. Ez működött is kb. 2 hétig, aztán ellaposodott. Ráadásul kiderült, hogy azért itt is vannak hozzá nem értő, oda nem való tanárok. Aki marhára nem érti meg, hogy mit érezhet az a 8,5 és 10,5 éves gyerek, aki egy kukkot nem ért abból, amit magyaráznak neki, nem tud egy jót nevetni, nem tudja magából kijátszani a bánatát, stb.

Úgyhogy egy hónap után már a kisebbik gyerek tanárnőjénél ültem egy itt megismert magyar anyukával, aki segített fordítani. Én igyekeztem megértetni a tanárnővel, hogy mit érezhet a gyerek, és mik azok a helyzetek, amiket a gyerek félreértett. A tanárnő végig hárított, hogy ez és az biztos nem az ő óráján történt.

Az anyuka elmondta utólag, hogy ennek tanárnőnek kőből van a szíve és csak saját magát sajnálja, hogy neki 22 gyerekkel kell megbirkóznia és egyébként is nehogy már ő tanuljon meg magyarul.

Hát gondoltam, megint jól kifogtuk, a kicsinek otthon is ilyen marha kedves tanítója volt.

Ráadásul a délutáni napközibe nem vették fel őket, mert nem volt már hely, úgyhogy minden nap 12.20 perckor otthon voltak. Pedig ha gyerekek között lennének, jobban menne a nyelvtanulás is.

Áprilisban írtam egy levelet az iskolának, hogy jó lenne, ha folytatnák a nyelvi felzárkóztatást. Folytatták is 4 különböző tanárral, akiből kettőnél tanulnak is a gyerekek valamit, a másik kettő meg csak ordít és a gitárját vágja a földhöz vagy a gyerekeket zavarja ki az óráról.

Hát érdekes nagyon.

Megértem a tanárokat is, mert nyilván nem azért lett tanár, hogy a nyelvet nem ismerő gyerekekkel foglalkozzon.

A nagyobbikkal nem volt semmi gond. Illetve annyi volt, hogy mivel ő 4. osztályos volt, el kellett dönteni, hogy hogyan tovább. Egy párszor beszéltem az igazgatóval, hogy én szeretném, ha gimnáziumba menne, mert otthon erős általános iskolába járt és jó tanuló volt.

Meg is állapodtunk, illetve azt mondta, hogy májusig ráérünk, akkor meg majd megkérdezi a gyerek osztályfőnökét, hogy mit lát a két hónap alatt.

Én megnyugodtam, nem is foglalkoztam az iskolával. Egyszer csak behívott az igazgató, kezembe nyomott egy rózsaszín papírt, hogy azzal menjek át a Gemeinschaft Schule-ba és elmagyarázta, hogy ne aggódjak, járjon oda a gyerek  két évig és utána mehet gimibe.

Nem tetszett a dolog. Átmentem az iskolába, ahol ki volt írva ugyanannak a titkárnőnek a neve, aki az általános iskolában is a titkárnő, itt ez megint nem tetszett, de oda adtam a papírt.

Nem tetszett az egész eljárás, az iskola légköre sem. Nem volt meg a komfortérzetem. Éreztem, hogy ez nem jó így.

Időközben ismertem meg még magyarokat, meg elkezdtünk járni cserkész foglalkozásra és ott javasolták nekem egy iskolát, ahol van nyelvi felzárkóztató osztály.

Elkezdtem kutakodni, hogy mi is ez az iskola. Kértem segítséget, hogy fogalmazzunk meg egy levelet az iskolának, hogy van-e hely stb. De addigra már június vége felé járt.

Közben tartottam a kapcsolatot a gyerek tanárával, aki elmondta, hogy semmi gond nincs a gyerekkel, ha tudna németül, mehetne gimibe, és ha lehet a Gemeinschaft Schule-ba ne menjen, mert ott csak lehúzzák.

Azt mondta, hogy nem a tanárokkal van a gond, nem a pedagógiai koncepcióval, csak a többi gyerek anyaggal. Ráadásul az idei szeptembertől vezetnének be valami új módszert, tehát az első évben csak kísérleteznének.

Fura volt, hogy a tanárbácsinak fogalma nem volt az egyéb lehetőségekről. Hiába kérdeztem tőle, hogy milyenek a környező iskolák, vagy milyen iskolák vannak a közeli nagyvárosban, azt mondta, hogy nem ismeri az iskolákat (állítólag) és ráadásul nem egy kezdő tanár, mert kb. 50-55 éves.

Marhára haragszom az igazgatóra is, mert teljes mértékben látszott rajta, hogy mi nem egy megoldandó feladat vagyunk, ahol az a lényeg, hogy a gyereknek mi a jó, hanem az, hogy az ő széke le legyen védve.

Igazgató létére nem hiszem, hogy nem ismeri a környező iskolákat. Mert ha eredetileg is abba az iskolába jelentkezünk 4. osztály után azzal a bizonyos rózsaszín papírral, akkor nem teszünk fölösleges köröket és lett volna hely nekünk is.

Még jobban elkeseredtem, ráadásul az iskola válaszolt, hogy telt ház van. Javasoltak egy másik iskolát, ahol szintén van nyelvi felzárkóztatás.

A segítségemmel ezt is felhívtuk és nagyon szívélyesek voltak. A héten bementünk személyesen, jött a gyerek is és tényleg pozitív tapasztalataink voltak. Tehát a gyerek szeptembertől egy Real Schule-ba jár, ahol van nyelvi felzárkóztató osztály.

Azt, hogy hogyan jut be a gyerek az iskolába és hogyan jön haza még a jövő zenéje. Mert napközi itt sincs és ebéd sincs. Ahhoz meg még kicsi, ráadásul nem tud még németül, hogy egyedül elengedjem tömegközlekedéssel.

Tehát itt is ebben a feladatban is nem csak induláskor, hanem azóta is folyamatosan a legnagyobb gond a nyelvtudás hiánya, nem csak nekünk felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is.

Magyar vagy német iskola?

Az egyik legnagyobb csalódásom az az német oktatási rendszer és a hozzáállás az idegen gyerekekhez. Mert ugyan mindenki azt mondja Magyarországon, hogy a gyerek egy év múlva folyékonyan beszél, mert szivacsból van az agya, de attól még a házi feladat megoldás és a beadandó dolgozatok vélhetően gondot fognak neki jelenteni.

Sokan szidják a magyar oktatási rendszert és a magyar iskolákat, de ha az általános iskolát nézzük ez itt kint sokkal, de sokkal rosszabb számunkra. Nyilván az, aki ebbe szokott bele, hogy anyuka otthon van délután és a gyerek hazamehet annak ez a megszokott.

Az már most látszik, hogy itt a tanároknak nem kell a fogukat mutogatni, hogy hozzájuk gyerekek legyenek beíratva a következő évtől. Nem úgy, mint otthon, hogy a mi tanítónénik már márciusban bemutató órát tartott a leendő elsősöknek, hogy minél többen iratkozzanak be hozzá.

Reméljük szeptembertől mindkét gyereknek jobb lesz. A kicsinek állítólag új tanárja lesz 3-4-ben és bízom benne, hogy folytatják a nyelvi felzárkóztatást.

Igazándiból ez a rendszer, ami most itt van, szerintem senkinek nem jó, ideje lenne felülvizsgálni. A tanár is azt mondja, hogy neki sem jó, ha a gyerekeket elviszik az órájáról, mert éppen nyelvi felzárkóztatásra megy, mert addig nem tudja, hogy haladjon a tananyaggal. A gyereknek sem jó, ha hónapokig csak úgy ül az osztályban, hogy semmit nem tud.

Sokkal jobb lenne, ha régiónként vagy kerületenként kijelölnének olyan iskolákat, ahol van nulladik osztály, ahol csak a felzárkóztatás folyik.

Edzés

A nagyobbik otthon versenyszerűen atletizált, ezt szerettük volna itt is folytatni. Kicsit csalódás volt, amikor megjelentem az amúgy irigylésre méltó atlétikapályán és kiderült, hogy nagy semmi az az edzés, ami itt van.

A létező összes ismeretséget megkerestem és kint élő magyar atléták javasolták, hogy talán egy várossal arrébb van jól működő atlétika egyesület. És igen, azóta is oda jár a gyerek. Bár a Stuttgarti Atlétikai Szövetség elnöke, aki magyar, megjegyezte, hogy ez a terület valahogy mindig fehér folt volt.

TV adó

Semmi különös. Kijött a papír a férjemnek, majd kijött nekem is. Visszaküldtük, hogy egy címre egy fő fizet, és azóta fizetjük negyedévente az 57 eurót. Ez van.

Az üzletek vasárnapi zárva tartása nem érdekes.

Adókategória váltás

Bementem a Finanzamtba, elmondtam, hogy mit akarok, hogy a férjem itt dolgozik és február vége óta mi is itt vagyunk. Odaadták a papírt, amit ki kellett töltenünk, visszavittem és május 1-től a hármasban van a férjem.

Érdekes, mert a Rathaus, amikor én és a gyerekek is bejelentkeztünk arra a lakcímre, ahol a férjem lakott addig, automatikusan áttették az egyesből a négyesbe.

AOK

Május végén mindenki megkapta a saját AOK-s kártyáját. De ez még egy fehér folt, hogy mik is illetnek meg minket, illetve vannak-e kötelezettségeink. Őszintén szólva, amíg meg nem érkezett a nyomtatvány, addig ezzel nem is foglalkoztam, hogy nekem meg a gyerekeknek nincs kártyánk.

Ezt jó lenne, ha valaki összefoglalná, meg úgy az egész egészségüggyel kapcsolatos teendőt. Hova menjünk, ha…, fizetnünk kell, ha…, stb. Hogyan működik a sürgősség, vannak-e ellátási körzetek. Kell-e kötelezően a gyerekkel bemenni a gyerekorvoshoz vagy csak ha majd egyszer beteg lesznek stb.

Két hete el kellett mennünk szemészetre, mert apukának valami bele ment a szemébe. Órákat ültem az internet előtt, hogy hol is kezdjük. A végén kaptunk egy névjegykártyát egy magánszemészetnek tűnő helyre. Nagy nehezen megtaláltuk, el is látták a férjemet.

Egy csomó kérdést tettek fel arra vonatkozóan, hogy mikor ment bele a szemébe, munkaidőben, vagy azon kívül stb. Hát mi mindenre válaszoltunk és a végén, amikor adtak egy receptet azon érdekes módon szerepelt a férjem munkahelyének a neve.

A gyógyszertárban meg nem kellett fizetni a szemcseppért. Mint kiderült, mivel munkahelyen történt, munkaidőben, ezért a költséget a munkáltató fizeti. (Gondolom, nem fog belehalni a cég…)

Jogosítvány

Be kellett mennem a Rathausba, ott kitöltöttem egy papírt és fizettem 5 eurót. Utána két hét múlva írt a Landramtsam, hogy menjek be. Bementem, lemásoltak mindent és visszaküldtek a Rathausba, hogy kérjek valami igazolást arról, hogy bevándorlónak számítok-e vagy sem. Ezzel megint visszamentem a Landramtsamba és mondták, hogy majd küldenek egy levelet, ha mehetek a jogsiért.

Közben jött egy papír, hogy utaljak át 29 eurót, megtettem. Kb. 2,5 hónap múlva mehettem a jogsimért (nyári szünet volt közben, gondolom ezért tartott ilyen sokáig).

Lakásbérlés

Mivel ezt a lakást a férjem főnöke találta, nekünk nem sok tapasztalatunk van még. Lassan jó lenne egy kicsit komfortosabbat keresnünk, de visszatart még a kaució. Itt még itt laknak és lelakják a kauciót vagy az ottani kauciót kérik, hogy részletben fizethessék.

És visszatartanak még ez az általános iskolai körzet határok. Mert nem szeretném, ha azért kellene a kicsit szeptembertől újra máshova vinni, mert két utcával arrébb költöztünk.

Álláskeresés

Először azért nem kerestem intenzíven munkát, mert nem volt kocsink és tömeg- közlekedni még nincs kedvem megtanulni. Utána elkezdtem pályázgatni, be is hívtak egy két helyre, mondták, hogy nincs velem semmi gond, de főként műszakba keresnek embert.

Gyerekek mellett nem igazán szerettem volna műszakban dolgozni. Főleg így, hogy délben jönnek haza.

Ez volt a második pofon az iskola után, amikor rá kellett arra döbbenni, hogy még ha lenne is munkahely, akkor sem biztos, hogy el tudom vállalni a gyerekek miatt.

Bár ez a tellzeit- és minijob-os rendszer elég jól ki van náluk találva.

Az a cég, vagy személy, aki ilyen időrendben keres munkaerőt, véleményem szerint fel van készülve a gyenge nyelvtudásra.

Azóta is keresgélek, de folyamatos a dilemma bennem, hogy milyen is egy jó munkahely itt kint Németországban úgy, hogy nincs itt a családunk többi része, akire eddig számíthattunk.

Azon már túl vagyok, hogy feladtam mindent, hogy a család egyben maradjon, feladtam a hivatásomat. Már nem érdekel az, hogy diplomásként lehet, hogy takarítani fogok.

Közben elkezdtem a nyelviskolát délelőttönként. Nagyon jó kis csoportunk van. Ez is csak egy dilemma bennem, ha elkezdek dolgozni, el kell válnom ettől a csoporttól és lassabban haladok a nyelvtanulással, mert estin kevesebb óraszámban adják.

De legalább németek között lennék, ahol azért csak-csak meg kéne szólalnom. Ha nem muszáj, nem akarnék Zeitfirma-hoz menni.

Van egy egészségügyi érettségim is, de azt már a szakközépben sem szerettem. Ráadásul, ha szeptembertől a másik városba kell hordanom a gyereket és ott is csak kettőig maradhat, hát nem tudom mi lesz az én munkavállalásommal.

Egy kereső a családban. Most, hogy végre már a 3-as kategóriában van a férjem, már látjuk, hogy ki lehet jönni a családi pótlékkal együtt kb. nettó 2000 euróból, de ezért nagyon jól jönne egy második kereset is. Mert így megélünk, de azért meggondolunk még minden pluszkiadást.

A munkaügyi központba bejelentkeztem, hogy segítsenek munkát találni, ott nagyon kedves volt a hölgy, mert segített megírni a pályázati levelet, meg javított egy-két dolgot az önéletrajzomon, de fura volt, hogy ez volt az első hely, ahol senki nem tudott angolul.

Segélyre nem jelentkeztem, mert szerintem így, hogy otthon még fizetésnélkülin vagyok nem is lennék rá jogosult, meg egyébként sem azért jöttem.

Kint élő magyarok

Hát teljesen vegyes a kép. Van, aki kérés nélkül, önzetlenül felajánlja a segítségét, van aki meg játssza a hülyét és nem érti, hogy az a probléma nekem miért probléma.

Ami nagyon tetszik az az állattartási fegyelmük.

Ami nem tetszik, hogy nagyon sok ember dohányzik és dobja el a csikket.

És feltűnően sok a valamilyen sérüléssel élő, Down-kóros, alkoholista, kábszeres, stb.

Most röviden és tömören ennyi. Elnézést, hogy Ádámtól és Évától kezdtem, de szerintem az, hogy valaki hogyan indul el itt, ahhoz hozzá tartozik, hogy mit hagyott otthon. Február vége után Pünkösdkor voltunk Magyarországon először. Hát fura volt. Ott már nem voltunk otthon a saját házunkban, itt meg még nem vagyunk itthon.

Az otthoni házunkat ki is adtuk albérletbe, mert szinte egy percet nem töltöttünk el benne.

2015. július”

(Fotó: pixabay.com/skeeze)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.