A magam részéről soha nem vágytam arra, hogy hosszabb ideig Ázsiában éljek (a látogatás más kérdés, de még az sem valósult meg), pedig a hatalmas földrész különböző országaiban elég sok magyar él. Hogy miből, az megint más kérdés. Tényleg, miből és hogyan tud megélni egy európai Ázsiában, egyáltalán, ki mit gondol az ottani életről? Erről szól a mai poszt, ami régebbi itteni ázsiai beszámolók és újabb történetek válogatása.
(Kína - fotó: Szabina)
„Egy alien tudatlanságával Japánban”
„Ha Japánba készül valaki, és két hétnél hosszabb időt tervez az országban eltölteni, akkor nyugodtan elfelejtheti a könyvesboltokban kapható összes japán útikönyvet! Én is egy alien tudatlanságával léptem a földre. Az egyetlen dolog, ami megegyezik az otthonival – a föld.
Amint az országba lépsz, megkapod a külföldiek számára, és csakis nekik (nekünk) készült regisztrációs kártyát, amin szó szerint ALIEN-nek neveznek.
Tehát én is elindultam két bőrönddel és egy japán szótárral, amit az első 10 sikertelenül használt szó után dobtam a szemétbe, mert az adott szó még véletlenül sem azt jelentette, mint ami a szótárban szerepelt. (…)
A levest is pálcikával illik enni, majd hangosan szürcsölve meginni a tányérból a maradékot. Utána a mosdóban megszámolhatod a fehér ingeden a levespöttyöket, amit hiába van mosógéped, nem fogsz másnap reggel tisztán felvenni, hiszen a lakásod páratartalma 85 százalékos, így a száradási idő több mint két nap.
Vagy ott az első bevásárlás, amikor több mint 2 óra intenzív keresgélést követően az első látásra felismert 6 darab tojással a kezemben még 2 órát szaladgáltam a parkolóban, mire megtaláltam a cég által biztosított kocsimat, aminek nem emlékeztem a rendszámára, csak a színére és a típusára.
Bekapcsoltam a tévét, gondoltam, ennyi itt eltöltött idő után talán lesz olyan műsor, amit meg is értek.
Mondjuk egy vetélkedő.
Az egyik hetekig tartó sorozatban a TV-stáb az egész országot bejárva találta meg az egyetlen középiskolás diákot, aki képes nyitott szemmel tüsszenteni, és ez még a jobbak közül való volt.
Átkapcsoltam.
TV-sorozat. A mentőorvos az eszméletlen sérült újraélesztésével foglalkozott, míg a sofőr a sérült ruháit vizsgálta. A balesetben deformálódott névjegytartóból remegő kézzel vett ki egy kártyát, és azonnal hívta a rajta lévő mobilszámot, ami a még mindig eszméletlen sérült zsebében hangosan csörgött is. A mentősofőr hosszasan csörgette a számot, majd kinyomta és megállapította, hogy nem veszik fel, ezek szerint a sérültnek nincs családja.
Átkapcsoltam.
Rendőrségi hírek. A ház fürdőszoba-ablakának külső védőrácsát csavarozta egy férfi, amikor elfogták a rendőrök! Másnap szabadon engedték, mikor egy család tett bejelentést a családfő eltűnéséről, aki eltűnésekor éppen a fürdőszoba ablak védőrácsát próbálta felszerelni. (Maya, Japán)
(Fotó: Maya)
„Nekem már Japánban a helyem”
„Én 1989-ben költöztem Japánba. Az eredeti terv az volt, hogy 2-5 évet dolgozok itt, aztán hazamegyek. Éppen az ötödik évemet tapostam, amikor megismerkedtem Akikóval, három évvel később összeházasodtunk, és Japánban képzeltük el a jövőnket. Három gyermekünk van, a legidősebb most fejezte be az első évét az egyik írországi egyetemen, a középső pedig most költözi majd Corkba.
A testvérem azzal húz, hogy tulajdonképpen mindannyian hazaköltözhetnénk. De mindketten tudjuk, hogy már késő. Édesapánk 2005-ben, édesanyánk 2011-ben hunyt el. Ezek mindenki számára nehéz évek voltak, számomra viszont a végső bizonyosságot jelentették, hogy nekem már Japánban a helyem.” (Padraig, Japán, Tokió)
„Jobban érzem magam itt, mint Magyarországon”
„Nyilván itt sem minden fenékig tejfel, meg nincs kolbászból a kerítés. Kb. 1 év itt töltött idő alatt már elég szépen lehet látni az itteni problémákat. Amikből néhány elég mélyen gyökerezik… Pl. sosem merik kimondani azt, amire gondolnak, meg rettegnek az új helyzetektől. Főleg a nők. Erre már ráment egy kapcsolatom is egy itteni lánnyal, elég hamar…
De ezzel együtt is jobban érzem magam itt, mint Magyarországon. Itt sokkal inkább látok jövőt magam előtt (meg főleg a leendő gyerekeim előtt), mint odahaza.
Az átlag munkahelyeken a munkaidő egyébként valóban elég meredek szokott lenni, de ebből a szempontból én szerencsére nagyon jó helyre kerültem: kb. annyit dolgozok, mint otthon.
A politikusok az itteniek szerint is mind gazemberek, ebben az egy dologban nincs különbség. Mondjuk egészen más szint ez, mint az otthoni. Például itt simán lemondatnak egy minisztert egyből, ha szerencsétlenül elszólja magát. Meg senki sem tekinti istennek a miniszterelnököt. Arra ott van nekik a császár. (Tshabeee, Japán)
„A fürdést is olyan japános dolognak tartják”
„A japánoknak úgy általában elég sok téveszméjük van, mind a „Nyugattal", mind a saját „egyediségükkel" kapcsolatban. Gyakori kérdés, hogy „nálatok van-e négy évszak?". Úgy veszem észre, hogy a fürdést is olyan japános dolognak tartják, a nyugat meg szerintük inkább csak tusol.
Egyik órán volt egy példamondat, amiben gazolásról volt szó. Az osztályban ketten vagyunk európaiak, úgyhogy megkérdezte tőlünk a tanár, hogy felénk van-e gaz, mert Európának olyan „nem-gazos" fílingje van.
Körülbelül háromszor találkoztunk órán azzal, hogy a japánok sokat alszanak a vonaton, de általában felébrednek a megfelelő megálló előtt. Ez olyan japán speckó tulajdonság és a fehér ember mindig meglepődik, hogy húha, ezek alszanak a vonaton, azta.
A legutóbb egy szövegértési feladat szólt erről, a kis leírásban természetesen ki volt jelentve, hogy az amerikaiak és az európaiak mindig meglepődnek a vonaton alvó emberek látványán; emellett meg is magyarázták, hogy régen nem tudtak jól aludni otthon az emberek, így idővel kialakult a napközben, sok ember között alvás képessége.
Természetesen ekkor megint „what the f..." fejet vágva összenéztünk az osztály tagjaival, a tanár pedig elkezdte mesélni, hogy neki is sok külföldi mondta már, mennyire furcsállja ezt a jelenséget.
Egyik tankönyvi szövegünk az étkezésről szólt – ebben megtudtuk, hogy itt a rizs a főétel, minden más pedig a köret. A tanár örömmel kérdezte, hogy nálunk hogyan van, a kenyér-e a főétel.
Tulajdonképpen valamennyire igaz, hogy ami nekünk a kenyér, az nekik a rizs, de nálunk mégis a hús a főétel, és a többi a köret, osztottam meg vele. Egyesek meglepődve szokták hallani azt is, hogy mi is viszonylag sok rizst eszünk.” (Gergő, Japán, Oszaka)
Kína
„Kína a második otthonom”
„Én 2011-ben költöztem Kínába, a gazdasági válság és egy ronda szakítás miatt. Abban az évben voltam 42 éves, és két gyerekem, akiket egyedül neveltem fel, is arra bátorított, hogy végre utazzak, ahogy mindig is szerettem volna.
Ausztráliában nannyként dolgoztam, de nem igazán szerettem az országot. Sok barátom bátorított, hogy végezzek el egy TEFL-kurzust és menjek Kínába gyerekeket tanítani, így is tettem. A családom és a barátaim egy része is azt gondolta, hogy nem vagyok normális, de lassan hét évvel később még mindig itt vagyok.
Az első angol nyelviskolám egy kínai üzlettárssal nyitottam, de sajnos az üzleti kapcsolatunk nem igazán működött, így aztán saját vállalkozói engedélyért folyamodtam. Ezt nagyon nehéz egyébként megkapni (pláne külföldiként), de végül sikerült. Aznap tudtam, hogy Kína a második otthonom. Itt csak az Őrült Ír Tanárként ismernek, de ez voltaképpen dicséret, mert az óráim őrültek és jó mókák.” (Eileen, Kína, Szecsuan)
„Már el tudom képzelni, milyen sztárnak lenni”
„A kínaiak szemtelenül kíváncsiak tudnak lenni néha, előfordult, hogy kivették az újságot a kezemből megnézni, merthogy az írás latin betűs benne, vagy odajönnek és megnézik, éppen mit vetek papírra.
Bár vannak itt európaiak, de mégsem olyan sokan, hogy ne bámuljanak meg, ne fotózzanak le, most már el tudom képzelni milyen érzés sztárnak lenni... A gyerekek nyíltan kifejezik érzéseiket felénk, ránk mutatnak, kiabálnak a szüleiknek, hogy milyen csodabogarakat láttak.
Ez néha elég vicces szitukat eredményez, előfordult, hogy a szőke hajú barátnőmtől bevásárlás közben - minden kedvessége ellenére - megijedt egy kislány és elpityeredve az anyukája mögé bújt.
Nő létemre a shoppingolás itt nem igazán köt le, mivel a konfekció az ő méretük általában, ami azt jelenti, hogy minden rövid vagy kicsi rám. Ami még érdekes, hogy a kommunizmus egyáltalán nincs jelen az emberek hétköznapjaiban, sokkal szabadabban és lazábban élnek, mint ahogy a tv híradók bemutatni igyekeznek otthon.
Nem foglalkoznak vele, hogy nincs YouTube vagy Facebook, mindenki éli a maga életét, nem csinálnak belőle akkora problémát, mint mi otthon, hogy ezzel korlátozzák a szabadságukat.” (Szabina, Kína, Kuangcso)
„Egy őrült hely, ahol sosem unatkozol”
„Két évet éltem a Kína északkeleti részén fekvő óceánparti Dalian városában. Ez egy igazán élhető hely, rengeteg látnivalóval, a nyugaton megszokott kényelmi szolgáltatásokkal és kiváló közlekedési hálózattal.
Noha 6,5 millió ember lakja, viszonylag nagy területen fekszik, így nem érezni túlzsúfoltnak. Kína összességében egy „őrült hely”, az az egy biztos, hogy sosem unatkozik az ember. Hatalmas ország, így 10 itt töltött év után is karhosszúságú a megnézendő helyek listája.
Sok itt élő külföldivel ellentétben én nem tanítok (noha régebben azt is csináltam), hanem egy angoltanárokat alkalmazó cég HR-részlegén dolgozom, az egyik feladatom segíteni az újonnan Kínába érkezőknek.” (Stephen, Kína, Dalian)
Thaiföld
„Megtetszett a hely, így itt maradtam”
„Lassan 15 éve élek az ország déli részén található Koh Lanta szigetén. Eredetileg hátizsákos turistaként érkeztem, és megtetszett a hely. Így aztán itt maradtam és nyitottam egy kis pubot. Azóta már két ír pub is van itt, emellett van egy ingatlanos vállalkozásom. Nagyjából kétévente látogatok haza – de az mindig csak látogatás.” (Darren, Thaiföld, Koh Lanta)
(Fotó: András)
„Ami mozog, azt megeszik”
„Ha valaki thaiföldi munkavállalást tervezne, jó, ha felkészül, hogy nagyon nehéz munkavállalásit kapni. Két kezemen meg tudom számolni, hány magyarral ismerkedtem meg.
Az egyik lány angol tanárként dolgozott egy általános iskolában, egy másik férfi pedig csoportvezető volt egy angol nyelviskolában. Egy magyar családot is megismertem, akik egy éttermet működtetnek.
Megjegyzem, egy ottani angoltanár nem keres rosszul. Jobb színvonalon élhet, mint Magyarországon. Jó lakást tud bérelni, önmagát is normálisan fent tudja tartani. A klímáról nem is beszélve, ott mindig jó idő van.
Ázsiában, ami mozog, azt megeszik. Ami nem, azzal ízesítenek. Csótányok, hernyók bő zsírban kisütve. Bevallom, ezekhez nem volt gusztusom. Nem voltam elég bátor, még akkor sem, ha sok sört ittam.
Mindennapos történet, hogy a gyerekek vesznek sütve 10 deka csótányt, hozzá mondjuk nyolc szem hernyót. Mindezt egy zacskóból majszolják el hazafelé az iskolából. Magyarországon is láthatunk ilyet, csak itt épp mondjuk gumicukor van az „erszényben”.” (András, Thaiföld)
Fülöp-szigetek
„Barátságos, de bonyolult ország”
„Három éve élek Manilában, a feleségem itteni nő, akit az első utazásaim egyikén ismertem meg. Ikreink vannak, ők szeptemberben lesznek kétévesek. A Fülöp-szigetek egy gyönyörű, barátságos, de bonyolult ország. A megélhetési költségek alacsonyak, és ha elég jó a fizetésed, akkor jó színvonalon élhetsz.
Ugyanakkor Délkelet-Ázsia nagyrészéhez hasonlóan itt is jelen van a borzalmas mértékű szegénység, és az Európa nagy részén ismeretlen, nagyon rossz életkörülmények.
Tisztában vagyok azzal, hogy a Fülöp-szigetek ezen „másik arcát” még úgy sem nagyon ismerem, hogy egy helyi nőt vettem feleségül. Ugyanakkor bármennyire is közhelynek hangzik, az itteniek barátságosságát egy élmény megtapasztalni.” (Eamonn Dunne, Fülöp-szigetek, Manila)
„Akinek hiányoznak a nyugati ízek, az szenvedni fog, de nagyon”
„Az állandó fülledt hőség elől a hegyekbe lehet menekülni. Baguio és a tőle északra fekvő hegylánc eléggé magasan van ahhoz, hogy a nappalok kellemesen langyosak, a reggelek pedig kifejezetten hűvösek legyenek.
A nyári ruhákon kívül ennél fogva nagyon másra nincs is szükség. Hosszú nadrágra talán akkor, ha olyan helyre megy az ember, illetve dolgozik, ahol elvárják (irodák, némelyik hivatal vagy étterem). Pulóver, kabát egyáltalán nem kell, hacsak nem a hegyekbe készül az ember.
(Fotó: Tamás)
A kozmetikai cikkek ugyanannyiba kerülnek, ha nem többe, mint nyugaton. Borotvahabért es tusfürdőért érthetetlen mód kétszer annyit kérnek, mint Magyarországon. Az elektronikai berendezések, könyvek, bútorok, szóval kb. minden azonos árban van Európával.
Legolcsóbban a piacon lehet reggelizni, ebédelni. Egy tál főtt étel (hús, zöldség) rizzsel és egy üveg üdítővel 50-60 peso. Esténként a környékbeli utcákban lehet nassolni az olajban vagy parázson sült csirke vagy sertés falatkákból. Ezek úgy 10-20 pesóba kerülnek adagonként.
Egy alaposabb gyomorbajt megelőzendően érdemes megnézni az olajat, amiben sütik az ételt. A legtöbb helyen eleve azt az olajat használjak, amit a helyi gyorséttermek kidobnak (vagyis a fekete piacon eladnak). Ezt egészen addig használják, amíg az olaj szénfekete nem lesz. Ha már ilyen, érdemes más helyre menni.
A boltokban kevés nyugati terméket találni. Tejet lehet kapni ugyan, de drága (80 peso litere), kenyérből csak szeleteltet lehet találni. Sajtot, vajat, felvágottat, joghurtot, salátát, kávét és hasonló, otthon alapnak számító dolgokat csak nagyobb bevásárló központokban lehet kapni, jó drágán.
Aki el tud lenni csak a helyi specialitásokkal és nem bánja, ha napi háromszor rizst kell ennie rizzsel, annak nem lesz oka panaszra. Akinek viszont hiányoznak a nyugati ízek, az szenvedni fog, de nagyon.” (Tamás, Fülöp-szigetek)
A külföldi megszólalók itt mesélték el eredetileg a történetüket.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek