Itt a húsvét (ezúton is mindenkinek békés ünnepet!), és ha már húsvét van, akkor nem maradhat ki a heti válogatásból sem. Szóval miközben mindenkit arra bátorítok, hogy küldjön képeket, akár pár soros leírással arról, miként ünneplik a húsvétot ott, ahol él, esetleg a terített asztalról (a cím a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com), szóval eközben azért ma más témánk is lesz. Például kalandozunk egyet Chilében és megnézzük, mi a különbség a bankolások között a világban.

Kezdjük tehát az osztrák fővárossal, ahol a jelek szerint a vásárokban hisznek, legalább is a kereskedelmi részleg. A Bécsből jelentjük blog szerzője a családjával el is látogatott párba, rögtön kiderül, mit tapasztalt!

„Úgy tűnik, amint vége a karácsonyi vásároknak, a turisztikailag leginkább frekventált helyeken jön az újévi vásár is, majd mikor annak is vége, akkor jön a Valentin nap, amire még vásárt ugyan nem szerveztek, de a „szeress” mellett a „fogyassz” szelleme is ott a kirakatokban.

Ha annak is vége, akkor kezdődhet a húsvéti áruk terítése is a boltokban. Már február vége óta minden tele csokinyuszival is, aztán sorra nyíltak a húsvéti vásárok is már hetekkel az ünnep előtt. (...)

Nem néztem utána, hogy az osztrák húsvéti szokások mennyiben térnek el a magyar hagyományoktól, de az tény, hogy csokinyuszi itt is mindenhol kapható, és a hímes tojással sem kell feltétlenül otthon bajlódni, azok nem csak az ünnepi vásárokban, hanem ugyanúgy az élelmiszer diszkont hálózatokban és a piacokon is hegyekben állnak már hetek óta.

Nyilván a vallásnak van nagyobb szerepe az ünnepekben, és a vallásos keresztényeknek gondolom a vallás ugyanazt az iránymutatást adja a Húsvéttal kapcsolatban, amit otthon, vagy bárhol a világon.”

A teljes posztot itt találjátok.

Miért nincs a (közép-)chilei ajtókon zár?

A The Beautiful Chile blog régóta kitartóan ismertet meg minket az ország érdekességeivel és szépségével, így aztán mindig öröm egy-egy új poszt. A legutóbbi az ország középső részébe tette látogatásról szól, aminek jelentőségét két dolog adja: az egyik, hogy az anyósékhoz szólt, a másik pedig hogy az ország 2200 km hosszú, így aztán egy ilyen utat nem is olyan egyszerű megvalósítani.

„Természetesen megérkezésem tiszteletére asadot(grill) készítettek. A chileiek abszolút asado-mániások, állandóan grilleznek. Itt nemzeti ünnepeken egy egész ország grillez, de grilleznek Karácsonykor, szilveszterkor, születésnapokon, focimeccseken, hét végén vagy csak mert unatkoznak:) (...)

Anyósomék Santiagótól kb. egy óra távolságban laknak, abszolút vidéken, Culipran völgyében. Itt mindenki gazdálkodásból és állattenyésztésből él, apósomat kivéve, aki azzal foglalkozik, hogy felvásárol falvakhoz-városokhoz közeli földterületeket, melyeknél kiszámítható, hogy hamarosan belterületté nyilvánítják, s ha ez megtörténik, felparcellázva adja tovább szép haszonnal. Persze amíg ez nem történik meg, ő maga is gazdálkodik rajtuk.

Az első, ami meglepett, az az volt, hogy itt gyakorlatilag kőből épült házat sehol nem láttam, mindenki hatalmas faházakat épít. Ez azért volt furcsa, mert Santiago környékének időjárása erősen hajaz hazánk időjárására, csak annyiban másabb hogy nem annyira hideg a tél (0-,-1-2 fok) és értelemszerűen a nappalok is melegebbek.

Ettől függetlenül egy faházban szerintem simán kockásra lehet fagyni télen, főleg hogy itt nem építenek fűtést a házakba (csak kis mobilkályhákat használnak 1-1 helyiség felfűtésére). (...)

Ha valami komolyabb bevásárlást szeretnél, azt a legközelebbi városban (Melipilla) lehet csak megejteni (kb. 15-20 km). Itt is járnak mikrók és iránytaxik a legközelebbi városba, de szinte sosem kell fizetned a fuvarért, ugyanis a chilei vidéki ember, még a városinál is kedvesebb.

Aki a falu egyetlen útján a város felé halad autóval, az szinte mindenkit felvesz, aki az út szélén áll és buszra vár. Ha az utas adott esetben nőből van, akkor meg aztán tuti, hogy nem vársz többet 3-4 percnél. :)

Én eleinte kicsit féltem egyedül közlekedni, mert a szüleim gyerekkoromtól belém verték, hogy nem ülünk idegen autójába, s ez annyira bennem volt, hogy nehezemre esett megbízni vadidegenekben (ráadásul erdős-lakatlan vidéken haladtunk keresztül a városig), de az amúgy szerintem túlságosan is óvatos chileiek azt mondták, hogy EGÉSZEN nyugodtan üljek be bárkihez, mert ezen az úton csak a völgy lakói járnak. (...)

Talán ebből a bizalomból és segítőkészségből következik az is, hogy a völgy lakói nem zárnak be semmit. Anyósomék 3 faházán ZÁR SINCS az ajtókon! Első este egyedül aludtam a részünkre biztosított faházban (a párom másnap érkezett) és mivel nem találtam az ajtókon a zárat, kérdeztem, hogy tudom becsukni az ajtót éjszakára. Anyósom közölte, hogy sehogy, ők itt nem használnak zárat... Meglepődtem és nem éreztem túl jól magam.

Az ország közbiztonsága összességében nem rossz, de ez mégiscsak Dél-Amerika és nem Svájc! :) De aztán megszoktam. Itt mindenki így él. Éjszakára a kertkaput szokták csak becsukni, de csak hogy a kutyák ne menjenek csavarogni. :) (...)

Pomaire nem csupán a fazekastermékekről nevezetes, hanem a hagyományos módon, chilei kemencékben készített pékáruiról és más ételeiről is. A legtipikusabb chilei kaják sültek mindenfele, illatfelhő kígyózott az utcákon és szó szerint térdig gázoltunk az empanadakban.

Az empanada eredetileg spanyol - portugál találmány és az eredete bizony a középkorig nyúlik vissza. Ez tulajdonképpen egy hagymás hússal (illetve hallal, sajttal, zöldségkeverékkel, de még pörkölttel is  - millió fajtája van) töltött tésztabatyu.

Anno azt a célt szolgálta, hogy az utazóknak legyen olyan étele amit magukkal vihetnek és hosszú ideig eláll hűtés nélkül is. (...) A spanyolok behozták az ételt Dél-Amerikába és elterjedt az egész kontinensen az évszázadok alatt.

Gyakorlatilag a kontinens minden országában készítik és a sok száz év alatt mindenfele kialakult a tipikus helyi empanada. Két fajta empanada tekinthető tipikusan chileinek. Az egyik a tengeri herkentyűs empanada, mely mindenféle tengeri cucc hagymás keverékével van töltve és ezt olajban sütik ki, a másikat pedig hagymán megpirított és jól megfűszerezett marhahússal töltik, ezen felül kerül bele egy fél főtt tojás és olajbogyó is és kemencében sütik készre.”

Ez persze csak egy nagyon rövid részlet egy hosszú és (szokás szerint) szuper posztból, rengeteg fényképpel, úgyhogy feltétlenül olvassátok el az eredetit is, nem fogtok csalódni!

Bankkalandok a nagyvilágban

Az ember azt hinné, a bank az bank a világon mindenhol – hát nem. Legalábbis ez derül ki a Végtelen… talán blog posztjából, amely egy európai (spanyol, pontosabban kanári-szigeteki) és egy thaiföldi bankolást hasonlít össze.

(Fotó: stuckinthailand.com)

„Spanyolországban is gyakori az otthon már jól megszokott hivatali egymásra mutogatás, azaz az „egyik hivatal engedélye kell a másiktól, aki csak akkor adja meg, ha az első már megadta” rendszerszintű ellentmondás.

Nem részletezve a helyzetet a lényeg az volt, hogy az első bankban rögtön közölték, hogy ha külföldiek vagyunk, akkor bizony munkaszerződés kell, hogy nyissunk számlát. (...)

Szerencsére azért Kanári nem csak egy turistasziget, de nyugat-európaiak tömeges, hosszú távú lelőhelye is, azaz nem csak nyaralni, de élni is jönnek ide sokan, főleg a hidegebb tájakról Európából.

Egy banknak sikerült felismernie a bennünk, „pénzzel rendelkező, nem dolgozó, de nem is nyugdíjas” emberkékben a bizniszt, és megnyitott előttünk. Már a bank ajtaja is érdekességet nyújtott, mert az volt ráírva több nyelven, hogy „Beszélünk a te nyelveden”. Gondoltuk is, hogy kipróbáljuk, hogy tényleg beszélnek-e magyarul? :P

Nos, miután a belépés sikerrel járt, az egész nagyon gördülékenyen haladt tovább és részesei lehettünk a nyugat-európai stílusú bankrendszernek, ami meglepetésemre igencsak különbözik a magyartól. Nem részletezem az ügyintézők kedvességét, hisz a magyar hivatalnoki morcosság valószínűleg igencsak specifikus különlegességünk. Inkább jöjjenek a szolgáltatások!

A bankszámla nyitáshoz nem kellett pénzt betenni! A szerződésben nem voltak kisbetűs, eltitkolni kívánt részek. A bankszámlavezetés ingyenes volt ugyanúgy, mint a készpénz kivét automatából és a kártyával fizetés.

Rögtön dombornyomott kártyát kaptunk, amivel lehetett online is vásárolni és még ráadásul nyolc nyelven voltak elérhetőek az egyéb szolgáltatások. Örült a bank, hogy nem kérünk postai számlát (és aztán tényleg nem is küldtek, nem mint otthon) és meg is mutatták, hogy hogyan kell használni a netbankot, bár nagyon érthető és könnyen használható volt a felület.

Nem is kellett munkaszerződés se, se semmi, csak egy útlevél, egy lakcím (ami még nem is kellett, hogy helyi legyen) és egy aláírás. Az egész megvolt 7 perc alatt és az angolul tökéletesen beszélő banki alkalmazott kedves és lelkes volt.

Ennél sokkal nehezebb dolgunk volt Thaiföldön. Úgy kezdődött az egész, hogy a munkahelyemnek kellett egy bankszámla, ahová a fizumat utalják majd. Szerencsére a helyi szervezet fel van készülve a tétova, egyik lábáról a másikra álló, ijedten körülkémlelő külföldiek érkezésére, mint amilyenek mi voltunk, így Game, az egyik HR-es srác rögtön, még az első héten elkísért a legközelebbi bankba, hogy nyissunk nekem bankszámlát. (...)

A bankban zavart keltettem fehérségemmel és thai nem tudásommal, még ha mellettem állt Game, aki igyekezett az ügyintéző minden felmerülő kérdésére választ is adni.

A rendszer a következőképpen nézett ki: a bank kívülről olyan, mint bármely más országban, a brandépítők és marketingesek csodájának műve, tökéletesen illeszkedő színek, gazdag, boldog életet sugalló reklámok, csini egyenkosztümös hölgyemények, szórólapok.

A pult mögötti valóság viszont kicsit másabb, az ügyintézők egyáltalán nem beszéltek angolul és hiába a sok modern számítógép, valahogy mániákusan fénymásolni kezdték az összes dokumentumom összes oldalát. (...)

Azért megkérdeztem, hogy bankkártyát kapok-e, mire a nagy bólogatás következett, majd nem sokkal később kezembe kaphattam egy „debit card”-ot, amin még a nevem sem volt feltűntetve.

Gyanús is lett a dolog és ki is derült hamarosan, hogy ez nem ám egy „credit card”, amivel tudnék online vásárolni, mert hát az olyat „nagyon bonyolult” megszerezni magyarázta rögtön Game, ezzel letudva a további kérdezősködésemet.

A másik kérdésem a netbank jelszó volt, amiről kiderült, hogy olyan márpedig nincs, merthogy az ügyintéző és Game közötti gyorssodrású beszélgetés után egyszerűen közölték velem, hogy nincs netbank. Nem mondom mennyire lepődtem meg. Ezek után még tetézték a helyzetet azzal, hogy a bankszámlámról nem lehet majd külföldre sem utalni. (...)

Ahogyan lassan távozunk az országból felmerültek némi nehézségek a pénzügyeinkben, amihez mégiscsak szükség lenne vagy kártyára vagy/és netbankra.

Így hát elindultunk megint a bankba, de már tudatosan egy olyan helyre, ahol reményeink szerint jobban beszélnek angolul. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az útlevelem megtelt és ezért egy új útlevelet használok, ami óriási zavart keltett.

Mint kiderült, csak abban a bankban lehet átírni az útlevelem számát, ahol a bankszámlát nyitottuk (még szerencse, hogy nem az ország északi csücskén vagy a délin, nem 12 órányi vonatútra innen!), és minden egyéb csak ezután jöhet. Mindezért a válaszért kb. 40 percet ültünk a bankban, aztán csalódottan távoztunk. (...)

Miután többször, többen végiglapozták mindkét útlevelemet, megnézték benne az összes pecsétet (de minek?!) mintha kezdtek volna továbblépni a kérdésen és kezdték volna feltételezni, hogy én valóban én vagyok, akkor derült ki egy másik hiba is, hogy az útlevelem lejárati dátuma szintén hibás volt a gépben.

Nekünk hamar lejött mi a baj, a 2 évvel ezelőtti ügyintéző nem ismerte az európai évszámokat, évszámírási szabályokat, ezért szerinte 19-én fog lejárni az útlevél és nem 2019-ben. Hozzá kell tenni, hogy itt most 2558-at írunk a thai időszámítás szerint és az összes thai papíromban és a banki rendszerben is ezeket az évszámokat használják.”

Ezzel még nincs vége a történetnek, a teljes sztorit elolvashatjátok az eredeti posztban.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!