A 900. poszt felé közeledve már azt gondoltam, kevés dolog tud meglepni, ám szerencsére tévedtem. A mai poszt szerzője, Roland ugyanis több szempontból is meglepetést okozott: egyrészt azzal, hogy története arról szól, hogyan és miért került Bulgáriába és miért pont oda, másrészt azzal, hogy elképesztően alapos (és szórakoztató) sztorit küldött. Végül aztán úgy döntöttünk, hogy a történet három részben jelenik meg, ebből ma olvashatjátok az elsőt. (A képekért pedig köszönet.)
Kilátás az erkélyemről
„Már harmadik évemet taposom Balkániában, azon belül is Bulgária (vagy ahogy az itteniek mondják sokan Vulgária) fővárosában, Szófiában. Ez alatt a pár év alatt annyi valószínűtlennek tűnő és érdekes eseménynek voltam részese, hogy végül úgy döntöttem megosztom másokkal is az élményeimet.
Miért dönt úgy egy mások által is épelméjűnek tartott személy, hogy a Balkánon kezd új életet?
Magyarországon a főiskola sikeres befejezése után egy odakerülésemkor a hazai piacon viszonylag ismert és elismert cégnél dolgoztam. Imádtam a munkámat, a céget még talán a főnökömet is. Azonban ez a "Narnia-nyáron" állapot nem tartott / tarthatott örökké, túl szép lett volna.
Először csak azt vettem észre, hogy a fizetés késik, majd kevesebb érkezik, végül hónapokig mindössze a töredékével találkoztam. A kollégákat kezdték elbocsátani és ugyanazt a munkát már fele annyi embernek kellett elvégeznie, fele annyi pénzért, kétszer annyit dolgozva, ami a fizetetlen túlórák számában és a "NemMehetszElSzabadságraDeNemIsFizetjükKiMertÖrüljHogyEgyáltalánVanMunkahelyedÉsKülönbenIsEelveszedAGyerekeimSzájábólAFalatot(DeAzértMiElmegyünkAPekingiOlimpiára)" megnyilvánulásokban tetőzött.
Végül felhagytam a reménykedéssel és elkezdtem másik munka után nézni. Megközelítőleg egy éven keresztül napi szinten küldözgettem az önéletrajzomat válogatás nélkül minden szembejövő álláshirdetésre, aminek köszönhetően napi kapcsolatban álltam a Zepterrel – gondolom minden álláskeresőnek ismerős a Váci út 187. :)
Körülbelül egy év után megtörtént az első valószínűtlen esemény, minek eredményeképpen Szófiába kerültem. Egy telefonhívás valamilyen +359*** számról...
Út a Zöld lámpáig
1. Milena
A vonal másik végén egy hosszú, szőke női hang köszöntött, Milenának nevezte magát majd megegyeztünk abban, hogy mindketten örvendünk a másiknak. Miután lefutottuk az udvariassági köröket a lényegre tért és érdeklődött az álláskeresési szándékom aktualitásának mivolta felől. Megerősítettem, hogy igen, szándékom továbbra is fennáll, majd ezt követően e-mailben továbbította részemre a tudnivalókat és kérte, hogy jelezzek vissza.
Az ajánlat tetszetős volt, némi vívódás után még aznap vissza is küldtem részére pozitív válaszomat, viszont a visszahívás csak 2-3 napra rá történt meg. Tájékoztattam, hogy szándékaim továbbra is komolyak.
Úgy tűnt, hogy hihetően hangzott, így a procedúra folytatódott... újfent valószínűtlenül. Ugyanis a következő lépés az angol nyelvtudásom tesztelése volt... nem mintha addig bolgárul vagy magyarul kommunikáltunk volna. Ezen egyébként Milena is jót derült, de ez a procedúra, amihez akkor is ragaszkodni kell, ha az teljesen értelmetlen.
2. Caroline
Kb. 15-20 perc elteltével felhívott Caroline az Egyesült Királyságból (legalábbis azt jelölte meg a hívás indításának helyszínéül). Beszélgetésünk összefoglalva:
Caroline: Kedves Roland! Ön beszél angolul?
Jómagam: Kedves Caroline! Úgy tűnik.
Caroline: Kedves Roland! Köszönöm!
Továbbá megkért, hogy ne lepődjek meg nagyon, ha 1-2 nap múlva felhívnak a technikai osztályról, amely során megállapítják, milyen (számítás)technikai és problémamegoldó érzékkel / készséggel áldott meg a magyarok istene.
3. Ivo
A Caroline-nal történt beszélgetés vége és az Ivo (technikai osztály) által irányomban indított beszélgetés eleje között az 1-2 helyett végül mintegy 5 nap telt el, azonban azon kívül, hogy magamban már lemondtam a lehetőségről és újra kétségbe estem, más említésre méltó esemény nem történt.
Mivel nem tudtam pontosan mire számítsak a technikai tesztet illetően, különösebben nem készültem rá, ugyanakkor mint utóbb kiderült felesleges energiapazarlás lett volna.
Bár körmönfont módon akkor hívtak, amikor már pont nem számítottam rá (biztos a taktika része), azért megamagabiztosan megfeleltem a mérnöki kérdésekre, amelyek nagyjából az alábbiakat voltak hivatottak tisztázni:
- Milyen OP rendszereket ismerek / használok;
- Soroljak fel legalább 3 MS Office alkalmazást;
- Mi a különbség az Inter- és az intranet, továbbá ugyanez a kérdés vonatkozik a helyi és hálózati nyomtatók között-re is.
Szóval összességében tényleg semmi komoly.
Itt még Ivo figyelmeztetett, hogy bár eddig kiválóan teljesítettem a feladatokat, azonban nagyon azért még ne bízzam el, ugyanis a legnagyobb próba még hátra van, amit ők csak úgy neveznek: Stu.
4. Stu
Két napra rá a Stu-rejtélyre is fény derült, ugyanis felhívott. Stu a Stoyan név becézett alakja és egyébként Ő a HR (személyzeti osztály) feje továbbá a külföldi munkavállalók védőszentje.
Nem túl bonyolult feladatai vannak:
- A külföldi munkavállalók EQ szintjének felmérése és eredményeinek kiértékelése, mielőtt az országba érkeznének. Az EQ teszt azt volt hivatott bizonyítani, hogy együtt tudok dolgozni másokkal, anélkül, hogy megerőszakolnám és/vagy megölném (tetszőleges sorrendben) őket;
- A külföldi munkavállalók ideszállíttatása, elhelyezése, patronálása, asszisztálása, hivatali adminisztráció intézése, kérdéseik megválaszolása stb. – egy szóval pesztrálása.
Mindent egybevetve alapvetően az első napokban Ő a legjobb barátja az embernek.
Kb. 1 hónap nyüglődés után végre azt mondták: zöld a lámpa! GYERE!
Út Szófiáig
Mivel fizették a kiutazásom minden költségét, ezért voltam olyan jó fej (na jó, inkább hülye), hogy utánajártam a legkedvezőbb légiközlekedési lehetőségnek, aminek a Schwechat – Szófia viszonylat bizonyult.
Így a menetjegy pontosan fele annyiba került (beleszámítva a Budapest – Schwechat buszjárat jegyárát), mint ha Budapestről indultam volna, hozzáteszem ugyanazzal a légitársasággal (BulgariaAir).
A 2011. szeptember 30-i sikeres landolást követően őszintén reméltem, hogy Stu a megbeszéltek szerint vár a csarnokban. Bár voltak kétségeim afelől, hogy meg fogjuk-e és miről ismerni egymást (piros esernyő, kék napszemüveg stb.), azonban miután kitódultam a tömeggel a váróba, arcom felderült és megszállta a nyugalom, ugyanis megpillantottam egy névtáblát a saját nevemmel, majd mögötte a barátságos fiatalembert, Stu-t.
Péntek este lévén aznap már túl sok mindent nem tudtunk intézni, így a bemutatkozást követően kezembe nyomott egy várostérképet, amin a térképen kívül különböző hasznos tudnivalók is fel voltak tüntetve a városról – ezekről majd az egyik következő részben – és elhajtottunk a szállásra.
IKEA itt is van
A repülőtértől a leendő lakhelyemig tartó úton próbáltam ismerkedni a várossal, kevés sikerrel, de azt láttam, hogy boltok itt is vannak, így éhen halni biztosan nem fogok.
A szállás előtt az utolsó civilizált hely, amit sikerült megjegyeznem, az Szófia vadonatúj IKEA-ja volt, ott azonban a taxis dobott egy sodrós balost és megindultunk fel a hegynek. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy tejóistenhovamegyünk?! és megbántam, hogy nem memorizáltam az útvonalat, ha esetleg menekülni kellene.
Vitosha-hegy, az első szálláshelyem, háttérben az IKEA-val
Ez az állapot szerencsére nem tartott sokáig, ugyanis a fentebb említett sodrós balos után mintegy 2 perccel megálltunk egy egészen korrekt, a közelmúltban épült lakópark parkolójában, sorompóval, őrrel stb.
Az egyik épület 3. emeletére felcammogtunk – sajnos lift nem állt rendelkezésre – és Stu diadalmasan bekísért a nekem szánt apartmanba. Első ránézésre nagyon jól nézett ki, még azt mondom, másodikra is. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy közeleg a tél... Itt kaptam további eligazítást plusz egy telefont vész esetére és hétfő reggelig nem is láttuk egymást.
A hétvége kifejezetten eseménytelenül telt, igyekeztem feltérképezni a lakókörnyezetet és megismerkedni az új otthonom előnyeivel / hátrányaival. Sajnos, mint utóbb kiderült, hátránya több van.
Adminisztratív ügyek intézése
1. Az állam tájékoztatása személyem létezéséről
Eljött a hétfő, eljött Stu. Péntek este azzal váltunk el egymástól, hogy 10:00 órára megérkezik, de mindenképpen álljak készen, mert sietünk. Meg is érkezett 12:00-re... majd közölte, ha egy bolgár 10:00 órát mond, az általában 12:00-t jelent.
Utunk főbb állomásai az alábbiak voltak:
a. A lakópark irodája:
Bérleti szerződés olvasása, értelmezése, aláírása – angolul.
b. Fordító iroda:
A dokumentumaim lefordítása volt a cél. Újabb valószínűtlenség: a fordító irodában dolgozó személy nem beszélt angolul, de megoldotta a fordítást Stu útmutatása alapján.
c. EGN szám:
A törvény szerint, amennyiben adott személy – legyen az munkavállaló (pláne!) vagy akár turista –, megszakítás nélkül 90 napnál több időt kíván eltölteni Bulgáriában, szükséges ezt jeleznie a hatóságok felé, akik egy azonosító számot iktatnak ki az illető részére – ebben nem vagyok 100%-ig biztos, de Stu így magyarázta.
Bulgáriában az EGN a TB, az adó és mindenféle célú azonosítási szám, enélkül nem is létezik itt az ember. Hozzáteszem, senkit nem érdekel, hogy van-e vagy nincs, amennyiben nem munkavállaló az adott személy.
d. HR osztály:
Munkaszerződés olvasása, értelmezése, aláírása – angolul.
e. Banki ügyintézés:
Bankszámlanyitás, szerződés olvasása, értelmezése, aláírása – angolul.
f. Migrációs / bevándorlási hivatal:
A kedvencem :)! Nem hiszem, hogy Magyarországon másként lenne... bár ki tudja... Bulgáriában a bevándorlási hivatalban SENKI, DE SENKI nem beszél angolul.
Számomra ez azért furcsa, mert véleményem szerint a migrációs hivatalba nem a helyiek járnak, hanem főként külföldiek. Ugyanakkor, elméletem szerint, ez nem is feltétlenül rossz dolog: kicsit olyan, mint az iwiw.
Az iwiw-re történő regisztrációhoz kellett egy már regisztrált személy, aki meghívta a kívülálló egyént a közösségbe, biztosítva ezzel, hogy legalább egy ismerőse már lesz az új tagnak.
A bolgárok is ily módon segítik elő az asszimilációt, hogy az országba érkező külföldi kénytelen legyen legalább egy barátot szerezni, ha a bolgár közösség tagjává kíván válni.
Mindehhez hozzájárul az ügyintézés „zökkenőmentessége" is, amelynek a folyamata az alábbi:
- Megigényelnivaló megigénylése – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Kitöltenivaló (igénylőlap) kitöltése (kb. csak a 15%-a van lefordítva angolra – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Igénylőlap leadása – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Másik igénylőlap kitöltése, mert az előző nem jó – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Másik igénylőlap leadása – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Időpontra visszamenni (kb. 1 hét múlva) és reménykedés, hogy a már egyszer kitöltött dokumentumok még mindig meg vannak és van is élő ember, aki tudja is, hogy pontosan hol
- Másik dokumentum kitöltése – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Másik kitöltött dokumentum leadása – közben kiabálnak szegény külföldivel
- Időpontra visszamenni (kb. 1 hónap múlva) és reménykedés, hogy a már egyszer kitöltött dokumentumok még mindig meg vannak és van is élő ember, aki tudja is, hogy pontosan hol
- Az igényelt dokumentum átvétele – közben kiabálnak szegény külföldivel
Továbbá az egész folyamat közben oda-vissza rohangálni a fénymásoló-iroda és a migrációs hivatal között, mert valami vagy nem jó, vagy elveszett, vagy kell még egy – teljesen biztos vagyok benne, hogy szerződésük van és a migrációs hivatal százalékot kap.
A későbbiek folyamán rájöttem arra is, hogy miért is kiabálnak az emberrel folyamatosan. Ez nem valamiféle elrettentés, inkább csak a kultúra fontos része. A vita, mint olyan, némileg spártai szabályok alapján zajlik, ugyanis mindig és mindenben annak van igaza, aki hangosabban beszél. Minél hangosabb, annál jobban igaza van az illetőnek.
A vita hevében a végletekig képesek elmenni és itt nem tettlegességre kell gondolni, hanem arra, hogy egy olasz falunak is lenne mit tanulnia.
Végül miután sikerült mindent türelmesen kivárni, eltelt az egy hónap, sikeresen hozzájutottam egy fehér színű műanyag kártyához. Stu megesküdött, hogy ezzel a kártyával gyakorlatilag bármit el fogok tudni intézni, ez olyan, mint a személyi igazolvány. Némileg kételkedtem ebben, ugyanis a kártya kifejezetten minimal stílusú volt és az alábbi adatok szerepeltek rajta:
- Név
- 207 (valószínűleg jómagam voltam a 207. magyar, aki ilyen kártyát igényelt)
- Migrációs Hivatal, Szófia
DE!, úgy voltam vele, ha Stu mondja, akkor az biztosan úgy is van. Ezután hozzám fordult és közölte, eddig tudtalak kísérni utadon ifjú idegen, mostantól magad vagy.
Plovdiv, óváros
2. Telefonelőfizetés
Bulgáriában három szolgáltató közül lehet választani: Vivacom (narancssárga-fehér), Globul (zöld-fehér), MTel (piros-kék-fehér). Az említett szolgáltatók valószínűleg kötődnek valamilyen módon a Vodafone, T-Mobile, Telenor triumvirátushoz, legalább is a Globul példának okáért a Manchester United labdarúgóklubbal reklámozza magát – persze ettől még lehet véletlen egybeesés.
Minden szolgáltató eleve kártyafüggetlen készüléket biztosít az előfizető számára és nem korlátozza / tiltja le a VoIP (Skype, Viber stb.) szolgáltatásokat.
Először feltérképeztem, hogy milyen ajánlatai vannak a szolgáltatóknak:
- MTel
Az egyik legdrágább percdíjakat kínáló szolgáltató, ennek ellenére sok a bolgár MTel előfizető, ugyanis az MTel hálózatán belül ingyen SMS-ezhetnek és bonyolíthatnak telefonbeszélgetést. Ennél többet sajnos nem tudok róluk.
- Globul
Külföldiek részére csak és kizárólag kaució ellenében tudnak telefonelőfizetést biztosítani, így róluk is lemondtam. A kaució összege a telefonkészülék árától és az előfizetés díjától függ, ugyanakkor nem lebeszélhető/levásárolható, csak majd 12 hónapot követően.
Annak idején tőlem egy Sony Xperia Sola telefon + előfizetésért 400 BGN ~ 60 000 HUF letétet kértek (volna). Mivel maga a készülék alig volt drágább, mint 400 BGN ~ 60 000 HUF, így megköszöntem és elsomfordáltam.
- Vivacom
Végül mellettük tettem le voksom, ugyanis:
*70 BGN ~ 10 500 HUF letétet kértek, így az első két hónapban nem is kellett fizetnem, ugyanis jóváírták
*35 BGN ~ 5 250 HUF – t fizetek/hó, ami tartalmazza: 1 800 perc beszélgetés hálózaton belül, nem tudom pontosan mennyi SMS hálózaton belül, 250 perc hálózaton kívül + EU országok mobilhálózata, 750 MB internet
Majd következett az ügyintézés...
Telefonelőfizetés ügyintézése a "Nagy Fehér Kártya" (NFK) birtokában: sajnos az már szinte az első adandó alkalommal kiderült, hogy az általam csak „Nagy Fehér Kártya"-nak hívott igazolvány gyakorlatilag teljesen haszontalan, ugyanis a Stu-tól való könnyes búcsút követő valahányadik napon elindultam telefonelőfizetést intézni.
Határozott fellépéssel és teljes magabiztossággal a mindenható NFK-t a kezemben szorongatva beléptem a telefonüzletbe, majd közöltem az eladóval, hogy akkor most mi itten telefonelőfizetési szerződést kötünk.
Az eladó pedig rövid úton közölte, hogy nem tudja mi az a sz*r, amivel itt próbálom igazolni a személyazonosságomat, de amíg nem hozok egy normális fényképes bolgár! (mert a magyar személyi az nem elég) tartózkodási engedélyt (másnéven lichna), addig itt mi nem fogunk üzletelni, maximum feltöltőkártyával.
Ez is Plovdiv
Felhívtam Stu-t, aki továbbra is esküdözött, hogy már pedig az a kártya mindenre jó... de ha esetleg mégsem akkor vissza kell menjek a migrációs hivatalba és igényelni egy lichna-t, de abban már nem tud / fog segíteni.
Hát jó! Munkatársaim közül kerítettem egy bolgár nyelvet ismerőt – Bulgáriában annyira nem nehéz –, aki volt olyan kedves és drága és eljött velem ügyintézni. A folyamat már ismert, így még egyszer ezt nem írom le.
A telefon – mint tolmácseszköz – nem opció, ugyanis egyszer megpróbáltam alkalmazni, de az olyan rémületet és riadalmat váltott ki az alkalmazottakból, mint ha egy vállról indítható rakétával korzóztam volna a hivatalban, így a továbbiakban ezt a lehetőséget elvetettem.
A lényeg, hogy végre meg lett a várva várt lichna-m és ezzel együtt a telefonelőfizetésem a mindenhatósággal együtt."
Eddig tartottak ma Roland szófiai kalandjai, de ne csüggedjetek, egy hét múlva szerdán folytatjuk! Én már nagyon várom! :)
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: