Új országba költözni soha nem egyszerű még párban vagy családdal sem, pláne nehéz és lelkileg megterhelő egyedül. Ilyenkor az embernek sok minden eszébe jut Mairead szerint, leginkább az, hogy mi szükséges van neki egyáltalán erre és nem követ-e el hatalmas hibát, mindenkit hátrahagyva, aki szereti és akit szeret.

Te is egyedül költöztél külföldre? Nehéz volt a magány? Írd meg a tapasztalataid a hataratkelo@hotmail.com címre!

„Egy éve ilyenkor már tervezési módban pörögtem. Egy évet már dolgoztam az egyetem befejezés után, miközben próbáltam kitalálni, a barátaimnak merre tart az élete.

Mielőtt észbe kaphattam volna, már a szüleimet öleltem búcsúzóul és végigsírtam a repülőtérig tartó utat, táskámban egy egyirányú, Ausztráliába szóló jeggyel.

Tíz hónappal később itt élek és dolgozom Melbourne-ben és imádom. Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy egyedül ideköltöztem, miközben a kihívások utólagos ismeretében tisztában vagyok azzal is, milyen szerencsém volt.

Szerencsés kezdet

Szerencsém volt, hogy úgy érkeztem ide, hogy már volt munkám, ami komoly stabilitásérzést nyújtott. Az itt élő távoli rokonok és családi barátok segítőkészsége életbevágóan fontos volt az első időszakban. Nélkülük elveszett lettem volna.

Segítettek lakást találni, tanácsokat adtak, mit vegyek fel az első munkanapomon, mi több, még valahogy az ágybetétet is felvarázsolták a kocsitetőre, hogy ne kelljen fizetnem a házhoz szállításért.

Jó helyen találtam lakást, nem túl messze a munkahelyemtől, olyan lakótárssal, aki mára igaz barát lett. Nem utolsósorban a munkahelyem tele van kedves, vicces, támogató emberekkel.

Hétköznapi nehézségek

Ugyanakkor bizony akadnak rossz napok, az elején pedig jócskán volt belőlük. Egyedül összerakni az ágykeretet komoly kihívást jelentett. Miközben az egyik sarkát kalapáltam össze, a másik szétesett és ez nem egyszer történt meg, a végén már komoly stresszt okozva és igencsak próbára téve a türelmem.

Kínomban már nevettem az egészen, meg persze sírtam is, annyiszor szétesett. Végül azért csak sikerült – egyedül összeraktam a saját ágyam!

A honvágy nagyon erős volt és nem volt hova menekülni előle. Amikor az ember új helyen van, nincs kivel összefutni, hajlamos céltalanul össze-vissza mászkálni, miközben pontosan tisztában van azzal, mennyire magányos dolog ez.

A mélypont

Nem sokkal az érkezésem után egy nap az egyik szupermarketben mászkáltam, amikor elárasztott a tudat, hogy egyedül vagyok, hogy az üzletben senki nem ismer, hogy a városban sem ismer jóformán senki és hogy mindenki, akivel szívesen lennék, a világ másik végén van.

Eltámolyogtam a mosdóig és csak sírtam, sírtam. Próbáltam elérni a családot és a barátokat, de persze mindenki aludt. Amikor kicsit összeszedtem magam, visszasétáltam a megállóhoz, útközben beleléptem egy rágógumiba, sírtam megint, majd hazaindultam.

Sem enni, sem aludni nem tudtam, biztos voltam benne, hogy ez a nyomorult érzés sosem ér véget, de aztán egyszerre mégis vége lett. Valahogy tudtam, hogy rendben leszek. A honvágyvihar elvonult. Ekkor négy nappal voltunk karácsony előtt, odakint 28 fok volt és voltaképpen nem volt miért sírni.

Mit tanultam egy év alatt?

A legfontosabb lecke, hogy az emberek igazán kedvesek és nyitottak tudnak lenni, ha tudják, hogy teljesen egyedül vagy. A kollégák (akiket akkor még alig ismertem, de azóta a barátaim lettek) mindent megtettek azért, hogy elvigyenek vásárolni, hogy legyen valami szép holmim a karácsonyi bulira.

Megtanultam, hogy a kedvesség random jelei egészen sokrétűek lehetnek, kezdve attól, hogy valakin látszik az őszinte érdeklődés, amikor megkérdezi, hogy vagy egészen addig, hogy karácsony estéjén hazavisz autóval a munkából.

Az emberek észre sem veszik a jóságuk tovagyűrűző hatásait, én pedig sokáig nem jöttem rá, milyen terápiás ereje van egy jó nevetésnek. Támogató közösségben értem földet és eltartott egy ideig, mire észrevettem, de azóta is minden nap hálás vagyok érte.

Most, közel egy évvel később, büszke vagyok magamra. Rengeteg bizonytalan pillanat volt ezen idő alatt, de a Melbourne-be költözés a legjobb dolog volt, amit valaha tettem. Hiányzik a családom és a baráti társaság, de most nem tudom az életem máshol elképzelni.

Ha ti is hasonló lépést fontolgattok, vágjatok bele! Tegyétek félre a kételyeitek és higgyetek magatokban! Ha nem jön össze, mindig hazamehettek.”

Mairead itt írta meg először történetét.

(Fotó: pixabay.com/love_sun)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.