A román Andra (UPDATE: mivel pár kommentelőnek elsőre nem jött le: ez női név) 2010 nyarán költözött Bukarestből Amszterdamba, ami nyugalmat, inspirációt adott és ad neki, miközben blogot is vezet Amsterdamming néven (a képek is a blogról származnak). A Blogexpat.com oldal készített vele interjút, most ebből idézek nekem érdekes részleteket. (A teljes beszélgetést ide kattintva olvashatjátok el.)
„Véletlenül kerültem Hollandiába. Mielőtt idejöttem volna, soha fel nem merült bennem, hogy egy nap ezt az országot nevezhetem majd otthonomnak, a közhelyeken kívül nem is tudtam róla semmit.
Amszterdamba egy sor, egymástól független esemény sorozata hozott, így állt össze végül a kép, mint egy kirakós esetében.
A kirakós első darabja egy bukaresti barát volt, aki évekkel korábban Amszterdamba költözött, majd amikor egy nap hazalátogatott, találkoztunk és beszélgettünk arról, milyen is az élete itt.
Mesélt nekem arról, hogy az emberek itt mosolyogva és énekelve bicajoznak, meg arról a gyönyörű loftról is, ahol lakott Amszterdam nyugati felében. Ez olyan 2006 környékén lehetett.
Eltelt három év, én pedig éppen Hollandiában jártam egy hirtelen jött üzleti úton – ez volt a kirakós második darabja. Az egyetlen szabadnapomon felültem a vonatra és elmentem Den Haagból Hágából Amszterdamba megnézni a várost és találkozni ezzel a barátommal. „Nem is választhattál volna jobb napot” – ezzel fogadott. 2009. augusztus elseje volt, a Meleg Büszkeség Napja.
Nem csak Amszterdamba szerettem bele aznap, akkor találkoztam leendő pasimmal is, aki a barátom barátja volt. És (miként már kitalálhattad) ez volt a kirakós harmadik darabja. Következő évben Hollandiába költöztem hozzá.
Miből élek?
Egy hollandiai központú cégnek dolgozom. Ugyanakkor nem egyből a megérkezésem után kezdtem dolgozni, eltartott egy ideig, mire sikerült munkát találnom, mivel akkoriban nekünk, románoknak, még munkavállalási engedélyre volt szükségünk. Visszanézve, örülök, hogy így történt, mert így lehetőségem nyílt arra, hogy kicsit lazábban vegyem a dolgokat és a lehető legkellemesebb módon szokjak hozzá az itteni élethez.
Nincs pontos menetrendje annak, milyen gyakran beszélek az otthoniakkal (családdal, barátokkal), leginkább, amikor a szívem diktálja. A beszélgetések hossza is változik, van, hogy csak gyorsan felhívom a nagymamám, hogy megkérdezzem, hogy van, vagy írok egy emailt a nővéremnek, esetleg a Facebookon chatelünk valamelyik barátommal.
A (meglehetősen gyakran frissített) blogom is segít abban, hogy akit érdekel, tudja, mi történik velem, mi foglalkoztat. Az anyukám kéthetente felhív, én pedig évente két-három alkalommal hazalátogatok a családomhoz.
Mi a legjobb Amszterdamban?
Amiket ma a legjobban szeretek ebben a városban, azok ugyanazok a dolgok, amik az első nap is megtetszettek: a nyugis atmoszféra, a mosolygó emberek, az épületek szépsége, a szabadság érzése, az, hogy békén élhetem az életem, ugyanakkor a kisvárosi hangulat mellett mindent megkapok kultúrában, szórakozásban, amit egy nagyváros csak kínálhat.
Nem nagyon gondolok magamra határátkelőként, az egyetlen dolog, ami megkülönböztet egy bennszülött hollandtól, hogy nincs mellettem a családom. Amszterdam jól fogadott, és mindig jó társaság. Talán ezért érzem magam a inkább a város részének, mint betelepülőnek.
Nem emlékszem, hogy bármi kellemetlenség ért volna itt csak azért, mert expat vagyok. Miközben persze az is igaz, hogy a hollandok nem feltétlenül várnak tárt karokkal, azt is értékelni kell, hogy élhetsz úgy ebben az országban, hogy például beszélnéd a nyelvüket. Ha jól viszonyulsz hozzájuk (ami annyit jelent, hogy tiszteletben tartod az íratlan szabályokat), akkor ők is elfogadnak és hagyják, hogy önmagad légy.
Mi hiányzik a legjobban?
Sok mindent hiányolok Romániából, és vicces, mennyire más fényben tűnik fel a szülőhazám most, hogy már nem ott élek. Hiányoznak a hétvégi kirándulások a barátokkal a hegyekbe vagy a Fekete-tengerhez, a forró nyári napok és a meleg nyáréjszakák és néha hiányoznak Bukarest kissé kaotikus hétköznapjai.
Hiányzik, hogy csak úgy, tervek nélkül történjenek meg a dolgok, egy telefon után ital a barátokkal a munkaidőt követően, vagy az, hogy előzetes invitálás nélkül becsengessenek az ajtómon. De a legjobban természetesen a családommal töltött idő hiányzik.
Ami az itteni kapcsolatokat illeti, külföldön élve nem az a kihívás, hogy emberekkel találkozzunk (ez itt, Amszterdamban egyébként is nagyon könnyű), hanem kapcsolódási pontot találni velük, amiből aztán igazi barátság lehet.
Külföldön a legtöbb baráti kapcsolat egy jól meghatározható igény mentén alakul ki: elfogadás, valahová tartozás, társadalmi státusz, stb. Mivel én mindig azt gondoltam, hogy a barátság önmagától jön és nem valamilyen előbb említett igény beteljesítése miatt alakul ki, így aztán egy ideig nem volt egyszerű barátokat találnom. De megérte várni.
Ezen túl a beilleszkedés meglehetősen könnyen ment, egyszerűen azért, mert minden egyes részét imádtam. Nagyon kíváncsi természetű ember vagyok, így aztán egy új nyelv megtanulása, vagy a különböző viselkedésminták megfigyelése olyan tapasztalat volt, amit nagyon szívesen éltem meg.
Szeretem azt gondolni, hogy az első pár amszterdami hónapom egyfajta második gyerekkor volt nem sokkal a 30. születésnapom előtt: meg kellett tanulnom beszélni, megtalálni a hazavezető utat, szembesülni sok érdekes felfedezéssel… Hány ember engedheti ezt meg magának ebben a korban?
Nincs általános receptem a határátkelők számára, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk. Egy dolog biztos: egy másik országban élni tanulási folyamat is. Nem csak az országról és a benne élőkről tanulsz új dolgokat, de meglepően sokat a hazádról és legfőképp magadról.
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: