Egy ország, amely állandóan a katasztrófa szélén lebeg, ahol a vallási korlátok és a tiltott élvezetek mellett még egy expat-buborékban élve is elképesztő élmények érik az odaköltöző magyart, derül ki Erika posztjából.
„Mielőtt Bangladesbe költöztünk volna, szinte semmit nem tudtam az országról. Dél-Ázsia, trópus, ruhagyárak. Még annyi rémlett, hogy muzulmán ország, és hogy Dakka a főváros. Jártam korábban Thaiföldön, Laoszban, így valami hasonlóra számítottam, párás, meleg, emberi léptékű világra, esetleg néhány felhőkarcolóval.
Ezek után a valóság igazi kultúrsokk volt. Gondolatkísérletként képzeljük el, hogy Magyarország és Szlovákia területét összeadjuk, és odatelepítünk 167 millió embert.
Aztán toldjuk meg egy emelkedő tengerszinttel, ami minden évben elvesz vagy száz négyzetkilométert a művelhető földterületből, és adjunk a népességhez évente plusz kétmilliót. Az eredmény Banglades.
Ebben a dugig tömött világban is a legzsúfoltabb a főváros, Dakka, egy 17 milliós betonrengeteg. Banglades Indiát és Kínát utánozza, ők a nagy példaképek, a gyors és szertelen gazdasági növekedés minden hátulütőjével.
Ez a beszámoló nem feltétlenül kínál hasznos információkat. Nagyon kevés külföldi jut el Bangladesbe, és ők általában négy jól behatárolható kategóriába tartoznak: vagy nemzetközi szervezeteknek, nagykövetségeknek, civil szervezeteknek dolgoznak, vagy a számos ruhagyár valamelyikében mint mérnök, egyéb szakember.
Egy orosz kontingens az ország első atomerőművét építi, a kínaiak utakat es hidakat. Erre jár még elvétve néhány tanár és misszionárus. Slussz, más nem jön Bangladesbe, a helyi turisztikai hivatal jelszava szerint: „Látogasd meg Bangladest, mielőtt a turisták megérkeznek.”
Élet a buborékban
Mi az első kategóriába tartoztunk, így már érkezésünk előtt eléggé leszűkült, milyen lesz majd az életünk Dakkában. Lakás a munkahelytől számított 1 kilométeres körön belül, máshol a biztonsági előírások nem engedik. A gyereknek francia vagy amerikai iskola, más nincs.
Még meg sem érkeztünk, már ajánlottak autót, lakást és házvezetőnőt: a kollégák egymásnak passzolják ezeket, amikor távoznak. A legjobban az zavart meg, hogy a hivatalos instrukciók szerint nem ajánlott az utcán sétálni.
Hogyhogy nem lehet az utcán sétálni, kérdeztem egy jövendőbeli kollégát emailben. Minek sétálnál az utcán, úgyse lehet sehová se menni, hangzott a cseppet sem biztató válasz.
Szerencsére a sétatilalom nem tartott sokáig, megérkezésünk után egy évvel már nagyjából minden biztonsági korlátozást feloldottak, amiket egy 2016-os terrortámadás után léptettek érvénybe.
Nagy megkönnyebbülés volt, nem csak azért, mert utáltam mindenhova autóval menni, a folytonos szervezést, de azért is, mert egyszerűen szeretek sétálni. Még a nem túl barátságos dakkai utcákon is.
A gazdag negyed
Voltaképp nem is Dakkát kéne írnom, hanem Gulsant. Gulsan a dakkai gazdag negyed, két szomszéd kerülettel alkotják az elit városrészt. Amit én zsúfoltnak és piszkosnak láttam, az a helyi viszonylatban kiemelkedően tágas és tiszta volt.
A legtöbb külföldi élete erre a három negyedre korlátozódik, és nagyon ritkán hagyják el a „gulsani buborékot.” Gulsanban található a legtöbb expat klub, ahol a szerencsés klubtagok úszhatnak, napozhatnak és fogyaszthatnak alkoholt, de erről még később.
Lakást a fenti korlátok tükrében gyorsan találtunk, már csak azért is, mert a bemutatott apartmanok nagyon hasonlítottak egymásra. Mind óriási nagy volt, népes családra és szolgálókra méretezve.
Mi hárman csak tévelyegtünk a 250 négyzetméteren. Ami kifejezett áldásnak bizonyult a hosszú téli és monszunos napokon, amikor a légszennyezettség vagy a zuhogó eső miatt nem hagyhattuk el a lakást, és a kisfiam rohangálhatott a hosszú folyosókon.
Amit nagyon szerettem még a lakásunkban, az a kilátás volt egy szép nagy, bár nem valami tiszta, zöldvízű tóra, és a tó mögött a szomszéd negyed toronyházaira.
Szintén szerettem a naplementéket, amikor egyszerre három irányból zendült fel a mecsetek imára hívó szava, és a furcsa dallam meg a vörös napfény együtt megfoghatatlanul egzotikus hangulatot adott.
A dakkai ingatlanvadászat egyetlen kényes pontja, hogy van-e építkezés a közelben. Erre alaposan figyelmeztettek minket, Dakkában ugyanis a munkaerő olcsó, és a legtöbb építkezés 24/7 munkaidőben folyik.
Ráadásul a zsúfolt utak miatt építőanyagot kifejezetten csak éjszaka engedélyezett szállítani. Márpedig azokat a betonelemeket meg vascsöveket, amiket éjszaka hoznak, éjszaka is pakolják le, irdatlan zajjal.
A mélypont
A figyelmeztetés tehát jól jött, kivéve, hogy Dakkában nincsen építkezésmentes terület. Nálunk egy évig csend volt, de a második évben lerombolták a környező házak egyikét, és nekiláttak egy újabb felhőkarcolónak.
Szinte ugyanebben az időben a munkahelyi ablakom alatt is építkezés kezdődött. Ez volt dakkai életem abszolút mélypontja, sokáig tartott, amig kilábaltam belőle. A munkahelyi probléma különösen érzékenyen érintett, mivel ott az építési munkálatok szó szerint az ablaktól három méterre zajlottak.
A dakkai zsúfoltság nem vicc, a nagy böhöm épületek egymáshoz olyan közel állnak, mint a sevillai sikátorokban. Második emeleti íróasztalomtól három méterre növekedtek a vasbeton szálak és a bambuszpóznák, dolgoztak a flip-flop papucsos építőmunkások.
Egy évbe telt, mire sikerült irodát cserélnem. Aztán nem sokkal utána beütött a koronavírus, és otthonról kezdtünk dolgozni, de ez már másik történet.
Iskolaválasztás
Iskolát hasonlóan könnyű volt találni. Megnéztük az amerikait, ami nagy és remekül felszerelt volt, és a franciát, ami kisebb és barátságosabb. Húzódoztam a francia nyelvtől, de a költségek végül eldöntötték a kérdést.
Az amerikai annyira drága volt, hogy a munkahelyem biztosította, igazán bőkezű kereten felül még egy jobb vidéki lakás árát költöttük volna az iskolára három év alatt. Ezért aztán maradtunk az olcsóbb franciánál.
Panaszunk nemigen volt rá, a tanárok többségben franciák voltak és nagyon jól képzettek, a tanrend az én ízlésemnek túl szigorú, de azért szót lehetett érteni a tanárokkal, hogy ne hajszolják a gyereket.
A kisfiam sok barátot szerzett, akikkel leginkább angolul beszélt, így a három év alatt sokkal jobban megtanult angolul, mint franciául. Talán túlságosan is jól. Az angol gyakorlatilag első nyelvvé lépett elő, és minden kínos erőfeszítésem ellenére is háttérbe szorította a magyart.
De ez alighanem bárhol így történt volna, ahol az iskola nyelve nem magyar, és ahol elvétve sincsenek magyarok. A legközelebbi magyar nagykövetség Dakkától majdnem 2000 kilométerre, Új-Delhiben található, és a három év alatt csak két magyarral találkoztam, sajnos egyikük sem maradt sokáig.
Szerettem a francia iskolát azért is, mert oázis volt a dakkai káoszban. Az udvaron pár mászóka, füves focipálya, kis tankert, mindez elmondhatatlan luxus a zsúfolt dakkai környezetben.
Szerettem, amikor én vittem a fiamat iskolába, elálldogálni az iskolaudvaron, és élvezni a relatív tágasságot magam körül. Szerettem nézni a gyereket, ahogy játszanak, igazi vegyes kavalkádban. A fiam barátai között volt bangladesi, francia, indonéz, japán, kenyai, és számára az idegen országok és nyelvek igazán nem látszanak idegennek.
Csótányok és hangyák
Dakkai életünk sok tekintetben nagyon kényelmes, sokban nagyon kényelmetlen volt. Egyrészt messze jobban éltünk, mint a helyiek 99,99%-a, amitől még rosszabb napjaimon is nagyon szerencsésnek éreztem magam.
Igazi luxusként volt házvezetőnőnk, aki takarított, mosott, vasalt. Erre a helyi viszonyok mellett szükség is volt. A lakást naponta fel kellett mosni, hogy ne faljanak fel a csótányok és a hangyák.
A főzéshez először vizet kellett forralni, órákon át, vagy kannában vásárolni, vége-hossza nem volt a háztartási teendőknek. Aztán arra is rájöttünk, hogy a francia iskola délután háromkor végez, a mi munkaidőnk viszont nem ér véget ilyen korán.
Az ája
A napközi ismeretlen intézmény Dakkában, a gazdag gyerekeknek „ájája” van. Az „ája” inkább dadus, mint bébiszitter, gyakran csecsemőkortól kamaszkorig a családdal marad. Szerencsére a mi házvezetőnőnk remek gyerekfelvigyázónak bizonyult, így ő lett a kisfiam ájája (persze a háztartási teendők egy része így visszaszállt ránk).
A kisfiam imádta az ájáját, persze leginkább azért, mert dadusunk fejében az én négyéves fiam volt a főnök, ő a beosztott, és a kisfiam minden óhaját teljesítette. Dugnom kellett az édességet előle, vagy ez egészet odaadta volna a fiamnak egy szavára. Három év alatt elértük, hogy legalább néha nemet mondjon a gyereknek, de azért a főnök-beosztott felállás végig keveset változott.
Viszont csodálatosan játszott a fiammal, képes volt órákig legózni vagy mocsarat építeni párnákból, amire, bevallom, nekem nem mindig futja a türelmemből. Az ájánk volt a messze legnagyobb luxus a dakkai életünkben, és noha a helyi viszonyok szerint nagyon tisztességesen fizettük, még csak drága sem volt.
Emlékezve korábbi európai életünkre, meg hallgatva a barátaimat, tudtam, mennyire szerencsés, hogy nem kell napközit keresgélni, vagy rohanni jóval munkaidő vége előtt, hogy még épp elcsípjük az óvodazárást. Nem beszélve arról, ha a gyerek kicsit beteg lett, nem kellett azon izzadni reggel, melyikünk maradjon otthon, és vonja a fejére a főnök haragját.
Ájánk munkakörváltása folytán a bevásárlást és a főzést megtartottam magamnak. A „delhi gyomor” (Delhi belly) mintájára a dakkai gyomor is külön jelenség, nálam gyakorlatilag három évig tartott. Még akkor is gyakran elkapott egy körre, amikor csak konzervet és rizst ettem.
Valószínűleg a helyi palackozott víz sem volt mindig megbízható, sőt a férjem szerint a puszta levegőtől is megfájdult a gyomra olykor. Ez elvezet ahhoz, ami dakkai életünk fő kényelmetlensége volt, és amit a környezeti ártalmak gyűjtőnév alatt lehetne összefoglalni.
A fejlődés rettenetes ára
Banglades őrült tempóban fejlődött az utolsó évtizedekben, annyira, hogy 2024-re várhatóan kikerülnek a legkevésbé fejlett ország kategóriából (ha a koronavírus nem tesz ennek keresztbe).
Egy főre eső jövedelem terén már felzárkóztak olyan országokhoz, mint Kenya, Üzbegisztán vagy Nicaragua, egyik sem éppen Svájc, de azért messze esnek az igazán szegények klubjától.
Viszont ennek a fejlődésnek Bangladesben rettenetes ára volt. Többször volt alkalmam meglátogatni a Dakkát övező ipari körgyűrűt: gyakran három-négy órába tellett átjutni ezen a negyven kilométeren.
Vas és acélkohók, hajóbontó műhelyek, téglagyárak, bőrgyárak, és persze a híres ruhagyárak. A levegő vastag, sárga, fojtó, mindenhol óriási szeméthalmok. Végeláthatatlan teherautósorok araszolnak lépésben a nyersanyaggal vagy az áruval.
És ebben a pokoli környezetben emberek, családok élnek. Jobbára gyalog járnak a gyárakba dolgozni, a nagy torlódás miatt oda se jutnának busszal, így aztán a gyárak tövében laknak, a döbbenetes szennyezés és szeméthalmok közepette.
Kora hajnalban fantasztikus látvány volt a több ezernyi színes kendős fiatalasszony, ahogy munkába igyekeztek az út mentén. Csodáltam, hogy képesek papucsban gyalogolni az egyenetlen, piszkos, olajos talajon, gyakran gyereket cipelve, közben még arra is vigyázva, el ne sodorják őket az óvatlan teherautósofőrök.
A munkaerő olcsó, a gyárakban gyakran semmi sincs gépesítve. Egy folyami hajós kirándulásunkon láthattam közelről is a hajóbontó műhelyeket. A módszer nem komplikált, pár száz flip-flop papucsos munkás kis kalapácsokkal nekiesik, és szétveri a hajót.
Nem szólva Dakka félmillió biciklis riksájáról: a sovány, gyakran beteges külsejű riksa-wallák gyakran két-három utast is elvisznek pusztán izomerővel.
Az ország más részein is vannak ipari negyedek, egyre több. A környezetszennyezés elképzelhetetlen, adatokat se nagyon gyűjtenek róla. Ottlétünk első évében még vásároltunk helyi tejet, joghurtot, lasszi-féle italokat.
Aztán a bangladesi felsőbíróság felfüggesztette gyakorlatilag az összes helyi tejtermék forgalmazását, mert az ólom és egyéb szennyeződés szintje jóval a határérték felett volt a mintákban.
Pár nappal később a Legfelsőbb Bíróság egy párhuzamos (de nem publikált) vizsgálatra hivatkozva feloldotta a tilalmat, és az ügy eltűnt az újságokból. Attól kezdve nem vettem helyi tejet, csak az ausztrál import dobozosat. Nagy csapás volt, nemcsak az ausztrál tej ára miatt, de azért is, mert a karbonlábnyomunk rögtön három méretet nőtt.
Az evés mint központi probléma
A kiegyensúlyozott étrend és az élelmiszerhigiénia és -biztonság szempontjait nem lehetett összeegyeztetni Dakkában. A fehérje, a zöldség és gyümölcs volt a legnehezebb.
A hús mindig megbízhatatlan volt, egy különösen undorító alkalom után alig mertünk venni. Import sajt, import halkonzerv, nagyjából ez volt biztonságos, de kicsi volt a választék, sokszor majdnem semmi.
A helyi zöldség és gyümölcs néha finom volt, néha nem, de gyakran okozott gyomorproblémákat. A mangót például vegyszerekkel gyorsérlelték, a licsi botrányt kavart a szomszédos Indiában, amikor gyerekek tucatjai haltak bele egy különös mérgezésbe.
Gyakran maga a talaj volt olyan szennyezett, hogy az abból származó termények egészségkárosítók lehettek. Konzervet megint keveset lehetett kapni, és ritkán jó minőségűt.
Az evés mindvégig központi probléma maradt, amíg Bangladesben éltünk, és minden európai látogatásról tömött bőröndökben hoztuk az ennivalót. A helyiek nagyon büszkék a mangóra, a rizses csirkéjükre (biryani) és az édességekre, de sajnos rossz alapanyagból nem lehet csodát tenni.
A talaj- és a vízszennyezés a gyomrunkat bántotta, a levegőszennyezés a tüdőtől kezdve minden szervünket. A decembertől március végéig tartó száraz téli időszak volt a legrosszabb, Dakka olyankor le sem került a 10 legrosszabb levegőjű nagyváros listájáról.
Mielőtt odaköltöztünk, el sem tudtam képzelni, mit jelenthet egy lila vagy barna kategóriás szmog. A Budapesten mért legrosszabb fokozatnál kétszer-háromszor volt magasabb a légszennyezettség a téli hónapokban.
Egy félórás utcai séta után émelyegtem, fájt a fejem. Két légtisztító berendezéssel érkeztünk Dakkába, és az első tél után vettünk egy ipari méretű harmadikat.
Szerencsére a munkahelyemen és a francia iskolában is volt ilyen berendezés, ezért a négy fal között nagyjából tudtunk lélegezni. De azért mindig nagyon vártam az első nagy zivatarokat áprilisban, és a nyári monszunt, amikor a rengeteg csapadék megtisztította a levegőt.
Malária helyett dengue-láz
Érdemes még említeni a trópusi betegségeket. Bangladesben a malária ritka, van helyette dengue-láz. Nem tudom, halálozási arány szempontjából a dengue hogyan viszonyul a koronavírushoz, de az biztos, hogy gyerekekre nézve sokkal kockázatosabb.
Szúnyogok terjesztik, használható védőoltás nincs ellene, így aztán életünk folytonos szúnyogellenes harcból állt, krém, szúnyogháló, mindenféle szúnyogcsapdák, mindent bevetettünk.
Augusztus-szeptember a dengue csúcsidőszaka, de volt kollégám, aki decemberben kapta el. Csúnya betegség, két hétig nyomta az ágyat az „enyhe” változattal.
Banglades szépségei
A szennyezés már csak azért is bántotta a szemünket, mert Bangladesben igenis van szépség. A bangladesi himnusz szépen összefoglalja ezeket: mangó, rizsföldek, folyóvizek, sálfák, „Arany Bengál.”
Gyakran volt arany, különösen a monszunesők után, szeptemberben, amikor a zöld annyira erős, annyira harsány, hogy a napfényben aranyzöldnek látszik. A szeptemberi napfény különleges árnyalata még a betondzsungelt is megszépítette.
Én élvezem a párás meleget, így nagyon szerettem a bangladesi időjárást. Az év nagy részében 32 fok, 90% páratartalom, akinek ez kedvére van, annak tökéletes.
Szerettem a nagy viharokat is, sehol nem láttam olyan fantasztikus, felhőről felhőre ugráló villámokat, mint Bangladesben. Csak nem érdemes kibújni az eresz alól, mert villámcsapás okozta halálozások terén Banglades a világ élvonalában van.
Társasági élet
Dakkai életünk gyakran érződött egyhangúnak. Mozi, koncert, múzeum, vagy akár érdekesebb játszóterek, cirkusz, állatkert, mindaz, amit Európában hétvégén csinálna az ember, vagy nem létezett, vagy nagyon mérsékelt élvezeti értékkel.
Múzeum és műemlék volt néhány Dakkában, a Felszabadulási Háború Múzeum még egész érdekes is volt, de ezeken már az első hónapokban túlestünk. Sokáig csak a kisfiam játszótársai jelentették a társaságot, iskola után az áják mindent megengedő szeme előtt hol nálunk, hol máshol fordították fel a lakást a barátaival.
Aztán szerencsére nekünk is lettek barátaink, akikkel leginkább társasjátékozni jöttünk össze. Olykor az expat klubok is rendeztek partikat, a német klub még sörfesztivált is, ami az alkoholtilalom fényében különösen népszerű volt, nemcsak a külföldiek között.
Milyenek a helyi emberek?
Erre nagyon nehéz válaszolni. A gulsani buborékban csak a leggazdagabbakkal találkoztunk, illetve az ájákkal, hivatásos sofőrökkel, bolti eladókkal, összebarátkozni egyik csoporttal sem volt igazán lehetőség.
A szupergazdagok nagy részének a bangladesi mellé volt angol vagy amerikai állampolgársága is, és kinek textilgyára volt, kinek tucatnyi ingatlana Londonban. Ez nem volt a mi világunk.
Helyi barátságaink inkább a francia iskolában és munkahelyi kapcsolatok révén születtek, de valahogy csupa olyan emberrel jöttünk össze, aki jól ismerte Európát vagy Amerikát, és a két világ között létezett. Tisztán látták az ország nehézségeit, és nagyon érdekes volt hallgatni őket ebben a témában.
A bangladesi művelt réteg, akikkel a munkám révén találkoztam, tipikusan angolszász országokban tanult, gyakran híres egyetemeken, és sokan figyelemre méltóan képzettek és profik voltak. Ez volt a törpe kisebbség.
Egy nagyobb csoport, aki leginkább bangladesi egyetemeken tanult, és esetleg pár hónapot töltött külföldön ösztöndíjjal, gyakran a „félszemű király” szindrómától szenvedett: mivel a környezetükhöz képest valóban sokkal tanultabbak voltak, pökhendien viselkedtek, semmi szerénység vagy nyitottság nem maradt bennük. Velük nem volt könnyű együttműködni.
Végül az óriási nagy többség csak nagyon szerény iskolázottsággal rendelkezett. Évente több millió gyerek hagyja el az iskolát még az első 6 osztály befejezése előtt, középiskolai végzettséget kevesebb, mint a gyerekek fele szerez, egyetemit alig néhány százalék.
Ráadásul az iskolai oktatás színvonala rendkívül alacsony, a szülők sokszor minden pénzüket magántanítókra költik, hogy a gyereknek esélye legyen a központi vizsgákon.
A rossz iskolázottság az élet minden területére rányomja a bélyegét, a szolgáltató szektorra, a bankokra, a boltokra. Hiába dolgoznak megállás nélkül - a munkahét gyakran 50-60 órás, és a felügyelők, főnökök folyton az emberek sarkában vannak – a munkavégzés nagyon kevéssé hatékony. Amíg az ország nem kezd el nagyságrendekkel többet költeni az oktatási rendszerre, addig nem is várható változás.
Vallási korlátok és tiltott élvezetek
Banglades muzulmán ország, és bár hivatalosan szekuláris, azért elég sok korlátozás érinti a mindennapi szokásokat. A nők konzervatívan öltöznek, sokan kendőt hordanak, és a nagy fekete niqab sem ismeretlen látvány.
A külföldiektől nem várják el, hogy kövessék ezeket a szokásokat, de azért sortban vagy rövid ruhában sosem mentem az utcára, anélkül is zavart, hogy mennyire megbámulnak.
Leginkább a tengerparton éreztem a korlátokat kényelmetlennek. Bangladesben a trópusi időjárás mellett homokos tengerpart is van, ami kedvelt célpontja a helyi nászutasoknak, de fürödni legfeljebb a férfiak és fiúgyerekek fürödnek, a nők tetőtől-talpig felöltözve sétálgatnak közben, és legfeljebb a lábfejüket dugják a vízbe.
Még burkiniben is szenzációt jelentett volna egy fürdőző nő, pláne európai, így erről fájó szívvel lemondtam. Úszásra maradtak a már emlegetett expat-klubok az úszómedencéikkel.
A másik tiltott élvezet az alkohol volt. Alkoholt az expat klubokban lehetett kapni, illetve a bangladesi külügyminisztérium kvótáival a külön kijelölt raktárházakban.
A raktárházaknak volt valami gyanús jellege, mintha nem is dobozos sört, hanem géppisztolyt árultak volna. Magas betonfalak, fegyveres őrök, és az árut csak lelakatolt vitrinekben lehetett megtekinteni, mintha tényleg veszélyes termékről lenne szó. Mindig nagyon élveztem a raktárházi vásárlás kémfilmekbe illő hangulatát.
Mennyire adtam teljes képet?
Biztosan sok minden kimaradt, főként a kirándulásaim az ország más pontjaira. De ott turista voltam, nem lakos, és inkább három év mindennapjait akartam bemutatni.
Sokat panaszkodtunk Bangladesre, amíg ott éltünk, de az „Arany Bengál” pillanatok sem voltak ritkák. A három év alatt közel került hozzánk az ország, és megrázott minket, amikor távoztunk.
Igaz, a távozás körülményei nem voltak szokásosak, a koronavírus-helyzet miatt gyakorlatilag evakuáltak minket, és nem volt időnk rendesen elbúcsúzni. Hiányzott Banglades, miután elmentünk, hiányzott a párás meleg, a látványos viharok, a tó aranyzöld vize az ablak alatt.
Banglades fiatal ország, csak 1971 óta létezik, és a népesség is nagyon fiatal; a fiatalok pedig, bármennyire is nehéz körülmények között élnek, optimisták. Ez az optimizmus az összes szenvedés ellenére is áthatja a levegőt.
Banglades folyton a katasztrófa szélén lebeg, de ennek ritkán van tudatában. Aligha fogunk visszamenni, és nem is az a turistacélpont, amit teljes szívemből ajánlanék. De különleges három év volt, biztosan nem fogjuk elfelejteni.”
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Lac de Cleuson �� �: @hedi.csaszar #lacdecleuson #switzerland #svajc #europe #europa #cleuson
(Fotó: pixabay.com/alit22)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek