Katar és Zanzibár után ma Etiópiában folytatódnak Andor kalandozásai. Nem tipikus határátkelő posztot olvashattok (mint ezt már tőle megszokhattátok az előző két részben, melyeket itt és itt olvashattok el), de egy kis világcsavargás sosem árt. Kiderül például az, hogy a taxik neve ott egyszerűen csak lada, és egy pillanatra eltűnődhetünk azon, hogy ahol fellángol a gyűlölet Afrikában, ott a pokol legmélyebb bugyra tombol. A képekért ezúttal is köszönet a szerzőnek.

„Nyolc körül arra ébredek, hogy egy csótány mászik az arcomon. Ahhoz képest, hogy egyszer Togóban két marék vakolat hullott rám hajnalban, ez egy kedves ébresztő.

Reggelire választhatok, hogy hideg rántottát vagy meleg tejes corn flakes-t kérek. A rántotta már elfogyott közli a pincér. Ez megkönnyíti a választást, míg kukoricapelyhem keverem fél szemmel a CNN-t nézem, ahol egy összeállítás megy az iráni embargóról.

A történet főhőse egy öreg teheráni színész, aki azért halt meg, mert nem jutott megfelelő gyógyszerhez.

- Remélem, minket nem kiált ki Amerika terroristának - csóválja a fejét a pincér míg a szomszéd asztalt törölgeti.

Első utam a lírikus hangzású Szomáliföldi Kapcsolattartó Irodához vezet, mely stílusosan a város egyik szomáli negyedében van. Az irodát megtalálni nem könnyű, mert Szomália követsége is erre van, és a legtöbb helyi arra navigál.

Egy órányi bolyongás után megszán egy Mogadishuból származó trafikos és elvezet a konzulátus épületéhez.

- Tudod mi a különbség köztem és Szomáliföld között? – kérdezi, miközben elindul. Hogy Szomálifölddel ellentétben én elköszönök most, hogy elválunk. (Szomáliföld 1991-ben szakadt ki Szomáliából.)

A vízumot alig fél óra alatt megkapom, ebben benne van az a tíz perc, amit dörömböléssel töltöttem, hogy nyissák ki az ajtót.

Útlevelemmel a zsebemben a város központjába indulok, ott van a város leghíresebb egyeteme, amit stílusosan Addisz-Abeba egyetemnek neveznek, néhány múzeum és egy rakás étterem. Addiszban nem nehéz tájékozódni (kivétel, ha a szomáliföldi konzulátust keressük).

Addisz-Abeba egy szomáliai negyede. Barátságos környék

A város ütőere egy sokfelé ágazó sugárút, amihez szovjet mintájú lakótelepek és tipikus afrikai bádognegyedek csatlakoznak. Mindent egybevetve, Addisz egy modern város, itt székel az Afrikai Unió (az Afrikai Egységszervezet utódja), ami az utcanevekben is megmutatkozik, ha például a Chad street a célunk, át kell sétálnunk a Burundi street-en és a Liberia street-et sem hagyhatjuk ki.

A tömegközlekedés gerincét, mint sok más afrikai metropoliszban, a kisbuszok képzik, biblikus csotrogányok, amik valamilyen isteni csoda hatására működnek.

Ha el akarunk jutni A pontból B pontba nincs más dolgunk csak leinteni egy ilyen guruló kékdobozt, meg némi reflex kell, hogy be tudjunk ugrani az utastérbe. Ez a legolcsóbb módja az utazásnak, egy kilométer körülbelül 1 birrbe, alig 10 forintba kerül.

Ladába szállni élvezet

Taxizni már drágább élvezet, amolyan fárándzsi (így nevezik ámhárául a fehér embert) mulatság, viszont kihagyhatatlan élmény. A taxikat itt egyszerűen ladának hívják, kékek, mint a kisbuszok és mindegyikben annyi keresztény kegytárgy van, hogy olyan érzése van az utasnak mintha egy guruló zarándokhelyben ülne.

Érthető a vallási töltet, a kaotikus KRESZ-viszonyok közt jól jön egy adag mennyei segítség. Az ilyen retró-klerikális utazás hátulütője, hogy a fárándzsi valósággal világít az anyósülésen, és a gyakori dugókban rengeteg kéregető nyújtja be a számlát és csonkolt végtagját. Védekezésül felhúzhatjuk az ablakot, de az ablaktekerő hiánycikk a legtöbb ladában.

Medhanealem Katedrális

Harmadik és a leginkább költségkímélő megoldás, ha sétálunk, igazi kaland a földhalmokat megmászni és a fedetlen csatornákat kicselezni, nehezítő körülmény hogy minden sarokra jut 2-3 kéregető gyerek, akik előszeretettel állják utunkat vagy kapaszkodnak ruhánkba.

Ha egy sarkon nem látunk gyerekeket, akkor biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan feltűnik egy nagyapját kerekesszékben toló unoka, aki a drámai hatás kedvéért belénk ütközik a tolószékkel. A kisbuszoknál edződött reflexek jól jönnek az ilyen karambolok elkerüléséhez.

Hogy minél hamarabb a központba érjek, leintek egy ladát. A sofőr nagy focirajongó, mottója: Két dologban hiszek: Istenben és az Arsenalban.

A Jekatit 12 emlékmű

A Jekatit 12 emlékmű mellett szállok ki. A jekatit az etióp naptár egyik hónapja, a Gergely-naptárban a jekatit február 8.-án kezdődik és március 10.-éig tart (jekatit 12 február 19). Etiópiában minden más, mint Afrika többi részén, saját időszámításuk szerint 2006-ot írnak, egy nap pedig nem 24 óra, hanem kétszer 12.

De mi is történt jekatit 12.-én, azaz február 19.-én? 1937-ben ezen a napon két eritreai merényletet kísérelt meg Rodolfo Graziani olasz helytartó ellen. A gránátos merénylet kudarcot vallott, válaszul a megszálló olasz erők iszonyatos megtorlásban részesítették a helyieket, harmincezer embert végeztek ki válogatás nélkül. Ezen esemény tükrében fura látvány a sok pizzéria és olasz kávézó a városban.

Az emlékműtől gyalog indulok lefelé a Russia street-en, célom a legközelebbi indzserás. Az indzsera Etiópia nemzeti étele, a fogalom egy erjesztett palacsintatésztát takar, ami úgy néz ki, mint egy vékony törülköző. Aztán hogy mit tunkol a vendég a savanykás tésztájára pénztárcájától függ: a kísérő lehet a legegyszerűbb paradicsompüré vagy omlós marhahús.

Így néz ki Etiópia nemzeti étele, az indzsera

Turistaként lehetetlen úgy indzserát enni, hogy megőrizzük méltóságunk, ebédem leginkább egy szürreális burleszkhez hasonló. A szomszéd asztalnál ülő pár szerint annyira azért nem volt vészes a mutatvány, azt mondják, maradjak 10 évig és ők megtanítanak rendesen enni. Ez jólesik, akkor nem vagyok menthetetlen. Annyira összebarátkozunk, hogy a végén a pár meghív egy pohár méregerős harrari feketére.

Koffeintől fűtve indulok az Etiópiai Nemzeti Múzeumba. A múzeum igen kicsi és leginkább Etiópia őskori időszakát és az etióp monarchia emlékeit mutatja be. A legtöbb tudós egyetért abban, hogy az emberiség gyökere Dél-Etiópiába vezet, az etióp monarchia megítélése már nehezebb feladat.

Sokan derűs időszakként gondolnak az utolsó császár Haile Szelasszié uralmára (úgy, mint Mohamed Reza Pahlavi sah-ra Iránban), aki fényűző pompában élte mindennapjait, és még az aszályok idején is (amikből bőven volt a huszadik században) az érdekelte, hogy privát állatkertje lakóinak ne kelljen nélkülöznie.

Hailé Szelasszié, az utolsó etióp császár és az ifjúság

Egyszer a kiváló lengyel riporter Ryszard Kapuscinski meghívást kapott Szelasszié egyik fogadására. A vendégek olyan fényűző vacsorát kaptak, hogy ahhoz képest egy ötcsillagos párizsi étterem kínálata csak egy sarki kifőzde színvonalát ütné meg.

A vacsora után Kapuscinski észrevette, hogy az ételek maradványait a pincérek a szomszédos szobába hordják egy csapóajtón át. Kapuscinksi követte az egyik pincért, így tudta meg hogy a csapóajtón túl egy ablak van, amin át a pincérek az éhezők közé szórják a tányéron hagyott falatokat. Azt hiszem, ez a történet jól bemutatja milyen volt az élet Szelasszié alatt.

A délután hátralevő részében a város marxista emlékhelyeit járom be. Első utam a Derg emlékműhöz vezet. A Derg marxista katonai kormány volt, akik 1974-ben véget vetettek az etióp monarchia uralmának és foglyul ejtették Hailé Szelassziét a császárt, aki 1975-ben halt meg, házi őrizetben, máig vitatott körülmények között.

Mengisztu, a Derg elnöke, amint győzelemre viszi népét. Az emlékmű a hetvenes évek végén épült észak-koreai támogatással.

Itt látható a kubai katonai szoborcsoport, az ogadeni háború emléke. Ogaden egy Szomáliával határos sivatagos terület, ahol a lakosság nagyobb része szomáli. A terület hovatartozása örök vita volt a két ország között, aztán Mohamed Siad Baré, Szomália diktátora 1977-ben úgy döntött, hogy a területet hozzácsatolja Nagy-Szomáliához, hadseregével mélyen benyomult az Ogadenbe, és ostrom alá vette Etiópia több fontos városát.

A konfliktus komoly problémát jelentett a Szovjetuniónak, hiszen mindkét ország Moszkva szövetségese volt, azonban miután a diplomáciai közvetítés kudarcot vallott (Fidel Castro próbált mediálni a felek között), és Szomália kiutasította a szovjet tanácsadókat, annak reményében, hogy az USA majd fegyvereket küld (ami nem történt meg), a Szovjetunió teljes támogatást adott Mengisztunak és rövid időn belül 1 milliárd dollárnyi hadianyagot szállított Etiópiának. (Szomália 74 és 77 között körülbelül 300 millió dollárnyi fegyvert kapott Moszkvától.)

A kubai hősök szoborcsoportja

A fegyverek mellé 15 ezer kubai katona érkezett (egy részüket Angolából dobták át). A szovjet-kubai intervenció megsemmisítő csapást mért a szomáliai hadseregre, amely sohasem heverte ki a vereséget. A Derg egyik legfőbb emlékhelye melletti terület ma nyilvános vizelde és a hajléktalanok kedvelt alvóhelye.

És amikor már azt hittem, magam mögött hagytam Budapestet

Derg délutánom következő állomása a Vörös Terror Mártírjainak Emlékmúzeuma. A múzeumot 2010-ben alapította egy hölgy, akinek mind a négy tinédzser gyerekét egyetlen éjszaka mészárolta le a Derg. A hely kísértetiesen hasonlít a Kigaliban található Genocídium Emlékközpontra.

A Vörös Terror Mártírjainak Emlék Múzeuma

Wofeisis, a Derg kedvenc kínzása. Olcsó és hatásos

Ahol fellángol a gyűlölet Afrikában, ott a pokol legmélyebb bugyra tombol, ha eljön a béke, a teljes megbocsájtás ideje következik. Sohasem fogom elfelejteni azt a sierra leonei ismerősöm, aki annál a gyümölcsösnél vásárolt, aki a polgárháborúban levágta egyik kezét.

- Az különböztet meg minket a Dergtől, hogy mi képesek vagyunk megbocsájtani - meséli múzeumi kísérőm - Lemondtunk a bosszúról, és bíróság elé állítottuk a katonai tanács tagjait. Ma is köztünk élnek, akik öltek.

A múzeum mellett van a Meskál (Kereszt tér), az egykori Forradalom tér. Itt tartotta a Derg katonai parádéit és május elsejei felvonulásait. Ha ceremóniákról volt szó, Mengisztu nem sajnálta a pénzt, még az 1984-es legszörnyűbb szárazság idején is (ami kapcsán létre jött a híres Live Aid nemzetközi segélyakció), csak azzal törődött, hogy méltóképpen ünnepelje forradalma 10 éves évfordulóját.

Az egykori Forradalom tér

Rémuralma, ami több százezer ember halálát okozta, 1991-ben ért véget, amikor Addiszt elfoglalta egy, a Derg-gel szemben álló lázadószövetség. Mengisztu elkerülte a felelősségre vonást, még idejében kereket oldott, ma Zimbabwében él, a legnagyobb luxusban.

Városnézésem utolsó állomása Etiópia második legszentebb temploma, a Szentháromság Katedrális. A katedrális első kövét Hailé Szelasszié fektette le, 2000-ben pedig maga Szelasszié is idekerült, minőségi változás volt az újratemetése földi maradványainak, mivel a Derg, halála után egy latrina mellé temette.

Szentháromság Katedrális

Imádkozó lány, Szentháromság Katedrális

Az etióp kollektív tudat két legfontosabb pillére a kereszténység és az a tény, hogy elkerülték a gyarmatosítást (a másik afrikai ország, amely sosem volt gyarmati státuszban Libéria, ugyanakkor Libériát Amerikából betelepített felszabadított rabszolgák alapították és uralták 1980-ig, aminek van némi gyarmatosító jellege).

A gyarmatosítás hiánya megőrizte az ország szuverenitását, ugyanakkor az etióp társadalom ezáltal kiszolgáltatottabban kapta arcába a 20. századot, mint más afrikai országok, és könnyen lett az USA és a Szovjetunió játékszere.

Addig turistáskodom, hogy rám sötétedik a katedrális mellett, ahonnan gyalog indulok szállásomra, ami röpke öt kilométeres sétát jelent. A gyér közvilágítás és az utcán alvó helyiek közti szlalomozás gondoskodik róla, hogy egy másodpercre se lankadjon a figyelmem, a Cape Verde street-n mégis majdnem orra esek egy paralízistől magatehetetlen kéregetőben.

Bethlehem mart. A Walmart biblikus konkurenciája, aki itt vásárol, kap néhány jó pontot a mennyei supershop kártyájára.

Mai napom utolsó küldetése, hogy találjak egy pohár tedzs-t, ami nagyjából egy bor, mely mézből készül, vagy méz, amit borral ízesítenek.

Legalább tíz embert kérdezek meg, hol mérnek tedzst, de a bábeli nyelvzavar falat épít közénk, végül valaki kézen fog és kb. 500 méter botorkálás után egy lyukba cipelt, ahol a TV-ben éppen a Real Madrid játszott. Színrelépésem elvonta a bent lévők figyelmét a meccsről, és abban az 5 percben, amit bent töltöttem, nagyobb sztár voltam, mint Cristiano Ronaldo. Nem volt 15 perc hírnév, de nekem megteszi...

Tedzs után hazaindulok. Szállásomtól pár sarokra egy diszkó üzemel, alighanem épp retró est van, mert egy híres Crowded House sláger hallatszik ki. A diszkó falát egy cigarettázó srác támasztja. Miközben távolodok tőle, utánam kiabál egy sort a refrénből: DON'T DREAM IT'S OVER!

Magamban egyetértek vele, Addisz nem az a kimondottan álmodozós hely."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.