Elképzeltétek már milyen lenne az élet internet nélkül? Alighanem ez még azoknak sem könnyű, akik (hozzánk hasonlóan) életük első egy (két, három) évtizedét a világháló nélkül élték le. Persze aki Szilveszterhez hasonlóan ellátogat Kubába, kaphat némi ízelítőt a net nélküli életből. A múltkori kubai látogatás folytatása következik.
„A zárt világ és az időutazás legszembetűnőbb eleme az internet hiánya. Aki a világhálóra akar csatlakozni annak 5 CUC-ért (Varaderóban 10) vásárolnia kell a narancssárga mellényes illetékesektől „kaparós sorsjegyet”, amely a wifi kódját rejti.
A séta közben észrevehető sűrűsödő, a telefonját böngésző embertömeg jelzi az egész fővárosban néhány térre és hotelek halljára szorítkozó térközöket, ahol föl lehet csatlakozni. Az utazó „hamar” eléri a jelszóhoz tartozó 60 perces időkeretet, ugyanis el lehet képzelni mennyire lassítja a temérdek felhasználó a sok esetben egyetlen routert a téren.
Az internet és az okostelefon napi 22-23 órás hiánya ugyanakkor nemcsak elkalauzolja a modern techközpontú társadalom előtti életbe az embert, de rengeteget segít abban, hogy a maga teljességében átvegyük a város atmoszféráját.
Az emberek hallgatják az utcazenészektől a Buena Vistát, soha nem sietnek, az autó dudáját csak „füttyentésre” használják, ha szemrevaló leányzót látnak, sétálgatnak és beszélgetnek - már csak ezért az élményért is érdemes a szigetországba látogatni.
A ritka jó közbiztonságot hamar átélve csodálkozva figyeltük, ahogy a családok rövidnadrágban és papucsban készülnek a kommunista rezsim által egynaposra szűkített Karácsony esti vacsorájához, hogy aztán másnapra minden menjen a régi kerékvágásban.
Az úgynevezett „trópusi szavanna” éghajlat jellegzetes mikulássapka-hawaii ing jelenségét máshol kell keresnünk, a karácsonyi díszítést nem viszik túlzásba, Havannában amúgy is az egész év hangulatos és pihentető.
A végtelen nyugalom és jókedv mindenhol a levegőben van: ott tartózkodásunk alatt egyetlen ideges, vagy siető emberrel sem találkoztunk (ez egyedül a reptéri taxira várakozáskor emelt a pulzusunkon), ahogy feltűnő volt a hajléktalanok teljes hiánya is – pedig az ott eltöltött 5 nap alatt sétáltunk eleget.
Hiába, a szocializmus spanyolul beszélő vállfaja bár kifeszítette a „zuhanásvédő hálót”, a teljes elszegényedésig nem jut el senki, de az egyszerű, szerényebb életpályamodellnél sem láttunk többet.
Ami tényleg zavaró
Az állam által így behatárolt jövedelmi és vagyoni viszonyokból a lakosság óhatatlanul keresi a kitörést, amelyhez kiváló forrást nyújtanak a turisták. És itt érkezünk el az egyetlen dologhoz, ami valóban zavart minket Kubában.
Az utcára kilépve, amint felismerik „gringo” kilétünket (hófehér bőrű amerikai barátommal sétálva hiába vált latinos megjelenésre az ember), rögtön megkörnyékeznek minket nemcsak az ebből élők, de az egyszerű járókelők is, mindazok, akiket a turisztikai zsargonban „scammer” névvel illetnek.
A minden sarkon taxifuvart, szivart, salsa órákat, „lányokat”, sőt még Che Guevara – egykori kubai miniszter – arcképével ellátott helyi pesót árusító nyaggatók lerázásához jobb, ha hozzászokunk, mielőtt Havannába utazunk.
Megrökönyödve tapasztaltuk, hogy ezek a mindennapi, normál öltözetű emberek a visszautasítások után szemrebbenés nélkül kérnek pénzt ételre. Az pedig valami egészen furcsán hatott, hogy ugyanez az ember, felismerve, hogy a hostelből velünk sétáló társunk orosz, mindazt, amit addig árult, ajándékba kínálgatta egy, a helyiek által mennyeinek tartott moszkvai meghívásért cserébe. Hiába, ahol nem a tankjaikat és bakancsaikat ismerték meg a szovjet nagy testvérnek…
Mindenesetre, aki tényleg segíteni szeretne, az adjon néhány levelet az úti gyógyszereskészletéből; már az alap fájdalom- és lázcsillapítóknál hálás, őszinte tekinteteket kapunk, amin nem lepődünk meg a gyógyszertáraknak a ceaușescui Románia hentesboltjait idéző üres polcait látva.
Hogyan jussunk szivarhoz?
Szivart egyébként háromféle úton lehet beszerezni a szigetországban. Aki a nyugodt körülmények között akar válogatni a temérdek márka közül és nem sajnálja a pénzt, az a belvárosi szállodák melletti szivarboltokat célozza meg.
Ám a legjobb, ha találunk egy megbízható helybéli lakost (akár szállásadónkat), aki előre felvett rendelés után circa 3-4 CUC-ért tud nagy mennyiségben például Cohibát szerezni - mindenkinek megvan ugyanis a „szivaros embere”.
Az állam által tolerált rendszer alapján „nem néznek oda”, amikor a szivargyári dolgozók extra kereset fejében az üzem ablakain olykor ledobnak egy-egy dobozzal családtagjuknak, akik saját fogyasztásuk mellett eladásra kínálják az így felhalmozott dohányt.
Itt hívjuk fel az utazó figyelmét arra, hogy ne essen túlzásokba, hazatérésünkkor ugyanis az Európai Unióba fejenként legfeljebb 50 darab hozható be. Az utcán kínálgatók jelentik a harmadik vásárlási lehetőséget, ám azt ne próbáljuk ki: egy hazánkba szakadt kubai „felkészítő” szerint ezeket ugyanis banánlevéllel keverik.
A szegénység bizonyos foka mindenesetre feltűnik annak, aki csak szülők-nagyszülők történeteiből hallott a hiánygazdaságról. Harmadik napunkon a kánikulában megtett hosszas séta során kilométerekig nem találtunk egy élelemforrást sem.
A piacokon csak húst és zöldséget árulnak, a kisboltok a belvárosra is alig jellemzőek, a gyorséttermeket pedig felejtsük el; egyszer csak sivatagi oázisként tárult föl előttünk egy zsúfolt pláza spagettizője, miután éhség ide, vagy oda a legyek nagy száma miatt kellett visszautasítanunk egy külvárosi étterem ajánlatát.
A világ legbiztonságosabb országa - Latin-Amerikában
A világranglista élvonalában lévő közbiztonságnak köszönhetően igazán átadhatja magát a látogató a nevezetes helyi hangulatnak, ugyanis Havannában, sőt az egész országban megmutatkozik a diktatúrák pozitív hozadékainak egyike: a kifogástalan közbiztonság. Kuba ebben a világ élvonalában tudhatja magát, nem lepődtünk meg azon, hogy a szigetország nyerte el a legbiztonságosabb ország címet a 2018-as turisztikai világvásáron.
A város utcáinak, tereinek hangulatát átérezve egy percig sem tartottunk attól, hogy zsebelés áldozatai leszünk, vagy utcai erőszakot, bandákat akár távolról is látunk. Sohasem gondoltam volna, hogy egy kivilágítatlan latin-amerikai nagyváros utcáján éjszaka akkora biztonságban fogom érezni magam, akár saját otthonom szomszédságában egy hétköznapi délutánon.
A helyiek kedélyesen beszélgetnek a rendőrautóknál posztoló egyenruhásokkal, az az érzésünk támad, hogy „mindenki jóban van mindenkivel”, a társasági életet gondtalanul élik. A tereken a gyerekek alig rúgják a bőrt, inkább baseballoznak – hiába hát az elzárkózás, az amerikai kultúra mindenben érezteti közelségét.
Hogy a mintegy utópikusnak mondható közbiztonságot a lezser életmódnak, vagy a szinte minden sarkon strázsáló egyenruhásoknak köszönhetjük, ezt az olvasó döntse el maga. Némi támpontot nyújthat, hogy a szolgálatban lévő rendőrök, katonák is autójukra dőlve kedélyesen beszélgetnek és dohányoznak a helybéliekkel, így már magunk sem tudtuk eldönteni, hogy békés néplélekről, vagy mégiscsak egy diktatúra kedvező mellékhatásáról van szó.
A havannainál biztonságosabb utcákról hallani is alig lehet, ami annak fényében különösen meglepő, hogy Latin-Amerika többi része nem éppen előkelő helyen kullog azon a bizonyos közbiztonságot mérő listán.
Érdemes a belvárostól kicsit eltávolodva eltaxizni – a sétát a város megismerése érdekében inkább ajánljuk – a Köztársaság terére, amely csak központi elhelyezkedés híján nem nevezhető a város főterének, ám az országénak annál inkább.
A Hősök terénél háromszor nagyobb betontisztás koronája a dombtetőn elhelyezkedő José Marti emlékmű, melynek balkonjáról tartotta sokszor fél naposra nyúló beszédeit Fidel Castro, de misézett már innen II. János Pál és Ferenc pápa is. A domb ad otthont a nemzeti múzeumnak is, így látogatása mindenképp ajánlott.
A kubaiak nem mindennapi lazasága a belépéskor is megmutatkozott: a múzeumhoz a dombtetőre vezető lépcső tövénél lehet jegyet venni, azonban a domb két oldalán lévő járdán, vagy füves területen is fel lehet jutni – mi itt próbálkoztunk gondolván, hogy a bejáratnál is árulnak belépőt, addig is többet látunk a térből.
Számításainkat egy majd’ száz méterre lévő bódéból kilépő rendőr zavarta meg, aki füttyentéssel és kiabálással jelezte, hogy onnan bizony le kell jönnünk. Miután ez a másik oldalon is megismétlődött mégis a lépcsőt választottuk, melynek tetején szembesültünk vele, hogy a múzeum bejáratánál nemhogy lélek, de egy tábla sem volt; a két közeledési rendőr feladata közé ezek szerint a kerülőutak felügyelete is beletartozott.
Képzeljük el – a példánál maradva –, mintha a Szépművészeti Múzeumhoz a jegyet a Hősök tere másik felén árulnák és a megkerülés kivédésére egy az Andrássy úton strázsáló egyenruhás vigyázna...
Chicas
A helyi szokások és viszonyok megismerése minden utazás olyan kuriózumának számít, amit egyetlen útikönyv sem tud átadni, mi azonban igyekszünk figyelmeztetni egy olyan dologra, amit biztos mindenki szokatlannak fog találni.
A boltok kirakatában hivalkodóan ácsingózó vécéülőkékből még nem sejtettük, hogy az luxustermék: a havannai háztartások nagy részében ugyanis nincs. A jobb bárokban, éttermekben és az idegenforgalomra felkészült szállásokon azért nem kell aggódnunk, mondjuk a nemzeti múzeum toalettjében igazán beruházhattak volna egyre…
Egy kubai élménybeszámoló nem lehetne teljes a „chicas” jelenség leírása nélkül. Rögtön szembesül vele a látogató ugyanis, hogy egészen más felfogásuk van a kubaiaknak – talán még a latinokon belül is - szexualitásról, mint amihez Európában szoktunk.
A hölgytársaság nélkül utazók számára ugyanis gyakori „látványosság” lesz az alkalmi prostitúció - ám ne értsük félre, nem hivatásosokról van szó, sem arról, hogy az egész város egyetlen piros lámpás negyed lenne: amíg a férfiak alkalmasint szivart (és társait) árulnak, addig az utcán barátnőikkel sétáló, szabadidejüket töltő fiatal lányok szólítják le a szembesétáló „gringo” turistát, mindjárt köszönés után világossá téve, hogy mit kínálnak.
A beszélgetés csak akkor nyúlik egy mondattal hosszabbra, ha a számukra sokszor nehézkes angol nyelvre kell váltani. Ha legalábbis tudták volna, hogy igazából egy kétszavas gyakori angol káromkodási formát használnak, lehet, hogy kevesebb csodálkozás kísérte volna a visszautasításokat…
Egy szelet Oroszország – a hidegháború nyomai
Miramar tengerparti villanegyedét a velünk élő történelem szerelmeseinek semmiképpen sem érdemes kihagyni. Az itt sorakozó kisebb, egycsaládos nyaralókat még zömmel gazdag amerikaiak építették Havanna kaszinóváros korában, mára azonban valahol az elhanyagoltság és rendezettség határán állnak.
Különös élmény volt, amikor a buszról már messziről kiszúrtuk az egyik villát, amely zöldellő gyepével és gondozottságával rögtön kitűnt társai közül; mellé érve csodálkozva jegyeztük a homlokzaton a feliratot: Pszichiátriai Intézet. Kétségkívül jó volt nézni, hogy a kubai állam odafigyel a gondozottjaira.
Sok csodálkozó tekintetet kaptam itthon, amikor rátértem, hogy a villanegyedet nem elsősorban a belvárosban nemigen jellemző strandok miatt kerestem fel, hanem az orosz nagykövetségre voltam kíváncsi.
No nem mintha beléphettünk volna, de az épületegyüttes kívülről is több, mint figyelemreméltó. A világ egyik legnagyobb nagykövetségére az épületkomplexum enyhe kifejezés, látszik, hogy milyen fontos volt a szovjeteknek karibi szövetségesük, de legfőképpen nem hagyták ki a lehetőséget, hogy egy ekkora előretolt bástyát, figyelőállomást létesítsenek a nyugati féltekén.
A hatalmas műholdvevő antennákkal, medencével és egy lakótömbbel megáldott külképviselet a strandtól is egy sarokra van: mintha csak még közelebb akartak volna férkőzni hidegháborús főellenségükhöz.
A „Havanna kardjának” is csúfolt (?) főépület-felhőkarcoló ablakaiból a szóbeszéddel ellentétben azonban biztosan nem látszanak a cirka 140 kilométerre levő amerikai partok, a diplomaták legfeljebb a tengert bámulva kapcsolódhatnak ki.
(Fotó: Wikimedia)
Az amerikai követség hányattatott története
Ha már a nagykövetségeknél járunk, Miramar villanegyedéből visszafelé ha a taxizást választjuk, a tengerpart mentén haladva az Antiimperialista tér mellett haladunk el. Az itt megpillantható (általában) üres zászlórudak mintegy karóerdőként takarnak egy épületet, amelyen a csillagos-sávos lobogó leng, a jelenség egyszerűen követelte, hogy utánajárjunk az amerikai nagykövetség szerencsétlen történetének.
Fidel forradalma után az örök semleges Svájc külképviselete kapta meg a téren lévő épületet, ahol a félhivatalos amerikai érdekképviselet rendezkedett be, ám a kubai vezetés haragját az váltotta ki, amikor ablakait elektromos hirdetőtáblákká alakították át, így a forgalmas útnál minden havannai láthatta az „amerikai propagandát”, melyre megoldást egy úgynevezett „zászlófal” építésében találtak.
A Raúl Castro – Fidel öccse és utóda – féle enyhülés jegyében Obama történelmi havannai látogatására az épület ismét nagykövetséggé, az okafogyott zászlópark pedig karóerdővé változott – mivel már az ablakokat is csak rendeltetésszerűen használják.
Amikor a Trump-adminisztráció beutazási korlátozásokkal sújtotta Kubát, a két ország viszonya ismét romlott. Miután az amerikai diplomaták gyanús betegségekre kezdtek panaszkodni kiderült, hogy a nagykövetséget sugárzással „bombázták” – nevezzék pánikepizódnak, de nagyon rövidre fogtuk a tér meglátogatását.
A jelenséget a sajtó el is nevezte Havanna-szindrómának; mi a sokkal kellemesebb és felejthetetlen hangulatra használtuk volna a titulust, de hát mit csináljunk, megelőztek.
Ami a havannai élményből utánozhatatlan, az a múlt és jelen egymás mellett élése. És, hogy végül is melyik az igazi Kuba? Amit megéltünk, az alapján mind a kettő. Úgy éreztük az ittlétünk alatt szemernyit sem öregedtünk, az itt megtapasztalt nyugalomból pedig legszívesebben egy szelencére valót hazavittünk volna stresszesebb napokra.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: