A határátkelés egyik kulcskérdése a beilleszkedés, ami persze nagyban függ attól is, hogy az ember milyen hosszú távra tervez az adott országban. Persze vannak olyan helyek, ahol bármennyire is szeretnénk, szinte biztosan nem tudunk majd beilleszkedni – ma egy ilyen ország lesz az egyik célpontunk. Aztán kiderül, hogyan lehet a lehető leginkább kényelmetlenül utazni (ráadásul a világ másik felére), ám mindenekelőtt jöjjön egy kétdiplomás tanító története, aki most Hollandiában él.
A Mindenkilaci blog szerzői egy vásáron futottak össze Hollandiában Klárával, akivel aztán nagy beszélgetésbe keveredtek a hollandiai életről, és arról, hogyan is került egy kétdiplomás magyar tanító az országba
„Magyarországon tanító és történelemtanár voltam, két diplomás pedagógusként nagyon szerettem a munkámat. A 2008-as válság idején veszítettem el az állásomat. A munkaügyi központon keresztül átképeztek titkárnővé, és megtanultam angolul, de sajnos ezután sem tudtam elhelyezkedni. Az egyik barátnőm német férfihez ment férjhez, az ő esküvőjükön kaptam egy ajánlatot, hogy menjek el Németországba bébiszitternek. Ez volt az ugródeszka, így kezdődött a külföldi életem” – meséli Klára, aki kezdetben fél évet töltött Németországban, majd miután hazatért, ismét megpróbált elhelyezkedni.
Rengeteg helyre elküldte az önéletrajzát, de a legtöbb esetben válaszra sem méltatták, ahová pedig elhívták állásinterjúra, ott azzal szembesült, hogy kígyózó sorokban várnak a jelentkezők az egyetlen meghirdetett állásra. Úgy döntött, inkább ismét külföldön próbálkozik.
Mivel szerette volna felfrissíteni és fejleszteni az angoltudását, Kanadába utazott, az ott élő rokonokhoz. Itt ismét bébiszitteri állást vállalt. Hat hónapig maradhatott az országban, majd hazajött, hogy vízumot igényeljen a további kint tartózkodáshoz, a kérelmét azonban elutasították.
„Nem féltem a külföldi élettől soha. Bele sem gondoltam, hogy mi lesz, csak mentem és mentem. Nagyon szerettem Kanadában lenni, tetszett, hogy az emberek minden támogatást megkapnak ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Sok embernek saját, önálló vállalkozása van. Amikor kiderült, hogy Amerikába nem mehetek vissza, úgy döntöttem, hogy Nyugat-Európában, Hollandiában próbálok szerencsét.”
Skype-on ismerkedett meg egy holland családdal, hozzájuk utazott ki, és lett ismét bébiszitter. Ekkor már huzamosabb ideig szeretett volna kint maradni, ám egy családi tragédia ismét hazaszólította.
„2013-ban meghalt édesapám, ami óriási trauma volt a számomra. Hazatértem, aztán vissza Hollandiába, de közben szétment az akkori kapcsolatom a holland barátommal. Eléggé magam alatt voltam, a nyelviskola és a tanulás volt az egyetlen, ami segített ebben a helyzetben, elterelte kicsit a figyelmemet.”
Jelenlegi párjával, Martinnal egy évvel ezelőtt ismerkedett meg, mint mondja, nagyon sokat köszönhet neki, ő támogatja, ő tartotta benne a lelket a nehéz időszakban. Klára jelenleg ismét munkát keres, de addig sem unatkozik, önkéntesként dolgozik egy múzeumban, nyelviskolába jár. Most az a célja, hogy tökéletesen megtanuljon hollandul, hiszen szeretne minél jobban beilleszkedni, hosszú távon itt képzeli el a jövőjét.
„Túl sok volt az otthoni elutasítás. Szeretem a holland embereket és Hollandiát. Itt szeretném újra felépíteni magam és az életemet. Egyelőre bármit elvállalnék, akár takarítok is, csak maradhassak. Hosszú távon viszont az az álmom, hogy saját vállalkozásom legyen. És persze egy boldog házasság és saját család.” (...)
A holland egy szorgalmas, dolgos nép. Szeretem ezt a fajta rendezettséget, ami itt van, és azt, hogy ennyire elfogadóak a külföldiekkel szemben. Az is tetszik, hogy itt nem nézik le a parasztokat, hanem tisztelik őket, hiszen ők termelik meg azt az árut, amit aztán megkapsz a boltban.
Ami számomra nagyon furcsa volt, hogy itt mindig kiszámolják pontosan, adagra az ételt. Nem úgy van, mint náluk, hogyha ízlett az étel, akkor repetázhatsz. Vendégségben is mindenkinek egy adag jut.
Persze azt gondolhatnánk, hogy ez smucig dolog, de valójában azért van, mert így igazságos. Mindenkinek ugyanannyi jár. Neked is jut, de a többieknek is kell hagyni. Ha kétszer veszel, akkor valaki másnak nem marad.”
És akkor végezetül még néhány érdekesség, melyeket Klára figyelt meg Hollandiában (szubjektív lista!):
- Az étel ugyan pontosan ki van számolva, a kávét viszont szívesen, ingyen adják a boltokban, hivatalokban is.
- A gyerekekre nem adnak sapkát. Megszoktatják velük a hideget, sokszor hideg szobában altatják a kicsiket, így ellenállóbb lesz a szervezetük, nem fáznak meg olyan gyakran.
- A hollandok szeretnek bulizni, szórakozni. A politikával nem foglalkoznak annyit, mint a magyarok. A himnuszukat alig tudják, ha meghallják, akkor fütyülnek és táncolnak rá. „Éljen Hollandia!”. Nem értik például, hogy a magyar himnuszt miért kell csendben, szomorúan végighallgatni a focimeccseken."
Érdemes elolvasni a teljes posztot, ide kattints érte!
Hogyan lehet a legkevesebb kényelemmel utazni?
A kérdés meglepő, miként az úti cél is, mert az odáig rendben van, hogy valaki Kazahsztánba és Kirgizisztánba akar utazni, de hogy ezt miért bonyolítja túl… Nos, ez is kiderül a Mindjárt jövünk blog bejegyzéséből.
„Tapasztalataim szerint inkább az a kiváltság, ha megengedjük magunknak, hogy kényelmetlenül utazzunk. Egyrészt mert ezt nem sokan merik bevállalni, holott nem csak életre szóló kalandokkal gazdagodunk, másrészt hazaérve a korábbinál sokkal, de sokkal jobban fogjuk értékelni a szürke és nyugodt hétköznapjainkat.
Azon kívül, hogy leendő szakértőként szeretnék foglalkozni a közép-ázsiai térség államaival, ez a fajta kalandvágy is hajtott harmadmagammal Azerbajdzsánba, Kazahsztánba és Kirgizisztánba. (...)
Mi Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban szálltunk le augusztus elején. A tervünk ugyanis az volt, hogy innen hajóval (kb. 26 órás utazással) szeljük át a Kaszpi-tengert, majd a kazah Aktauba érkezünk, ahonnan majd vonattal folytatjuk utunkat. Igaz, hogy már utazhatunk fapados járattal Kazahsztánba is, de mi kicsit bonyolultabban, vagy ha úgy tetszik, kalandosabban szerettünk volna elérni Almatiba.
Megérkezésünk után Bakuban a legfőbb dolgunk a hajójegyek megvásárlása volt. Mivel annak a hajózási vállalatnak, amivel mi utazni szerettünk volna, nem csak online jegyértékesítési rendszere, de még menetrendje sincs(!), ezért a terv az volt, hogy 1. megtaláljuk az irodát 2. megvesszük a jegyeket 3. nézzük meg Bakut, a menetrendtől függően gyors vagy kényelmes tempóban. (...)
Az általunk megkérdezett helyiek, a hostelünk tulajdonosát is beleértve, nem is hallottak arról, hogy hajóval lehetne eljutni Kazahsztánba. (...)
Másnap tehát ismét próbálkozunk a jegyvásárlással. Jó jel, hogy Vika dolgozik, vélhetően jegyet is tudunk venni. És valóban, nemcsak a jegyünket váltottuk meg, de megtudtuk, hogy még ma a kikötőbe kell mennünk, hiszen ma indul a hajónk Aktauba. Mivel kiszámíthatatlan, hogy milyen időközönként (értsd: hány naponta) van járat, ezért kénytelenek voltunk a másfél napos bakui tartózkodást megszakítani. (...)
Mikor megérkeztünk 18:30-kor a nemzetközi kikötőbe, a határőröket megkérdeztük, mikor megy a hajó, hol lehet várakozni stb. Ők viszont mosolyogva csak annyit mondtak, fogalmuk sincs, de nyugodtan hédereljünk a többiekhez, és a nagyjából húsz-huszonöt nyugati fiatal felé mutattak, akik már sátrakkal, hálózsákokkal táboroztak a határátkelőhelyen kb. 60 kamion mellett. Hm, sátraznak? Nem jó jel. Mindegy, biztos jön nyolc felé az a hajó... ezzel vette kezdetét az utazásunk legnagyobb tortúrája. (...)
Végül egy örökkévalósággal később, mindenfajta előzetes felkészítés nélkül délben szóltak, hogy végre fel lehet szállni a hajóra! Csupán 18 óra várakozásba telt! Istenkém, milyen jó lesz aludni végre az ágyunkban! Mindenki arcán a bizakodás mosolya tűnt fel egy pillanat alatt. (...)
De mikor átvettük a szobánkat, minden illúziónk elszállt: nem volt se ablakunk, se szellőztetőrendszer, cserébe viszont több mint 40 fok. (...) Délután egy óra, kettő, három.... És még mindig nem indultunk el sehova. Hurrá, nyaralunk!
Végül szinte egy egész napnyi várakozás után, 18 órakor felmorajlik a hatalmas motor a tatban és megindul alattunk a hajó! Közel egy nappal a megérkezésünk után és "csupán" hat órával a felszállásunk után, ami talán hosszabbnak is tűnt, mint az egész éjszakás szenvedés, elindultunk!
Mégis, mindenkit láthatóan földöntúli öröm tölt el csupán maga a tény, hogy tényleg úton vagyunk. Egyből szólnak, hogy lehet menni vacsorázni is. Ja, nem mondtam? Az árban napi háromszori étkezés is van.
No szóval gyorsan megvacsoráztunk, finom, meleg főtt kaját, de, ami a legjobb, hogy kaptunk hűtött Fantát desszertként! Annyira hiányzott már ez így a langyos ásványvíz és a kenőmájasos kenyér után, hogy majd kicsordult a könnyünk, amikor jóllakottan, a hideg italt kortyolgatva néztük a fedélzeten a távolodó partokat és a tökéletes naplementét. Minden kétséget kizárva, életem egyik legboldogabb pillanata volt ez."
A poszt ennél természetesen sokkal hosszabb, tele rengeteg érdekes képpel, szóval mindenképpen érdemes átlátogatni.
Ahol nem fogsz beilleszkedni
Aki rendszeresen követi a blogot, az gondolom emlékszik, hogy a hét elején Liping, a Szecsuán blog szerzője írt egy posztot annak alkalmából, hogy öt éve él Kínában. Nos, a saját blogján ebből egész sorozat lett, és mivel akkor úgy láttam, van igény további részletekre, ezért most az ajánlóba kiválasztottam az egyik érdekes posztot, ami arról szól, milyen a helyi élet külföldiként.
„Külföldiként az itteni életünk nagyban függ attól, hogy hova keveredünk. Vidéken, belsőbb, esetleg kisebb városokban lényegesen kevésbé komfortosak a lehetőségek, mint mondjuk Shenzhenben vagy Sanghajban.
Az étkezés komoly probléma lehet arrafelé, főleg, ha nem bírjuk a helyi kaját. Ez mondjuk szerintem nehezen elképzelhető, én imádom, de ettől függetlenül egy max. fél év után már nagyon vágytam valami otthonira emlékeztető kosztra.
És főleg kenyérre. A helyi kenyerek kevés kivétellel a fogyaszthatatlanság határait súrolják, édesek, de nagyobb városokban a nagy szupermarketekben, illetve Shenzhenben akár közönségesebb pékségekben is bele-bele lehet futni bagettekbe, vagy más, európaibb jellegű pékárukba.
Kínában igazán beilleszkedni sem lehet. A külsőnk mindenképp elárul, így a helyivé válás folyamata elképzelhetetlen. Ez persze nem akkora tragédia, engem legalábbis nem viselt meg.
Külföldiként az ember érdekesnek számít (minél kevesebb a nyugati egy adott helyen, annál inkább). Gyakori a közös fotózkodásra való felkérés vadidegenektől, a bámulás és persze az elmaradhatatlan hellózás. Ezzel nem nagyon lehet mást kezdeni, mint megszokni. És az ember adaptálódik is.
Fengjieben nagyon zavart, de ott tényleg egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, így ha az utcán jártam, az emberek megálltak és bámultak utánam, amíg el nem tűntem a látóterükből.
Ehhez képest itt, Shenzhenben nekem fel sem tűnik, hogy néznek, noha férjem szerint igen, de ez a korábbi tapasztalatokhoz képest elhanyagolható. Ha nagyvárosba keveredik az ember, ez nem egy fajsúlyos, komoly probléma vagy zavaró tényező.
Az érdekesség azzal is jár, hogy külföldi ismerőssel bírni menő dolog, így aztán boldog-boldogtalan barátkozni akarhat. Még akkor is, ha amúgy egyáltalán nem lehetséges a kommunikáció.
Ha mégis, általában akkor sem életre szóló barátságok kialakulásáról van itt szó, egy idő után általában ráunnak az emberre. Azért vannak itt is kivételek, szereztem kitartó és fontos barátokat is.
A kínai városok nyugati szemmel elég furák lehetnek. Jól megfér bennük egymás mellett a lerohadt régi, s a korszerű, mutatós új is. A lerohadó részeket persze előbb-utóbb szanálják, hogy új házakat építsenek helyettük, viszont néhány valóban nívós, normálisan kivitelezett újdonságtól eltekintve a többi nagyon hamar, 1-2 évtized alatt ugyanúgy amortizálódásnak indul.
Hipertisztaságra sem kell számítani. Bár már hajnali 3-4 felé elkezdődik a tisztogatás, s ennek eredményeképp hajnalban szinte minden szemétmentes, a népek tesznek róla, hogy ez ne maradjon így sokáig.
Kína rendkívül biztonságos ország. Elvétve fordulnak elő erőszakos bűncselekmények, s ezek a lehető legritkábban érintik a külföldieket. Az ujgur szeparatizmus és a nemzetközi helyzet fokozódása nyomán igyekeznek megelőzni az esetleges terrorcselekményeket, de ezekből Kína magterületén szerencsére csak mutatóban fordult elő egy-kettő, ami Kína méreteit tekintve még mindig nem nagyon rontja az ország statisztikáit. (...)
Ami külföldi fejjel leginkább nehezen feldolgozható, az a fejlődés. Itt állandóan, mindenhol épülnek valamit. A xinjiangi sivatagi porfészek Ala'erben ugyanúgy, mint Fengjieben. A nagyvárosokban meg pláne.
Egy évtized után egész biztosan felismerhetetlenné válik egy korábban megszokott hely, a változás folyamatos és villámgyors. Az infrastruktúra is eszeveszetten bővül.
A blogon rengeteget írtam a folyamatos, egész Kínát érintő metróépítésekről, a gyorsvasúti hálózat rekordütemű építéséről. Ez utóbbi már jó ideje a legkiterjedtebb a bolygón, s a 300+ km/h-s sebességgel haladva Kína gigantikus távolságai is könnyedén legyőzhetőek.
Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, Kína mindenkinek való. Én tényleg imádom ezt az országot, s nagyon szerettem itt élni, de aki kevésbé tolerálja a kaotikus közlekedést, a tömeget, a balfék szakembereket, az agyműködésre képtelen bürokratákat vagy az olykor értelmetlen szabályozásokat, az inkább ne jöjjön ide. Esetleg turistaként, mert azért Kínába belekóstolni senkinek nem árt meg, sőt!"
Mondanom sem kell, érdemes elolvasni a teljes posztot, itt tehetitek meg.
HÍRMONDÓ
Egy hét, hét ország, hét munkalehetőség
Vasárnap lévén összeszedtük nektek a hét legérdekesebb állásajánlatait, maradva a hetes számnál éppen hét darabot hét különböző országból. Egész jól hangzik, nem?
Még mindig drágulnak az angliai lakások
A vártnál nagyobb ütemben nőttek a brit lakóingatlan-árak éves szinten a július-szeptemberi időszakban - derül ki a legnagyobb brit ingatlanhitelező hálózat, a Halifax adataiból.
A németek már a rosszabbik forgatókönyvre készülnek
A nagy-britanniai érdekeltséggel rendelkező német vállalatoknak fel kell készülniük a „kemény” Brexitre - figyelmeztette tagjait a legnagyobb német iparvállalati szakmai képviseleti szervezet.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek