Mielőtt belevágnánk a mai történetbe, egy mondatban hadd emlékezzek meg arról, hogy a mai a 2000. poszt a blog történetében, ami öt és fél év alatt azt hiszem, nem kevés. Már sokszor elmondtam, de most is leírom, mert mindannyian tudjuk, hogy igaz: nélkületek nem létezne a blog, és bár az elmúlt években sok minden változott, a törzskommentelők közössége is cserélődött, de azért a történetek, írások még mindig érkeznek, ami nekem minden egyes alkalommal csoda. Szóval köszönöm, hogy vagytok és hogy általatok ez a blog is lehet.
Most pedig lássuk a mai írást, amit (ha már törzsolvasók és kommentelőnk) Din Serpahis küldött Svájcból, és amiben azt a pillanatot próbálja megragadni, amikor először érezte otthon magát – mit mondjak, neki ez elég hamar jött, hogy aztán az is kiderüljön, mi a határátkelés egyik nagy csapdája. (A képeket is köszönöm neki.)
Te mikor érezted először úgy külföldön, hogy otthon vagy? Volt egyetlen ilyen pillanat, vagy egy folyamat része az érzés? Esetleg soha nem fogod magad otthon érezni? Írd meg a tapasztalatod, véleményed a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.
„Mivel nemrégiben Határátkelő megkért, hogy írjak erről, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat... csapjunk is a lovak közé!
Egy vidéki nagyvárosban nőttem fel kimondottan kellemes közegben. Szerető család, barátok, hobbik, amik odakötnek - így aztán az egyetem elvégzése után a legtöbb évfolyamtársammal ellentétben nem mentem Budapestre, hanem megpróbáltam helyben boldogulni.
Szerencsém volt, egy kisebb kitérőt követően bejutottam egy helyi IT céghez, ami országos viszonylatban is érdekes, multinacionális projekteket és ezzel együtt korrekt fizetést kínált. Igazából mindenem megvolt, jól éreztem magam.
Már nem elégített ki a munkám
Aztán ahogy teltek múltak az évek, éreztem, hogy valami zavar. Maga a munkahely borzasztóan statikus volt, egyáltalán nem volt fluktuáció. Nem is meglepő, hiszen gyakorlatilag a város legjobb IT cégéről beszélhettünk, aki innen menni akart, az egyben a városból is távozott, és a legtöbben ezt nem vállalták fel.
Belső mozgás hiányában viszont az előrelépési lehetőségek is borzasztóan bekorlátozódtak, és azt vettem észre, hogy egy idő után nem elégít ki a munkám. A főnökömnek is volt pár furcsa húzása, ami egyre jobban kezdett zavarni, így aztán elkezdtem gondolkozni a váltás lehetőségein.
Budapestet sohasem szerettem, úgyhogy mindennek az lett az eredménye, hogy miután a feleségem elvégezte az egyetemet, elkezdtem külföldi állásokat nézegetni. Pár hónap után be is akadt egy egész jónak tűnő bécsi ajánlat, így fogtuk magunkat, és kiköltöztünk Ausztriába.
Miért nem lett Bécs az otthonom?
És most térjünk vissza egy pillanatra ennek az írásnak az alapkérdéséhez, vagyis, hogy mitől lesz otthon az otthon. Bécset sosem éreztem annak. Valahogy idegenül hatott rám az egész város - pedig sok más határátkelővel ellentétben kezdettől fogva jó körülmények között éltünk.
Lakást béreltünk egy nem túl előkelő, de amolyan átlagos negyedben, a munkahelyemen kedves, barátságos kollegák vettek körül - köztük rengeteg magyar - hó végén maradt szépen pénzünk is, de mégis...
Valahogy végig bennem volt az érzés, hogy nem tartozom ide. Talán maga a város volt túl nagy és nyomasztó, ezt azóta se tudom. Akárhogy is, egy év elteltével elkezdett foglalkoztatni a távozás gondolata.
Nemzetközi álláslehetőségeket böngészgettem a neten, és egyszer csak szembejött egy svájci hirdetés, amit mintha rám öntöttek volna. Gondoltam egyet, megpályáztam. A részletekkel nem untatnék senkit, pár telefonos kör után felhívtak, hogy menjek ki Zürichbe egy személyes interjúra, a repülőjegyet természetesen állják.
Zürichben megcsapott valami
Emlékszem a napra, egy verőfényes márciusi péntek volt. A gép az Alpok felett repült, kíváncsian nézegettem kifelé, nagyon tetszettek a havas hegyek. Aztán leszálltunk Zürichben, kiballagtam a reptérről és megcsapott valami.
Vannak napok, amikor a hegyek felől fúj a szél, és ilyenkor a levegő illata egyszerűen utánozhatatlan. Tehenek, széna, fenyő... aznap is ezt lehetett érezni, és amikor beszippantottam, valahogy megérintett a pillanat jelentősége. Az az érzés, hogy igen, ez az, itt kellene élni.
Ez volt talán az első otthon élményem Svájccal kapcsolatban, olyan intenzív volt, hogy egy pillanatra el is felejtettem, miért jöttem. Aztán persze összekaptam magam, felpattantam egy villamosra és fél óra múlva már ott ültem az interjún.
Fel is vettek persze, eléggé, hmm, kellemes anyagi kondíciókkal, úgyhogy egy pillanatig sem volt kérdés, hogyan tovább. Felmondtam Bécsben, és júniusban kiköltöztünk.
Pedig a munkahely nem volt főnyeremény
Az első két hónapot egy business apartmanban töltöttük, amit a cég fizetett, aztán találtunk saját lakást. Azóta is itt élünk egy csendes kis külvárosban, és én személy szerint jól érzem magam.
Ennek már jópár éve, ez idő alatt azért sok minden történt. Az új munkahely nem bizonyult főnyereménynek, a projektünket rettentő dilettáns módon vezették, pár hét után világossá vált számomra, hogy ha ez nem dől be pár hónapon belül, az kisebb csoda lesz.
Arra mindenesetre jó volt, hogy összehaverkodjak pár emberrel, akiken keresztül egy év múlva váltani tudtam. (Ez jó döntésnek bizonyult, tekintve, hogy a projekt három hónapra rá végleg befuccsolt, és mindenki repült…)
A váltás révén bekerültem egy szakmailag nagyon erős céghez, ahol aztán új barátokat szereztem, rengeteget tanultam, szóval az indulási döntés helyessége egyre inkább kezdett beigazolódni.
A kritikus három hét
Közben a feleségemmel bejártuk Svájcot és pár környező vidéket is, rengeteg élményben volt részünk, és tényleg azt mondhatom, hogy ez a hely számomra otthonossá, az otthonunkká (?) vált.
Na de miért a kérdőjel... Általában olyan 5-6 hetente hazarepülünk meglátogatni a családot, akik azért hiányoznak. Ennek a periódusnak a közepén, nagyjából olyan 3-4 hét után kezd el motoszkálni mindig a fejemben a gondolat, hogy hú, hát jó volna elmenni a kedvenc éttermünkbe, sétálgatni a főtéren, társasjátékozni a régi barátokkal, mint annak idején...
És persze miután hazarepülünk és belépünk a lakásunkba, eltölt az érzés, hogy de jó itthon lenni. Kimegyek futni a horgásztavakhoz, találkozok egy régi jó baráttal, beszélgetünk, ugyanez. Megállok a nagymamám háza előtt, és hallgatom a galambok búgását, ugyanez.
Skizofrén dolog picit, de aztán a fenti folyamat lejátszódik fordítva is. Általában nem érzem, mert legfeljebb egy hétvégét töltünk Magyarországon, de legutóbb például karácsonykor három hetet... és ebben a három hétben egy idő után elkezdett a fejemben mocorogni a gondolat, hogy hát hiányzik Zürich.
Visszarepülünk, és jönnek ugyanezek a „jó itt lenni pillanatok”. Kinézni a havas hegyekre az iroda ablakából. Beülni ismerősökkel a kedvenc fondue éttermünkbe, fürdeni a Limmatban és még sorolhatnám.
Lehetsz-e két helyen otthon egyszerre?
Szóval mi van, ha egyszerre két helyen is lehetünk otthon egyszerre? Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy visszaköltözzek Magyarországra - túl sok minden ideköt - de valahogy azt sem tudom elképzelni, hogy sose költözzek vissza.
Viszont tudom, hogy ha egyszer megteszem, Svájc rettenetesen hiányozni fog. Azt hiszem ez egy olyan csapdája a határátkelésnek, amivel az elején senki nem számol, főleg azok nem, akik úgy kalkulálnak, hogy majd egyszer hazamennek.
Akik átmegyünk ezen, soha többé nem lehetünk teljesek, valami mindig hiányozni fog. De talán ezért kárpótolnak az idetartozom pillanatok, amiket mi talán intenzívebben élünk meg, mint akik nem jöttek el...
És hát persze ne feledjük (ami itt Svájcban különösen igaz :) ), hogy mindennek ára van, amit egyszer meg kell fizetni.”
Ha svájci munka (vagy akár simán csak külföldi) érdekel, akkor keresgélj nyugodtan a Határátkelő hatalmas, friss adatbázisában.
HÍRMONDÓ
Lázadnak a nyugati minimálbér ellen a kelet-európaiak
Az Európai Bizottsághoz fordult kilenc közép-kelet-európai ország, azt kérve, hogy a testület vizsgálja felül a külföldi fuvarozócégeket érintő francia, német és osztrák gyakorlatot.
A nyerő kombináció: magyar orvos angol kórházban
A magyar és a külföldi (ebben az esetben a brit) közegészségügy összehasonlítása rengeteg vitát eredményezett már. Nem mintha feltaláltuk volna a spanyolviaszt, de az alábbi történetekből nekünk a címben megadott megoldás következik.
Lefőhet a közös európai kávé
„Nem arról van szó, hogy négyen határozzuk meg, milyen legyen Európa, nem ez az elképzelésünk, de mi vagyunk a négy legfontosabb ország és nekünk kell megmondanunk, hogy mit akarunk tenni, a többiekkel együtt." Na, ez azért érdekes, nem?
Mit ne igyunk a repülőn?
Csapvizet nyilván ne, de a magunk részéről alaposan megfontolnánk a tea és a kávé fogyasztását is. Nem véletlenül: a felmérések szerint a víz, amiből készülnek, finoman szólva is hagy maga után kívánnivalót.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: