Az eheti válogatásban érdekes (és mindannyiunkat érintő) témával nyitunk, ez pedig nem más, mint a nyelvtudás kérdése. Liping például azt vette észre, hogy meggyűlik a baja a számokkal, és ezzel szerintem nem csak ő van így. Emellett ma feltesszük azt a kérdést is, hogy tényleg Melbourne-e a legélhetőbb város, valamint egy autóba próbálunk majd életet lehelni Lombokon.

Kezdjük is akkor a nyelvkérdéssel, annál is inkább, mert ezzel szerintem mindenkinek van tapasztalata. A Szecsuán blog szerzőjének, Lipingnek például a számokkal akad gondja.

„Régen sűrűn olvastam, gyermek- és kamaszkoromban 1-2 naponta végeztem egy könyvvel, de aztán ez a lendület jelentősen megtört, s mostanság évi 10 körüli mennyiségre apadt a szám.

Most viszont rákaptam az ebook-okra, s az utóbbi két hétben ez már a hatodik könyvecske, amin végigfutottam. Egy kivételével észak-koreai disszidensek memoárjai voltak - ez mondjuk a jelen írás szempontjából lényegtelen. Az már inkább az, hogy kivétel nélkül angol nyelvű kiadványok voltak.

Ezektől a mostani esetektől eltekintve összesen talán három angol nyelvű könyvet olvastam el életemben, egyiket sem mostanában. Arra tisztán emlékszem, hogy egyik sem volt könnyű. Lényegesen kisebb szókincsem volt akkoriban és nagyban rontotta az élményt, hogy állandóan szótárazgatnom kellett. Az sem segített sokat, hogy az írott nyelv rendszerint kifinomultabb a beszéltnél.

Most gördülékenyen zajlott az egész, s csak a legutolsó könyv utolsó harmada felé - már némiképp fáradtan - kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem fordítok le semmit.

Ezen nem lepődtem meg, mert beszéd közben is automatikus a dolog, viszont miután ez valahogy felötlött bennem, s odafigyeltem rá, még percekig minden egyes olvasott mondat ott visszhangzott a fejemben magyarra fordítva, nehezen tudtam kikapcsolni. Mint amikor az ember a légzésére fókuszál, s ezzel akaratlanul is lehetetlenné teszi, hogy spontán történjen. (...)

Van egy érdekes része az angoltudásomnak, ahol viszont tényleg nem engedelmeskedik az agyam úgy, ahogy kéne. Bár triviális téma, a mai napig meggyűlik a bajom a számokkal.

Természetesen ismerem őket és hezitálás nélkül felolvasok / kifejezek bármilyen értéket ezen a nyelven, s meg is értem őket, ha mástól hallom, azonban amikor telefonszámot, azonosítókat diktálnak (angolul esetleg egyáltalán nem értő olvasóimra tekintettel: ez a lehető legegyszerűbb eset, még csak össze sem vonjuk a karaktereket, mint például a magyarban, egyszerűen 0 és 9 közötti számok hangzanak el sorban, egyesével), valamiért iszonyat erősen koncentrálnom kell, hogy ne hibázzak a leírásukkal.

Nem tudom megindokolni, hogy mi lehet ennek az oka, de tisztában vagyok vele régóta. Az egész odáig fajul, hogy ha egy kínai adja meg a számát, vagy egy diákom az iskolai azonosítóját, hiába folyik egészen eddig a pontig angolul a társalgás, itt mindig kínaira váltok, s ha kitartóan angolul folytatják, akkor legalábbis visszaolvasom a teljes számsort kínaiul megerősítés végett. (Nem alaptalanul, olykor tényleg van hiba.) Kínaiul az egész ugyanolyan magától értetődő, mint magyarul, csak angolul, hallgatóként van meg ez a defekt.

Idén a nyelvhasználati szokásaim is nagyban változtak. Mivel most nem egyedül vagyok itt, az időm domináns részében magyarul beszélek. A diákjaim is jobbak, így órán szinte egyáltalán nem nyilvánulok meg kínaiul.

Ez így most nagyjából azt eredményezi, hogy szinte csak akkor használom a kínait, ha vásárolok vagy ügyet intézek. Talán ennek is tudható be, hogy az itteni nyelvjárást egyáltalán nem ismerem, bár belejátszik az is, hogy errefelé még a helyiek is csak elvétve használják azt, mindenki a putonghuat nyomja, ellenben mondjuk Fengjievel, ahol még azok is kevertek a beszédjükbe helyi szavakat, akik amúgy a hivatalos köznyelven nyilvánultak meg, s rendszeresen felcseréltek bizonyos hangokat is.

Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy mostanra megint a standard nyelvet beszélem, ami persze nem baj egyáltalán."

A teljes (egyébként szerintem nagyon érdekes) posztot ide kattintva olvashatjátok el.

A legélhetőbb város a világon?

Sok országban versengenek egymással a nagyobb városok, nincs ez másként Ausztráliában sem, ahol Sydney és Melbourne áll „harcban”. Az A-Z Ausztrália blog szerzői (akik ugye Sydney-ben élnek…) két éve már jártak Melbourne-ben és akkor nem nagyon sikerült megszeretni. Most adtak a városnak még egy esélyt…

„Az első teljes melbourne-i napunkat villamosozással kezdtük. Értitek? Vil-la-mo-soz-tunk!!! Ráadásul nem ilyen hiperszuper Szííímensz villamossal, hanem frankó old-school favillamossal. Ami ráadásul ingyenes a belvárosban, annyi kört mész vele, ahányat csak akarsz. Ezek a melbourne-iek tényleg tudnak valamit…

Miután jól kizötykölődtük magunkat, elindultunk egy ’arcades and lanes’ sétára, ami gyakorlatilag végigvezetett minket Melbourne híres kis sikátorain. Ezek a sikátorok a város egyik legjellegzetesebb látványosságai, egyik-másik olyan hangulatot áraszt, mintha Párizsban vagy Nápolyban járnánk, kis kávézók, az emberek a sikátor közepén ülnek és eszméletlenül nyüzsögnek, mindenki issza a flat white-ot, a soy latté-t, a short black-et, a macchiatot vagy akár a „large half-strength soy cappuccino with cinnamon”-t (nem vicc, tényleg van ilyen). (...)

Még egy érdekesség az itteni kávépiac világából: az ausztrál kávézók 95%-a családi tulajdonú, amit még a nagy arccal piacra lépő Starbucks sem tudott megrengetni, amikor 84 kávézót nyitott meg, majd 8 év alatt szépen bezárt belőle 61-et… :)

Visszatérve a sikátorokra, a másik top turistamágnes a Hosier Lane, ami tele van ultrakomoly graffitikkel. Minket teljesen lenyűgözött, nagyjából olyan másfél órát töltöttünk el fotózással a kb. 200 m hosszú sikátorban, kattintgattuk rendesen a Facebook-profilkép gyanús fotókat. Ha valaki Melbourne-ben jár, ez egész egyszerűen kihagyhatatlan.

A másik program, amit mindeneképpen érdemes belevenni egy melbourne-i kirándulásba, az az Eureka Tower, a város legmagasabb kilátótornya. És természetesen a legjobb időpont a látogatásra naplementekor van, amikor is olyan igazán giccses, de mégis lenyűgöző képeket lehet készíteni a tengerbe omló napról a város felett.

Ha valakinek pedig még marad egy kis kidobandó pénze a 4 dolláros kávék után, az befizethet az Edge nevű látványosságra a toronyban. Ez igazából egy full üveg kalitka, amibe bemehet kb. 10 ember, majd a doboz szépen kitolódik az épület oldalából a semmibe, a 88. emelet magasságában. Jól hangzik, ugye? :)  (...)

Ha összegyúrnánk Sydney strandjait és időjárását, megfűszereznénk azt a melbourne-i étterem-, és szórakozó-kultúrával, valamint hozzáadnánk egy kis budapesti történelmi hátteret, na, akkor talán kijelentetnénk, hogy igen, EZ a legélhetőbb város a világon…”

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni, mert egy csomó plusz élmény van még benne, nem is beszélve a rengeteg fotóról!

Izgalmak a Paradicsomban

Hiába a mesés szépségű óceánpart, ha az ember balga módon felkapcsolva hagyja a bérelt autón a világítást, és egyszer csak arra jön rá, hogy sok mindent csinálhat, de elindulni nem nagyon fog tudni. Pláne, ha azt is tudjuk, hogy a mesés szépség mellé nem feltétlenül társul közbiztonság is, főleg sötétedés után. Pontosan ez történt a lomboki Mawunnál – számol be a 180 nap Indonézia blog. Lássuk, mi történt!

„Egy olyan részén voltunk a szigetnek, délen, az óceán partján, ami amellett, hogy gyönyörű, sötétedés után a nem ajánlott kategóriába tartozik. A sziget 99%-a abszolút biztonságos, pont ez a kis rész az, ahol sötétben történtek néha atrocitások, szerencsére mostanában egyre kevesebb, de az eredeti terv szerint még világosban elhagytuk volna a helyszínt, biztos ami biztos.

Mawun beach-en, Kutától úgy 10 kilométerre, sötétedés közben tologattuk az autót, előre-hátra, helyiek segítségével. Nagyon lelkesek és segítőkészek voltak, mind a 30-an, de nem értették, amit próbáltam minden indonéz tudásom segítségével elmondani.

Autókkal foglalkoztam régebben, tudtam miről beszélek, de indonézül nem volt meg minden szükséges szó. Csak egy hasonló akksi kellett volna, amivel elindítom a kocsit. Miközben már jár a motor, visszarakom a miénket és megy mindenki boldogan tovább.

Nem értették, mindenfélét piszkáltak volna az autón, amit igyekeztem kontrollálni, még bebikázni (egy másik autó akkumulátoráról beindítani) is próbáltuk, de a kábel nem volt megfelelő.

Végül kitalálták, hogy elvontatnak minket Kutáig egy kisteherautóval, persze egy kis pénzért. Nem volt választásunk és az összeg, amit kialkudtunk is vállalható volt.

Mire elindult a kisteherautó, mögé kötve a mi kocsinkkal, már teljesen sötét volt. Egy biztató dolog volt, hogy egész kis tömeg követte motorral a karavánt, mind helyiek és fizetünk is, csak bevédenek.

Sokat nevettünk közben, néha kínunkba, de a csúcs az volt, amikor 500 méter után megálltunk, mert kifogyott a benzin a megmentőnk autójából. Tíz perc alatt hoztak benzint, de nem tudtuk folytatni az utat, mert elromlott a fényszórója is. :) Sebaj, megjavítottuk és már mentünk is tovább.

Legalább egy kilométerre jutottunk, amikor elszakadt a vontatókötél. Ezen a ponton már úgy éreztem, nincs mit tenni, tényleg kézbe kell venni az irányítást, így kivetettem az akksit a kisteherautóból és megtettem, amit már rég meg kellett volna.

Az autónk beindult, az egész manőver tíz percig tartott és a helyiek rácsodálkozása, na meg a pénz átadása után már mentünk is vissza Kutára. Az igazi fellélegzés akkor jöhetett, amikor beértünk a városkába. Egy biztos, ismét egy felejthetetlen kaland…”

Érdekességekből (és fotóból) akad még a posztban, amit itt olvashattok el.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!