Ma kicsit lazábbra vesszük a figurát, és Balira látogatunk méghozzá Ágnes segítségével, aki egy kéthónapos kiruccanás első negyedét követően írta meg a benyomásait. A magam részéről remélem, hogy a végén is megírja, mert igazán érdekes lenne látni, változik-e és ha igen, miként a véleménye. Szóval irny Bali, kiránduljunk egyet!

„Régóta kapargatott a fejemben a gondolat, hogy legszívesebben beutaznám az egész világot, de persze ez mindig is egy hiú ábrándnak tűnt. Egészen addig, amíg le nem húztam egy síszezont Ausztriában, ahonnan négy hónap után közel 2,5 millió forinttal, és egy olyan tapasztalattal a zsebemben jöttem haza, ami ráébresztett arra, hogy igazán nagy akaraterővel rendelkezem, és könnyen alkalmazkodom az új körülményekhez, bármilyen kényelmetlenek is legyenek azok. Ezek után nem volt semmi, ami visszatartson attól, hogy elinduljak saját kis utamon egyedül, 60 napra, Indonéziába.

Mindenhol azt olvastam Baliról, hogy egy igazi földi paradicsom, talán a leginspirálóbb hely a világon, és hogy itt az ember magára talál, és elfelejti minden bánatát. Micsoda közhely.

Pontosan két hete érkeztem a szigetre, de ha csak pár szóban lehet kifejezni, hogy mit érzek, és mit gondolok, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy Bali egy igazi földi paradicsom, talán a leginspirálóbb hely a világon, és hogy az itt eltöltött idő alatt számos olyan képességemre derült fény, amelyekről eddig nem is sejtettem, hogy léteznek.

Mielőtt elindultam, vettem egy kis kompakt fényképezőgépet. Gondoltam, majd elütöm az időt fotózással, ha nem lesz társaságom. Régen nagyon szerettem fotózni, de amikor ellopták az egész felszerelésemet, tokkal, vonóval, memóriakártyával együtt (rajta az összes fotómmal), valahogy elvesztettem a lelkesedésemet.

Ahogy megérkeztem, az első nap elkezdtem fotózni. A hat óra időeltolódással nem nagyon tudtam mit kezdeni. Hiába maradtam ébren a közel 24 órás út alatt, éjjel nem tudtam elaludni, így inkább összedobtam egy spontán kis egyszemélyes házibulit, majd hajnalban megindultam, hogy felfedezzem a környéket.

Elképesztő, csak úgy hömpölygött előttem az utcán a sok fotóra illő pillanat, szinte nem tudtam, mit örökítsek meg. Eszembe jutott, amit olvastam korábban, hogy Balin a színek sokkal élénkebbek, és ez tényleg így van! A fényekről nem is beszélve… Bali egy igazi fotóparadicsom!

A másként értelmezett higiénia

Sokak javaslatára csak az első két éjszakára foglaltam szállást. Jobb személyesen keresni, mert a szállásfoglalási oldalakon a fényképek sokszor nem tükrözik a valóságot. Itt ugyanis egy kicsit másképpen értelmezik a higiéniát, mint Európában.

Persze nincs ezzel baj, meg lehet ezt szokni, már én is mezítláb járok a sarki közértbe, de azért amikor 5-6 cm-es csótányok pislognak a fiókban, azt annyira nem szeretem.

Szerencsére nem kellett csalódnom. A szobám egy igazán cuki kis lak, ráadásul a tulajdonosok is nagyon kedves, barátságos emberek. Beöltöztettek a helyi tradícióknak megfelelően, volt szarung, derékkötő, minden, ami kell. Még a hajamat is felfogták kontyba, jó magasra, szorosan, ahogy azt illik.

Megtanították, hogyan kell banánlevélből pici tálkát készíteni, mi mindent kell rátenni (főtt rizst, virágszirmokat, kekszet, sodort cigarettát), és hogyan kell mindezt egy füstölő meggyújtásának kíséretében az Isteneknek adományozni, és közben imádkozni.

Miután alaposan kiimádkoztam magam - ami nálam annyit tesz, hogy hálát adtam az égnek, amiért meghoztam a döntést, hogy elindulok, és azt kívántam, hogy legyek egész életemben legalább ilyen boldog, mint itt - közösen főztünk egy Cap Cai-t (indonéz étel, sok zöldséggel), majd beszélgetés közben elfogyasztottuk.

A hedonista szumátrai srácok

Most utazom először egyedül, és kicsit aggódtam, hogy nehéz lesz barátokat találnom, és talán unatkozni fogok, ezért sok könyvet hoztam magammal ebook formájában a tabletemen. A két hét alatt összesen egy, azaz egy regényt sikerült elolvasnom, mert állandóan van valami program.

A szomszéd szobában két hedonista szumátrai fiú lakik, az egyik fényképész, a másik webdesigner, és jamaicai meg indonéziai zenészeknek készítenek videókat.

Már az első este összebarátkoztunk, és mivel minden nap más zenészek jönnek hozzájuk, hogy egyeztessenek az éppen készülő videóról, nagy a sürgés-forgás. Mondanom sem kell, hogy legtöbbször óriás házibuliba torkollik az este.

Van, hogy gitároznak, énekelnek, beatboxolnak, vagy például legutóbb itt volt két b-boy (break táncos fiú) barátjuk, aki csinálták a showt egész este. Van egy törzshelyük, ahova leginkább helyiek járnak, és helyi zenekarok játszanak, már többször is elvittek magukkal.

Azt vettem észre, hogy itt a fiatalok sokkal többre értékelik az élőzenét, mint otthon. Szeretik a rockot, és sok régi klasszikust hallgatnak. A technót és más elektronikus zenét játszó diszkókat és bárokat leginkább a turisták látogatják.

Imádják a tetkókat, és a régi Vespa robogókat, kicsit olyan az érzésem néha, mintha egy időutazáson vennék részt. Nagyon kedvesek és barátságosak, és tetszik nekik, hogy a legtöbb fiatal turistával ellentétben én inkább a helyi dolgok iránt érdeklődöm. Na meg persze hogy szőke a hajam és kék a szemem.

Apokalipszis az utakon

Az első pár napban gyalog közlekedtem. Bár van jogosítványom autóra, robogót még sosem vezettem, ezért halogattam a bérlést. Az az igazság, hogy nem tudom eldönteni, melyik az életveszélyesebb.

A legtöbb helyen nincsen járda, és mindenki robogóval közlekedik, az utakon leginkább vad motorosok vannak, és csak elvétve egy két autó. A kreszt csak javaslatnak tekintik, állandóan dudálnak, jobbról-balról előznek, ahol éppen találnak egy rést, és tőgázzal áthajtanak a piroson.

Egy-egy nagyobb kereszteződésben egészen apokaliptikus érzésem van, mintha mindenki menekülne valami elől, de különböző irányba. Aztán mivel elég gyér a közvilágítás, meguntam, hogy mindig haza kellett érnem sötétedésre, így inkább összeszedtem minden bátorságomat, és béreltem egy robogót.

Persze remegett kezem-lábam, de tudtam, hogy muszáj megtanulnom, másképpen taxizhatok állandóan, ami ugyan olcsó, mert itt működik az Über, de azért ha két hónapra jön az ember, akkor alacsonyabb a napi költségkeret. Így hát felvettem a bukósisakot, és megindultam.

Az őskáosz közepén

Gondoltam csak itt a környező kisebb utakon, szépen lassan, mindig követem az előttem lévőt. Természetesen, ahogy az velem mindig történni szokott, 10 perc múlva az egyik legforgalmasabb úton találtam magam, az őskáosz kellős közepén. Sose jutok ki innen…

Aztán mégis sikerült. Csak fel kell venni a közlekedés ritmusát, és elengedni a görcsös halálfélelmet. Mondjuk talán az segít, ha közben azt mantrázza magában az ember, hogy semmi gond, ezek barátságos emberek, nem akarnak megölni.

Sok útleírásban nem javasolják a robogózást, de én úgy voltam vele, ha másoknak megy, nekem is sikerülni fog. És tessék! Megy ez, mint a karikacsapás!

A legfontosabb dolog, amit idáig Balin megtanultam, hogy nem kell úgy félni az új dolgoktól, csak mert azok elsőre ijesztőnek látszanak. „No problem! You are in Bali!" - ahogy itt azt mondani szokás.”

HÍRMONDÓ

Milliós ajánlatok a britektől, németektől

A Magyarországon a minimálbérnél alig többért dolgozó szakápolók külföldön kéthetente keresnek 600 ezer forintnak megfelelő eurót, fontot (persze a pénzt ott is kell elkölteni, mielőtt valaki túlzottan belelkesedne). Németországban ehhez még nyelvtudás sem kell, viszont szállást és étkezést is adnak.

„Egy bottal kicsit megpiszkáltak minket”

„Hat éve élek Angliában, és soha nem volt téma, hogy külföldi vagyok, sőt, inkább nagyon is kedvesek és befogadóak voltak, nem véletlenül maradtunk itt. Egy angol csajjal beszélgettem, és azt mondta, hogy ez már neki kínos. Ők is abban nőttek föl, hogy ez egy sokszínű ország.” Részletek itt.

Menekülnek a tanárok

„A kormánynak minél sürgősebben össze kell fognia a tanárokkal, hogy közösen lépjenek fel a pedagógusokat demoralizáló jelenségek és az alulfizetettség ellen." Na, vajon ki mondta és hol?

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.