Az ujgurok egy tízmilliós nép, jórészt Kína nyugati részén élnek. Talán akkor lehetett róluk Európában is többet hallani, amikor a kínai hatóságokkal nem egyszer összetűzésben kerültek. Indokuk rá elgondolkodtató, elég csúnya dolgok történtek arrafelé. Az ilyen egzotikus helyek esetében persze mindig az a legérdekesebb, hogyan néznek ki testközelből. A legjobb ezt persze személyesen megtapasztalni, ma a második legjobb dolog történik velünk, ugyanis Tivadar (aki nem is olyan nagyon régen Észak-Koreáról írt ide posztot) megírta ottani kalandjait.

A 2009-ben történt merényletek helyszíne a mai napig a legszigorúbban ellenőrzött helyszín Xinjiangban.

„Amikor Kínáról ír vagy olvas cikket az ember, akkor elsősorban nem arra a 23 millió muszlim kínaira gondol, akik több tartományban többséget alkotnak. Egyik águkhoz tartoznak a Xinjiang területén többségben élő, türk népcsoporthoz tartozó ujgurok. 

Tibet mellett ez a másik hely, ahol a kínai mint adminisztratív nyelv van jelen, és használata elsősorban a Pekingben (3200 km) székelő kormány általi intenzív kultúrellenes tevékenységének köszönhető, ami elnyomja mind a kultúrát, mind az ujgur – helyi - nyelvet.

Az ujgur emberekről senki nem mondja meg, hogy kínai állampolgárok, vagy hogy Kínában élnek.

El sem indultam és már mehettem haza…

Xinjiangról már azóta álmodoztam, mióta tavaly megérkeztem Kínába dolgozni. Elsősorban az ujgur nép, másodsorban a természet miatt vágytam eljutni ide. 

Amint megtudtam tehát a tavaszi szünetem pontos dátumát, lefoglaltam a repülőjegyet Dushanbe városba (Tádzsikisztán), majd odarepülésem után gondoltam, hogy keresztülstoppolva Xinjiangon érkezem Sanghajba, mintegy 8000 kilométert megtéve. 

Ez addig volt aktuális, amíg meg nem érkeztem a repülőtérre, és fordítottak vissza a jegykiadó pultnál. Az indok egyszerű, ám annál fájdalmasabb volt: ezt a repülőjegyet, mint minden másikat is a lehető legolcsóbb konstellációban vettem. Ez azt jelentette, hogy kétszeri átszállás lett volna Oroszországban, Vlagyivosztok és Novoszibirszk városokban. 

Azt tudtam, hogy vízumköteles az ország magyar állampolgároknak, azt viszont nem, hogy ha csupán átutazásról van szó, még az országba való belépés nélkül is tranzitvízum szükséges, mivel a kétszeri átszállás már belföldi járatnak minősül. Ezt tetézte még az, hogy kiderült: Vlagyivosztokban nincs lehetőség átutazásra, mindenképpen be kell lépni az országba. 

Mivel nagyon bennem volt az utazhatnék, ezért felhívtam barátomat a reptérről, hogy azonnal nézzen repülőjegyeket. Annyira repülni akartam még aznap akár éjjel, hogy még Kína-Anglia viszonylatban is gondolkodtam. 

Ami érdekes, hogy oda olcsóbb a jegy, mint Közép-Ázsia sok országába. Mivel London reptere sokkal forgalmasabb, és ezért olcsóbb a reptéri illeték, mint egy baktalórantházi nagyságú -sztán ország fővárosába. 

Elfogadván a tényt, hogy aznap éjjel vagy olyan helyre repülök, aminek nem sok értelme van, vagy pedig csak feleslegesen költenék többször annyit, inkább két nap várakozást választottam, s így Urumqi, Xinjang tartomány fővárosa lett úticélom.

Xinjiangban a szélsőséges vidék megköveteli a csapadék minden szinten történő hasznosítását.

Még jobban kiéhezve az utazásra érkeztem meg Urumqibe végül, ahol először szembesültem a ténnyel, hogy ez közelről sem olyan, mint egy átlagos tartomány. 

A hírek Tibetet, és Taiwant tartják rebellis tartománynak, ENSZ vitatéma, hogy államok-e vagy sem. Ellentétben Xinjiang tartománnyal, amiről a média nem sok szót ejt. 

Fájdalmas identitástudat 

Hivatalosan a kínai kormány békességben van a Xinjiangban élő helyi muszlimokkal, ám gyakorlatban ez korántsem igaz. Mi több: mikor ott jártam, mindkettő alkalommal még a palack vizet sem lehetett magammal vinnem a vonatra. 

Ami végleg kiverte a biztosítékot a biztonsági intézkedéseket illetően az a tény volt, hogy amikor májusban futottam egy versenyen (részletesebben lentebb), annak helyszínére (egy geológiai park) még a sportolók sem vihettek be folyadékot, ami sok esetben izotóniás sportital volt. 

Röviden az ok, amiért itt tart ez a tartomány, az a Kína ellenes Ujgur ellenállásnak köszönhető. A népcsoport úgy vallja, hogy 1949-ben a kínai kormány a Második Kelet-Turkesztán Köztársaságot elfoglalta, és azóta megszállás alatt tartja. 

Azóta a szeparatistáknak köszönhetően rengeteg támadás történt a tartományon belül és kívül is. A halálos eseményekről részletesebben itt olvashattok. 

Ezen „terrorfenyegetettség” odáig fajult, hogy már jó ideje a tankolás úgy néz ki Xinjiangban (mindenhol), hogy hosszú kígyózó sorok állnak a benzinkút előtt, ami 2-3 méteres szögesdrótkerítéssel van körülvéve. Be- és kijáratánál egyaránt rendőr áll. A kocsival csak a sofőr hajthat be. 

Mindegy, hogy esik, vagy tűz a nap, az összes utas a sofőrön kívül kiszáll, és elsétál a benzinkúton kívül a kijárathoz, ahol vár a tankolással végzett kocsira. Mielőtt behajt a vezető, kívülről-belülről átnézik az autót. Még üres PET palackot sem lehet bevinni, nehogy a kocsi tankján kívül bármi egyebet is megtöltsön a vásárló.

A benzinkútra történő behajtás feltételei közé tartozik, hogy se gyereket se öngyújtót nem lehet bevinni.

Ami a személyes megtapasztalást illeti, szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) nem szűkölködtem. A leginkább megbotránkoztató a legelső élményem volt. 

Mint már korábban írtam, mindig Couchsurfing (CS) segítségével oldom meg a szállást. Most sem történt másképpen. Mikor a reptérről busszal „beverekedtem” magamat arra a környékre, ahol a szállásadóm lakik, a címet több járókelőnek is megmutatva érdeklődtem én, egy fehér ember nagy hátizsákkal. 

Már csupán pár száz méterre voltam a lakástól, amikor egy rendőr igazított útba. Gondoltam, az a dolga, hogy segítsen az arra rászorulónak. Tétlennek egyáltalán nem mondható, mert még nem értem oda az ajtóhoz, már hívott a szállásadóm (Yize), hogy azonnal menjek a rendőrségre, mert telefonált neki a rendőr, hogy mit csinál az idegen nála. 

Mind Yize, mind én elmagyaráztuk a telefonban és személyesen is, hogy mi az a couchsurfing. Ő pedig elmagyarázta nekünk, hogy ez nem Florida, hogy a turisták csak úgy össze-vissza mászkálhatnak szabadon idegenekhez. Majd fél órás várakozás után megengedte, hogy egy éjszakát ott legyek, mielőtt elmegyek hotelbe. Eszem ágában sem volt hotelbe menni! 

Este, mikor megérkezett szállásadóm, azt mondta, hogy beszélt a rendőrrel, és majd rajtaütésszerűen feljön, hogy megnézze, minden rendben van-e? A másnap délelőtt folyamán még beszélt vele és valahogy rábeszélte, hogy maradhatok, ameddig szeretnék. Burkoltan felszólítottak, hogy 3 napnál tovább ne álljon szándékomban itt tartózkodni. 

Urumqiben három napot töltöttem, és szállásolóm segítségével vettem vonatjegyet az ország leginkább nyugatra eső városába: Kashgarba. Fejembe vettem azonban, hogy nem csak a városban fogom tölteni az éjjeleimet, és a stoppolás miatt ez inkább tűnt egy kötelező ténynek, mintsem egy kihívásnak. 

Ezért vettem kempingfőzős gázpalackokat. Kínában nem lehet venni denaturált szeszt főzéshez, mert „bármi másra is használhatod”, úgyhogy maradt a gáz. Kettőt vettem, amiért fizettem 10 dollárnak megfelelő kínai jüant. 

Se gázpalack, se fehér ember 

Innen egyből a vasútállomásra mentem, hogy megkezdjem 16 órás utamat. Az állomáson segítségért folyamodtam, majd a hatodik ember, akit kérdeztem, beszélt angolul. 

A nagy sorra felfigyelve kérdeztem, hogy: ez mindig ilyen? Elmondta, hogy ez az a vonatállomás, ahol 2009-ben egy ujgur öngyilkos merénylő általi robbantásban több mint 200 ember vesztette életét. Nos, így már értettem a fokozott biztonsági intézkedésből fakadó torlódást. 

Három helyen világították át a csomagomat és kérték el az útlevelemet. Nem is volt kérdés, miért én vagyok az egyetlen fehér ember ott. 

A harmadik helyen volt a csomagom legtüzetesebb átvizsgálása, ott kiszedték a gázpalackjaimat, amit el is koboztak annak ellenére, hogy teljesen egyértelmű volt: nem a 72 szűzért állok sorba egy bombával a táskámban (az iszlám vallás szerint minden mennybe jutó hithű embert 72 szűz várja a mennyországban), hanem csak kempingezni szeretnék az út során. Erre fittyet hányva lefotózták az útlevelet és megtartották a felbontatlan palackjaimat. 

A vonaton végig egyedül voltam külföldi. A többi vagonból a helyiek áthozták gyermekeiket, hogy fényképezkedjenek velem. (Az egyik gyerek 10 percen át húzkodta a szőrt a karomon, mert neki ez már a yeti kategóriába esett.) 

Kínában szerencsére nagyon olcsó a vonatjegy és minden éjszakába nyúló vonatúton biztosítanak hálókocsis szerelvényeket. A másodosztályon 4-6 ágy, első osztályon 2 ágy van fülkénként. 

Az 1000 kilométeres távolságra 16 000 HUF megfelelő helyi pénzt kell fizetni az alvó részlegért, aki inkább a társadalom legaljával együtt ülőhelyet vált (ti. itt ez egy nagyon tisztán látható, természetes filtere a társadalmi osztályoknak, és ebből kifolyólag a szocializálódás szintjének is), annak csak 10.000 HUF a jegy. 

Kis késéssel ugyan, de reggel fél 10-re érkeztünk meg, még mindig koromsötét volt. Nem csak a gazdaság nagy része zajlik a keleti parton, hanem az idő is ahhoz van igazítva. 

Ennek oka, hogy Xinjiangban mindenki 9 után kezd dolgozni, viszont még télen is este 9-ig fenn van a nap, nyáron éjfélig is világos van, pedig Isztambullal helyezkedik el azonos szélességi fokon. 

Úgy vallottam egészen idáig, hogy ha egy kínai városban jártál, akkor minden városban jártál Kínában. Persze, ezt a teóriát lehet alkalmazni templomokra, mecsetekre, kórházakra, börtönökre is, legalábbis az amerikai filmek alapján. 

Kashgar volt az első olyan város, ami autentikussága miatt teljesen magával ragadott. Nagyon szép, tradicionális épületek közt teljesen Közép-Ázsiában érzi magát az ember. 

Mondjuk itt már nagyon sok a tadzsik-ujgur lakos. A vegyülés a hármas határ (kirgiz-tadzsik-kínai) közeledtével egyre erősebb. Itt még jobban lelassul az élet, amikor imára hív az Imám. 

Az étel teljesen muszlim, és csak a kínai turista az, aki miatt még üzemelnek a hagyományos kínai éttermek. A helyiek mind a helyi muszlim konyhát részesítik előnyben, ahogy én is.

Ami nekünk a tyúkhús leves, az nekik bárány felcombhús leves... bögrében.

Sajnos a Pekinghez tartozó anyagi-gazdasági függőség miatt nagy árat fizetnek. A kultúra hanyatlóban van, ahogy a nyelv és az építészet is. Jelenleg az iskolákban a tartomány ezen részében a kínai nyelv csak másodlagos, mindenki ujgurul beszél és ír. A nyelv beszédben a törökhöz, írásképben az arabhoz hasonlít. 

Egyelőre a kínai az csak egy-két helyen, illetve a turizmusban használatos, mint adminisztratív nyelv. A kormány szemmel láthatóan sok pénzt fektet az infrastruktúrába, aminek véleményem szerint az az oka, hogy jó összeköttetés legyen a közép-ázsiai államokkal a másodlagos felvevő piac kialakítása és fenntartása miatt. 

Ennek következtében persze a nagyobb városokban fellendül a piac, ami további vidéki népesség bevonzásához vezet, akik a jobb lehetőség reményében jönnek ide. 

Ehhez a kínai kormány befektetők által olyan apartman komplexumokat biztosít, melyek távolról sem tükrözik a hagyományt, inkább a modern kínai nagyvárosi stílust követik. 

Mivel a város egyik oldala hegyekkel, a másik sivataggal határolt, ezért nem marad más lehetőség, mint a meglévő „romos” helyi épületek lebontása, és helyettük a 25 emeletes házak építtetése. 

Mivel gázpalackom ismét nem volt – köszönhető a szemfüles vasútállomáson dolgozóknak – megint egy szabadidő-boltot kellett keresnem. Nagy nehézségek árán meg is találtam, és csodálkozva láttam, hogy kirakva nincs gázpalack, el van dugva a fiókba, mert nemcsak hogy külföldinek, de még helyinek sem árulhatnak „hivatalosan” a már fent említett okok miatt. 

Szabályosan könyörgőre fogtam, hogy vehessek egy palackot, mert a sivatagban szeretnék aludni, és szükségem van rá. Ezzel persze elértem, hogy prémium árat fizessek érte, viszont nálam már csak ők tudták jobban, hogy monopolhelyzetben vannak.

A biztonsági intézkedések nevetségesen szigorúak, amik inkább státuszszimbólumként jelennek meg, mintsem hasznos intézkedésként

A főzéshez rendelkezésemre állt a gáz, most már csak az alapanyag beszerzése volt a cél, amit a helyi piacon tettem meg. Nem kellett sokáig keresgélnem, mert a főtér mellett meg is találtam a mézárust, és a magvakat, pl. dió, mogyoró, kesudió. 

A kötelező jellegű rizst sem volt nehéz megtalálni, mert annak ellenére, hogy ezen a tájon az éghajlat miatt gabonát termelnek, mégiscsak Kínában vagyok, ahol az emberek ajánlottak már éttermet úgy, hogy: oda menj, mert ott a rizs az különleges! 

A nem kínai kínai konyha 

Xinjiang kulináris értékeit illetően tudni kell, hogy ez teljesen halal konyha (iszlám étkezési előírásoknak megfelelő) a domináns iszlám vallás miatt. 

Higiéniai szempontból mindenképpen sokkal jobb, mint a hagyományos kínai étel, mivel itt minden reggel frissen vágják az állatot, és az elkészítés során sem használnak annyi olajat, illetve erőltetik a helyi alapanyagokból való főzést is a „Xinjiang a xinjiangiaké” elven.

A helyi (halal) konyha másik jellegzetessége a sáfrány használata (narancsos barna szín). A piros kendő az állat lelkének méltóságteli eltávozását szolgálja.

Stoppal a sivatagba, rendőrőrsre 

Kashgar után elérkezett az első xinjiangi látogatásom fénypontja. Stoppal célba vettem a Taklamakán sivatagot, hogy kipróbáljam a téli sivatagi éjszakázást. Meglepődtem, mert a stoppolást nem nagyon nevezték működőképesnek azok, akiket eddig szállásoltam. Nem is vártam nagy katarzist, ami a fuvarokat illeti, de mivel időm az rengeteg volt, így nem bántam. 

Szerencse, hogy így álltam hozzá, mert átlagban 10-20 percet kellett várnom egy fuvarra, ami rendkívül jónak számít ilyen elhagyatott, nem központi területen. A részletekbe és különös történetekbe nem megyek bele, mert naphosszat tudnék mesélni. Minden egyes fuvar egy új élet, új sors, élmény. 

Ugorjunk előre a nap végére, amikor is Arla településre tartottam! A nap folyamán nem először volt olyan fuvarom, hogy nem tudtunk beszélgetni a nyelvi „összeférhetetlenség” miatt. 

Annak közlése, hogy ne a városig vigyen, hanem a kereszteződésig, ahol a sivatagi autópálya kettéválik, mert el szeretnék gyalogolni a sivatagba, hogy éjszakámat ott töltsem, már felülmúlta a fordítóprogram képességeit. 

Semmi probléma! Hívtam a volt CS szállásadómat Urumqiból, hogy fordítson. Miután tisztáztuk, hogy nem ment el az eszem, a sofőr próbált intenzíven lebeszélni. 

Ez nem sikerült neki, így abban maradtunk, hogy (ő is) elvisz a munkahelyére, hogy megvacsoráztasson, majd ha komolyan gondolom a sivatagi elképzelésemet, és nem akarok inkább ott aludni nála, akkor elvisz az optimális pontig, ahonnan „begyalogolhatok” a sivatagba. 

Igaz, besötétedett már, de jóllakottan, és a palackjaimat megtöltve továbbra is sziklaszilárd határozottsággal akartam ezt a megtapasztalást. Ez az, amiről nem sikerült meggyőznöm a rendőrséget rövid időn belül. 

Az történt ugyanis, hogy még a várostábla előtt megállt a sofőr, mondván várjak egy kicsit, mert beszélnie kell valakivel. Gondoltam talán rokona lakik a környéken (itt mindenki ismer mindenkit, még az 1-2 milliós városban is állandóan úgy éreztem). 

Kisvártatva megjelent egy rendőr. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mígnem megjelent még egy. Ekkor már viszont kiszálltam érdeklődve, hátha megtudhatom, hogy kinek lopták el mijét. Kiderült, hogy a fehér ember (ez lennék én) tiszteletére jelentek meg a rend őrei. 

A történet lényege az, hogy sofőröm megkérdezte a helyi biztonságit, hogy rendben van-e az, hogy az éjszaka közepén kivisz egy turistát a sivatagba, hogy tél közepén ott sátorozhasson. Nos, ezt már nem lehetett lenyomni a rendőrök torkán Kínában, pláne ebben a tartományban, és nem ilyen feltételek mellett. 

Miután a rendőrségnek is megadatott a lehetőség, hogy beszéljen a szállásadómmal, mint tolmáccsal, rájöttem, hogy itt már nem lesz sivatagi csillagnézés. 

Az útlevelem tüzetes, többszöri átnézése után sikerült elhinniük, hogy csak a turizmus vezetett ide, és továbbra sem a már fent említett 72 szűz reményében akarom felrobbantani magamat. 

Mondták, hogy a CS és stoppolási tevékenységet el lehet felejteni, arról nem is beszélve, hogy a sivatagban töltött éjszaka ilyen időben egyenlő az öngyilkossággal. 

Kérdeztem, hogy mire alapozzák véleményüket, amire ők csak annyit tudtak mondani, hogy nagyon veszélyes a környék. Továbbra is erőltettem, hogy márpedig én nem megyek hotelbe, és vonatra sem szállok. 

Amikor sokadjára érvelt a rendőr azzal, hogy ez márpedig veszélyes környék, s ezért kötelezően választhatom azt, hogy ebbe a hotelbe megyek, vagy egy másikba, akkor kínomban a következő párbeszédet kezdeményeztem: 

T (Tee): De hát nincs pénzem.

R (Rendőr): Hogy lehet az? Angolt tanítasz Sanghajban külföldiként, és nincsen pénzed?

T: Nem vagyok hajléktalan, csak otthon van az összes pénzem, s ide nem hoztam, csak keveset.

R: Miért?

T: Mert nagyon veszélyes. 

Így, hogy félig nevetve a saját labdáját csaptam le, nem tudott mit mondani, s hatásköre szélére érve végül bevittek a rendőrségre. Szolgálati autó kísérte a stoppos fuvaromat. Itt jegyezném meg, hogy gondolom nem gyakran tapasztalt hasonlót a sofőr, aki felvett, immáron már hat órája. 

A rendőrségen a műszak-vezető parancsnok már beszélt elfogadható szinten angolul, s ő is megpróbált meggyőzni arról, hogy mennyivel jobb nekem a hotelben aludni, majd szimpla városnézést követően melegebb éghajlatra távozni, de legalább el a környékről, hogy ne az ő hatásköre alatt komiszkodjak. 

Nos, úgy voltam vele, hogy legrosszabb esetben is remek lesz, mert őrsön még nem aludtam, és gondoltam, hogy ennek is itt az ideje. Kötöttem az ebet a karóhoz addig, amíg el nem vittek a város hotelébe, ahol rendőrségi utasításra ingyen kellett elszállásolniuk, reggelivel együtt. 

Mivel rendőrünkkel úgy egyeztünk meg, hogy reggel bemegyek az őrsre, hogy megbeszéljük a tervemet, hogy hogyan hagyom el a várost, írtam nekik (minden adat rólam rendelkezésükre állt), de elfoglalt volt, nem ért rá velem foglalkozni. 

El is hagytam így a várost, de nem úgy, ahogy szerette volna. Legyen annyi elég, hogy amikor legközelebb írt, hogy merre járok, akkor már a sivatagban baktattam úgy, hogy miközben stoppoltam még egyik kollegája is felvett. Nappalos műszakot teljesítvén mit sem tudott rólam, és a „veszélyes” tervemről. 

Elgyalogoltam addig, amíg a civilizáció minden hangja és látszata eltűnt a horizontról, és hivatalosan is kivontam magam a társadalomból. Azt leszámítva, hogy továbbra is volt majdnem teljes térerő, VPN miatt meg FB is. Mivel csak homokdűnék voltak utamban, ezért úgy gondolom, a hálózati jel akadály nélkül tudott terjedni. 

Szibériai állapotok a sivatagban 

A sivatagot télen nem Szaharaként kell elképzelni, hanem mint Szibériát, csak több benne a homok. Sátorállítás, ebédem, majd vacsorám elfogyasztása után készültem az éjszakára. Mit sem sejtve arról, hogy az igazi hideget most fogom először megtapasztalni.

A Takla-Makán-sivatagban töltött éjszaka mély nyomot hagyott bennem.

A nap letűnését követően perceken belül tudtam, hogy ez nem az az éjszaka lesz, amikor reggel kakaskukorékolásra sem tudnék felkelni. Volt pár teljesen kiszáradt fa a sátor körül. 

Az egyik tövébe húztam a sátramat, és a másfél méterre sem levő sátramtól lévő fát ahogy volt, fokozatosan hamuvá transzformáltam. Annyira száraz volt, hogy nagyon gyorsan égett, ezért az éjszaka folyamán másik három fát is teljesen elhordtam, és elégettem bőven napfelkelte előtt. 

Hogy a hideget érzékeltessem: az összes ruha rajtam volt, ami nem, az a hálózsákomban szigetelésként. A sátor nyílása nyitva volt, hogy a tűz melege bejöhessen. 

A hideg távozni nem akart a sátorból, és testem hőmérséklete sem volt közel ahhoz, hogy pozitív irányba kússzon a belső hőmérséklet. Az éjszaka folyamán 1,5 órát aludtam összesen, és nem azért, mert kávéztam lefekvés előtt, hanem mert a homlokom fázott a hidegtől. 

Sok minden járt az agyamban, de hogy kipróbálni a téli sivatagban alvást jó ötlet volt, az nagyon nem. Másnap hajnalban, miután leveregettem a leheletem miatt keletkezett zúzmara-fagy kombinációt, elindultam a civilizáció irányába, hogy széléről folytathassam stoppolásomat a régiós fővárosba, Urumqibe. 

Minél többet látok és hallok, annál több helyre akarok elutazni 

Az úton az egyik fuvar vezetője nem csak hogy beszélt angolul, de még értékes információkat is adott a környékről. Olyannyira, hogy ő mesélte: e tartomány északi részéről indultak el anno Atilláék, a magyarok. 

Ekkor döbbentem rá, most tudatosult bennem, hogy miért is akartam én Ujguriába jönni? Hogy miért érdekel ez a nép? Mert tudtam, hogy a sivatag, a természeti értékek, illetve a tény, hogy muszlim etnikum él itt, azok csak másodlagos motiváló tényezők számomra. 

Minthogy már készen állt a tervem, hogy a tavaszi szünet nagyját mivel fogom tölteni (Kína közép-keleti vidékéig terveztem a stoppolást), nem tudtam ellátogatni a vidékre. 

Kicsit csalódott is voltam, mert bár hiszem, hogy a tudás erő, - még akkor is, ha negatívan érint – csalódottsággal töltött el, hogy minden jel arra utalt: kínai tartózkodásom ideje alatt nem lesz rá lehetőségem, hogy ezt a helyet tüzetesebben meglátogassam. Belül tudom, hogy ha a sors úgy akarja, majd a jövőben biztos megadatik a motiváció és a lehetőség, hogy eljussak ide. 

Szakadó hóban, éjfél után nem sokkal érkeztem meg Urumqibe, ahol szállásadóm szerencsére étellel várt, így nem kellett se rizst főznöm mézzel és fügével (ez volt ugyanis a sivatagban a menü, és meglepően maradt még belőle), se éhesen lefeküdnöm. 

Két napot még mászkáltam a városban: kicsit kellett a stoppolás és sivatag után, hogy ne legyek úton. A következő nap xinjiangi utazásom zárása volt. Még a tartomány szélén sikerült fognom egy fuvart, ami egészen a következő állomásig vitt. Ez az innen keletre lévő szomszédos megye – Lanzhou volt. 

A távolság 1600 km, ami egyben új egyéni csúcsot jelentett egy fuvarral. Miután a már jól bevált CS tolmácsom bevonásával tisztáztuk, hogy ez nem taxi, hanem stoppolás, megegyeztünk, hogy majd éjszaka vezetek, amíg ő alszik. Így sikerült Kínában is vezetnem, ami szintén egy élmény volt. 

A vezetési kultúra teljes hiánya, vagy másik verziója van jelen itt. Mindenki reflektorral vezet, és ha előz egy kocsi, akkor az sávot vált, hogy gyorsabban tudjon haladni. 

A lassabban közlekedők azonban a belső sávban mennek, ezért az előzések 80 %-ban jobbról történnek. A távolságok érzékeltetéseként tudni kell, hogy Xinjiang tartomány politikailag megye és régió közötti van, a távok viszont kontinens méretűek. 

Ez a tartomány a nagyobbak közé tartozik, szélessége légvonalban 2000 km. Összehasonlításként írom le, hogy Szófia (Bulgária) és London (UK) közötti távolság ugyanennyi

A stoppolás evulóciója; sporólás-> kaland-> időtöltés, idősporolás-> személyes fejlődés.

Az út nem hagy cserben és hallgat az álmaimra 

Négy hónap telt el ezután, míg váratlan emberrel és általa eseménnyel ajándékozott meg az élet. Találkoztam egy félprofi futóval, mikor Tibetből utaztam vissza, és egy kínai városban kellett töltenem az éjszakámat a repülő-vonat csatlakozás között. 

Pasha orosz születésű, de angol neveltetésű, és Kínában dolgozó férfi. Jelenleg egy versenyszervező kínai cégnél dolgozik egyedüli külföldiként. Mivel folyékonyan megtanult az itt töltött 9 év alatt kínaiul, így nem okoz neki problémát a helyi nyelv. 

Beszélgetésbe elegyedtünk, és kiderült, hogy van egy társcégük, mely most Xinjiang északi részén ultra futóversenyt szervez. Hogy promotálják az eseményt, szüksége lenne versenyszerűen futó, fehér résztvevőre marketing miatt. 

A felkereséstől számított 8 napon belül (teljes ellátás, repülőjegy, nevezés fizetve) ott álltam a rajtnál, hogy 46 kilométert fussak a sivatagban, Dzunghriaban. Kitalálhatjátok, ez az a terület, ahonnan anno Atilláék elindultak, s előtte éltek. 

Ez a cikk nem arról kell, hogy szóljon, hogy min mentem keresztül a verseny alatt, de mégis, hogy ha erdőben futásra készül az ember, és bejelentik, hogy amúgy a verseny sivatagban van, akkor nem egy katarzisként éli meg. Ez nem olyan, hogy somlói galuska helyett a pincér tiramisut hoz. Annál is inkább, mert mindenki tudja, hogy a tiramisu az jobb. :) 

Nos, így jutottam vissza még kínai tartózkodásom alatt a területre, melyről sokáig nem is tudtam. Az, hogy mi található manapság ott, ahonnan népem elindult, és hogy a kínai kormány miért nem engedi az ujgurokat függetlenedni, arról abban a videóban beszélek, mely a Facebook-oldalamon Magyar Szemmel Magyarul címmel tekinthető meg.

HÍRMONDÓ 

Ausztriai munkák és...

Elsősorban azok kezdhetik vidáman a hétvégét, akik ausztriai munkára vágynak, mert több lehetőségünk is van a számukra. Emellett találtunk például kínai (!) álláslehetőséget is. 

„Biztos, hogy Orbán Viktor szívesen távozna az EU-ból"

Ahhoz képest, hogy a Brexitről szóló referendum után semmi perc alatt tűnt el a brit belpolitikából, pártja, a UKIP pedig éppen pár napja állt bele a földbe az előrehozott parlamenti választáson, Nigel Farage elég határozottan javasolta a Magyar Időknek adott interjúban, hogy Magyarország Orbán Viktor vezetésével lépjen ki az Európai Unióból. Lássunk pár részletet a maga szépségében!

Még akár be is borulhat a Brexit 

Egyre többen biztatják a brit miniszterelnököt arra, hogy felejtse el az Európai Unióból való kilépési szándékát, vagy pedig egy „puha Brexitről” tárgyaljon tovább az EU-val.

Gazdagabbak vagyunk, mint a szlovákok és a lengyelek 

Legalábbis a Magyar Nemzeti Bank elemzése szerint.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.