A német főváros egészen különleges hely, kultúrája, hangulata még Németországon belül is megkülönbözteti a többi nagyvárostól. Csodabogár fél évszázada látogat el oda több-kevesebb rendszerességgel, ám útibeszámolója nem csak ezért érdekes.
A modern Friedrichstrasse
„Mióta kiöregedtünk a tengerentúli utazásokból, bevetettük magunkat Európa komolyzenei életébe. Milánó és München mellett kedvenc visszatérő helyünk Berlin.
Berlin mellett nem csak a zenei élmények szólnak, hanem nagyon érdekes megfigyelni a fejlődést. Ötven évvel ezelőtt még csak a keleti oldal állt rendelkezésemre, ami nem megvetendő, hiszen a világhírű múzeumok ott maradtak. Ott volt Nofretete és a Rendragon oltár is.
Különben elég lehangoló volt, mert az ember a keleti oldalon állandóan a falba ütközött. Később már mehettem Nyugat-Berlinbe is, ahol szinte keresni kellett a falat.
Miután nagyon jó barátaim éltek a keleti oldalon, néhány évente mentem látogatni. Falomlás után néhány hónappal már ott voltam. A város közepén tátongó elplanírozott üres területek nagyon sivár képet mutattak.
A kormány Berlinbe költözésével egy teljes kormányzati negyed épült fel, de beépült a teljesen üres Potsdamer Platz is, hipermodern irodaházakkal, bevásárlóközponttal, stb.
Építőmérnök barátom mindig körbe vitt autón a legújabb építészeti látványosságokhoz. Sajnos ő már nem él, de az idén is volt két új látványosság.
Galéria és királyi kastély
Az egyik Mies van der Rohe által a legnemesebb Bauhaus stílusban tervezett National Galerie. Eredetileg is kizárólag üvegből és acélból épült, a 30-as években.
Persze a háború és az idő vasfoga megtette a magáét. Így az egészet szétszedték és újra felépítették, pont úgy, mint volt. Illetve alá is építettek kiállítóhelyiségeket.
Kicsit szomorú, de a hatalmas speciális üvegből készült táblákat csak Kínában tudták legyártani. A kész épület a maga nemében gyönyörűség.
A másik „nagy mű” ami most készült el, az a valaha volt berlini királyi kastély. Háborúban persze komolyan sérült, de menthető lett volna. Walter Ulbrichtnak nem kellett, ezért 1961-ben földig rombolták, majd oda raktak egy ronda beton kockát, kultúrházat persze.
Az egyesítés után, miután már a legdurvább sebek begyógyultak, a Múzeum szigetet is tatarozták, valamint angol építészek hozzáterveztek még két remek múzeumot, felújították a régi Staatsopert és egyáltalán renoválták a régi házakat a régi reprezentatív úton, az Unter der Lindenen, egyre többen akarták, hogy építsék vissza a kastélyt is.
Évekig tartott a vita, közben a lelkes városvédők gyűjtötték a pénzt. Végül sokak örömére lerombolták a betonkockát és nekikezdhettek a kastélynak. Kompromisszumos megoldás lett, a nemzetközi tervpályázatot egy olasz iroda nyerte meg.
Mint a vezetőnk mondta, ők nem a kastélyt, hanem az utcaképet akarták helyreállítani. Potsdamban az adóhivatalban találtak egy centire pontos felmérést a kastélyról, az 1800-as évekből, akkor persze még lábban mértek nem centiben. Ennek alapján építették fel a homlokzatot.
Az épület alakja is megmaradt, két udvar, mint volt és köztük egy nagyon szép régi kapu, szintén, mint volt. Az összes többi teljesen modern. A Humboldt fórum van benne, kiállításokkal, tantermekkel, irodákkal.
Berlin házai
Általában érdekes figyelni Berlinben a házakat. Mindenhol látszik mi a régi, helyreállított, mi a közvetlenül háború után visszaépített. Ezek teljesen dísztelenek, csak az ablakkiosztás és az emeletmagasság árulkodik a ház koráról.
Persze a foghíjakba modern házak kerültek. Egy másik reprezentatív bevásárlóutca, a Friedrichstrasse is teljesen megújult. DDR időkben nemigen volt ott semmi. Most elegáns butikok, áruházak és kávézók váltják egymást.
Operák és hangverseny
Utunk fő célja viszont a zenehallgatás volt. Két opera és egy hangverseny. Első este a Pillangókisasszonyt néztük meg. Teljesen klasszikus rendezés, kellemes hangok.
Következő nap Falstaff volt műsoron. Ez már modernül a mában játszódott és nem aratott osztatlan sikert. Engem ugyan nem zavart a modern rendezés, de voltak a társaságban, akik kicsit felháborodtak. Szerintem teljesen elviselhető volt.
Néhány remek hang is volt, így én élveztem, bár néhány éve Münchenben sokkal jobb Falstaffot láttunk.
Számomra a csúcs az utolsó napi koncert volt, amit szintén az operaházban tartottak. Schumann-est volt, Daniel Barenboim vezényelt és Martha Agerich zongorázott.
Mióta Salzburgban láttam és hallottam őt, teljesen el vagyok bűvölve. Régen csak lemezről ismertem. Két Schumann-szimfóniát játszottak és egy zongoraversenyt.
Martha Agerich nemrég volt 80 éves, de a játéka olyan, mintha egy fiatal nő ülne a zongoránál. Tényleg nagy élvezet nézni és hallgatni őt.
A német taxis, aki török
Ezzel az esttel be is fejeződött rövid kiruccanásunk. Másnap már csak taxit rendeltünk és mentünk a repülőtérre. A taxis jól beszélt németül. Beszállás közben meg is jegyeztem, hogy ő az első német taxis, mióta itt vagyunk.
Mire ő: „Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én is török vagyok”. :-) Aztán elmondta, hogy az apja volt klasszikus vendégmunkás, ő 12 éves korától van Berlinben, ott járt iskolában, így érthető volt a kiváló német tudás. Gyerekei németek, nem is tudnak törökül. Ismerős sors.
P.S. előre is elnézést kérek az esetleges tévedésekért. A begyűjtött papírokat a szállodában felejtettem a jegyzeteimmel együtt, az egész posztot fejből írtam. A memóriám meg… :-(„
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek