Napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 2011. augusztus 16-án indult útjára a Határátkelő. Belegondolni is őrület, mennyi minden változott ez alatt az egy évtized alatt mindannyiunk életében, miközben egy dolog biztos volt – reggel ott lesz a friss poszt. Van tehát mit ünnepelni, ám az örömbe kis könny is kerül részünkről, hiszen ez egyben a blog búcsúját is jelenti.

Ilyen is volt: amikor Rezsőatya sütit készített a 3. születésnapra

„Ebből az országból el kell menni.

Ízlelgetem a mondatot, nézem, elolvastam már sokszor, végiggondoltam ezerszer.

Ebből az országból el kell menni.

Nem azért, mert ez az ország ne lehetne jó hely (vannak gyönyörű tájai; az emberek kedvesek is tudnak lenni, ha akarnak, más kérdés, hogy nem mindig akarnak; néha finom az étel – noha nem olyan gyakran, mint büszkén állítjuk -; szépek a lányok és jó a bor – ahogyan Ferenczi Gyuri énekli), hanem mert nem látszik esély arra, hogy az elkövetkező években, ne adj' Isten évtizedekben értelmes, normális életet lehet itt élni, mindig előbbre és előbbre jutva."

Napra pontosan tíz évvel ezelőtt, 2011. augusztus 16-án ezekkel a mondatokkal indult útjára a Határátkelő. Ízlés, világnézet és személyes sors kérdése, hogy most, 2021. augusztus 16-án mennyire tűnnek igaznak ezek a szavak - szerintünk fájdalmasan azok.

Szóval tíz éves a Határátkelő, ami hatalmas büszkeség és igazi ünneplésre okot adó kerek szám. Van mit ünnepelni, elsősorban titeket, akik megírtátok a történetetek, beszámoltatok az életetekről, a határátkelés szépségeiről, nehézségeiről, az ügyintézés csapdáiról, akik tanácsot adtatok egymásnak és igaz közösséget alkottok.

Ünneplünk titeket, akik kommentjeitekkel igazi élő, lélegző közösséget hoztatok itt létre. Olyanok voltunk, mint egy család vagy baráti társaság – szeretettel, veszekedésekkel, „örök haraggal”, sértődésekkel (néha némi gyűlölködés is akadt).

A legcsodálatosabb az volt, amikor a virtuális ismeretségek átfordultak a való életbe, igazi barátságok szövődtek – és nagy büszkeség volt az is, amikor olyan leveleket kaptunk, melyek szerzői megköszönték a blog létezését, mondván, az milyen sokat segített nekik a döntésben és a külföldi élet megkezdésében.

Az évek során mi is sokat változtunk. Segítségetekkel (amiért nem lehetünk elég hálásak) elindult a Határátkelő saját oldala, készítettünk podcastokat (személyes beszélgetéseket és a Los Angeles-London-Budapest tengelyt), szerveztünk személyes klubtalálkozót, írtunk ki pályázatot Magyarország és én címmel, próbáltunk vasárnaponként a heti ajánlóval más blogokat is népszerűsíteni - és közben rendületlenül készültek a posztok.

Amire külön büszkék vagyunk, hogy segítségetekkel bejártuk a világot Kínától Ausztrálián, Dél-Amerikán és Kanadán át a Fülöp-szigetekig – a legelképesztőbb helyekről jöttek írások, mind-mind személyes tapasztalat alapján, ami egészen egyedi ízt adott a blognak.

Ez a 3612. poszt a Határátkelőn, ami rémisztően nagy szám. Tíz éve minden nap, karácsonykor, szilveszterkor, születésnapon, nyaralás idején és betegség alatt is mindig volt írás a blogon (és az oldalon), mert azt akartuk, hogy a reggeli kávé mellé mindig legyen mit olvasni.

A tíz év alatt (pontos számot sajnos nem tudunk) nagyjából 56-57 millió lapletöltés volt a blogon, és persze megszámlálhatatlan komment. A törzsgárdából nem szeretnénk senkit kiemelni, hiszen egyrészt szerencsére sokan vagytok, másrészt senkit sem szeretnénk megbántani azzal, hogy véletlenül kimarad – aki rendszeresen olvassa a blogot és a kommenteket, úgyis tudja, kikről van szó.

A legnépszerűbb posztot 157 ezren olvasták, Kata ebben arról írt, mennyiért költözne haza Norvégiából. Nem sokkal maradt el mögötte Z sem, aki azt írta meg, miért kellett elmenniük Magyarországról (ezt 150 ezren olvastátok), a harmadik legnépszerűbb posztot pedig Gábor jegyezte a legélhetetlenebb orosz városokról (141 ezer kattintás).

Miért fejezzük be és miért most?

Arra, hogy miért fejezzük be, két magyarázat van. Az egyik az, hogy tíz év alatt a határátkelés újdonságból a mindennapok részévé vált. Ez nagyon jól van így, hiszen az ország részben azért csatlakozott az Európai Unióhoz, hogy a közösségen belül mindenki szabadon élhessen ott, ahol akar.

Ha valaki úgy gondolja, hogy neki Ausztriában, Németországban, Hollandiában, vagy akár Spanyolországban lenne jobb, akkor szabadon nekivághasson és szorgalmához, tehetségéhez mérten boldogulhasson.

Ha pedig úgy érzi, mégis inkább visszatérne Magyarországra, erre is legyen módja, mi több, ha utána ismét elmenne, az elé se gördíthessen senki akadályt. Ennél fantasztikusabb dolgot nehéz elképzelni.

A másik magyarázat az, hogy elfáradtunk. Amikor az ember december 24-én késő este vagy karácsony első napján már nem szívesen foglalkozik azzal, hogy a világ minden részéről beömlő karácsonyi képekből posztot készítsen, amikor egy nyaralás alatt este már nyög egyet-kettőt, hogy még fel kell tenni a másnapi posztot, amikor a megélhetést biztosító napi teljes állású munka után már nincs túl sok kedve „nekiállni a Határnak”, akkor azt el kell engedni. (Egyáltalán nem mellesleg: hatalmas hála a mindezt támogató és ehhez hátteret biztosító családnak!)

Nehéz elengedni és egyelőre nem látjuk, hogyan fog menni, de a blog kifutotta magát. Biztosan többet ki lehetett volna belőle hozni, de mi büszkék vagyunk mindarra, amit ez a blog nekünk, nektek és sokaknak az elmúlt tíz évben jelentett.

Ha valaki még úgy érzi, megírná, mi történt vele az elmúlt tíz évben (vagy akár mit jelentett neki a határátkelés, esetleg a blog), vagy lenne olyan története, amit megosztana, azt kitesszük (az elválás mindig nehéz), de mi befejeztük.

Így kerek a történet.

Köszönünk mindent, vigyázzatok magatokra és tartsátok meg a barátságokat!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.