A hét elején olvashattátok egy érdekes „párposzt” első felét, melyben a Dubaiban élő MsG írta le elindulásának történetét. Ma a páros másik fele, MsT következik, aki Németországban él és nem mindennapi körülmények között került ki. (A képekért jár neki a köszönet.)

„Mélyvíz volt és még úszni sem tudtam. Ha valaki felkészületlenül, uram bocsá’ felelőtlenül kelt át határt, na, az én vagyok…

Volt egy fantasztikus nyár, amit kint töltöttem tokkal-vonóval, azaz a fiammal Németországban. Vagyis belekóstoltam az Északi-tenger vízébe, ízébe. (Amúgy tényleg megnyaltam, mert annyira ronda színe volt, hogy éreznem kellett, hogy valóban tenger és nem a Balaton rosszabb napjaiban.)

Mindezt két hónapig vendégségben tettem a fiam édesapjánál, jár ez egy munkájában megfáradt tanárnak, nemde?

Nem felejtettem el beledobni az egyeuróst a Weserbe a hajnali induláskor, így a csoda a következő nyáron ismét megtörtént: irány az álomnyaralás Tündérországba.

Aztán megint csak eljött a hazafelé út augusztusban, mikor is már lélekben a tanévnyitó értekezleten csücsültem, szóval bámultam kifelé az autóablakon, amikor halványan valami ilyesféle mondatot véltem hallani:

„Nem megyek vissza nélkületek”

Nagyon lassan jutott el a tudatomig párom – hogy miért hívom itt már páromnak, az is egy sztori ám - mondata, eszem ágában sem volt költözni, pláne nem külföldre.

Az osztályom éppen végzős tanévébe kezdett volna, normális munkahelyemen volt, meg hát működik ez így is, mármint távcsaládban. Különben sem beszéltük meg, először meg kellene tanulnom a nyelvet… blabla, blabla. Ide jól ismert kifogásmondatokat lehetne a végtelenségig sorolni.

Persze, gondoltam én rá, hogy lehet, meg talán, meg majd… egyszer. Tudjátok, majd. Fordítsam a majd szó jelentését? Soha. Erre mi történik? Most. Azonnal.

Hat nap rohanás következett. Kimondani, elmondani, felmondani, igazolni, kikérni, bekérni, leadni, kijelenteni, bejelenteni…

Bőröndbe pakolni egy bizonytalan, ismeretlen, „talán jobb” életért, belecsomagolni egy kamaszodni készülő fiút, aki nem is beszéli a nyelvet, biztatni, hogy majd én segítek – hooogyne, én sem beszélem a nyelvet -, és bízni, bízni, bízni…

Na de kiben? Ugye-ugye, ezt kérdeztem én is, a válasz pedig egyszerű: csak magamban. Nem volt itt megfontolt átgondolás, megbeszélés, lezárás és bezárás. Csak indulás volt. Felkészületlenül.

A bevándorlási hivatalban és a gyerek sulijánál még egy itteni magyar segített, de aztán kiválóan intéztem ügyeket. Guglizva. Tudod, ez az, amikor bekapcsolod a fordító programot.

Bezzegnémetországtól a Mitkeresekénittig

Közben nyelviskolába jártam, s egyre jobban hittem, gondoltam, akartam, hogy egyszer még tanár leszek én Németországban. Még egy hat hónapos gyakorlatig is eljutottam. De hiába. Hiába ismerték el a tudásomat, hiába a tanárhiány, ez bizony nem egy egyszerű feladat. Csúnya rendszer hasonlítgatja össze a diplomákat és nem nagyon szereti, ha nem hiányszakmád van…

Aztán lassan a turista időszaknak is vége lett, ez a külföldi lét első szakasza, amikor csak úgy posztolod a kalandjaidat a Facebookra, és bezzegnémetországozol.

És igen, eljött a való világ időszak is, amikor egyszer csak megszületik a kérdés az ember lányának a buksijában, hogy „Mi a fészkes bánatot keresek én itt?”

Dolgozó nő lét után nem is olyan egyszerű „csak” háziasszonynak lenni. Igen, jöttek szomorú, már-már depressziót súroló részei is ennek a többrészes sorozatnak.

Kemény önismereti rafting

De a megszoksz, vagy megszöksz működik, pláne, ha azt látod, hogy a gyereknek bezony ez jó lesz. Tehát megszoktam. Leszámítva a mindig szeles, esős időjárást, egészen élvezhető ez, immár négy éve.

Viszont ki kell, hogy mondjam, hogy ez a külföld nevű kalandjáték igencsak kemény önismereti rafting volt nekem és nagyon, de nagyon egyedül tudtam érezni magam néha.

Ezért aztán úgy döntöttem, önkénteskedem egy kicsit az online világban. Így történhetett meg, hogy jól összevesztem a program koordinátorával…”

A moderálási alapelveket itt találod. Ha további érdekességeket, híreket olvasnál Németországról, akkor ide kattints.

Negyven fölött lettél határátkelő? Mi vett rá az elindulásra, milyen volt a megérkezés, hogyan sikerült beilleszkedni? Mit szólt hozzá a környezeted? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre körülbelül 500 szóban (hosszabb persze lehet), segíts a hasonló helyzetben lévőknek!