Nem tudom, ti hogy vagytok vele, gyerekként én (azt hiszem, érthető okokból) mindig akkor szerettem az iskolát, amikor valami ünnep közeledett. Olyankor lazább volt a hangulat, jókat lehetett röhögni (ezzel persze máskor sem volt gond), és egyáltalán: jó volt ott lenni. Körülbelül ilyen lehetett abban a bangkoki kéttannyelvű iskolában is a december 24-e, melybe a Világ iskolái blog szerzője, Liza kisfia, Levi jár lassan két éve.
„Az iskolában 600 diák van, közülük 100 külföldi. Az iskola 3 éves kortól fogad be gyerekeket, de az első 3 év óvoda, aztán nevezik iskolának. Leginkább olyan külföldiek járatják ide a gyerekeiket, akik nem igazán gazdagok, azaz például sok civil szervezet, segélyszervezet munkatársai.
A Bangkok Bilingual School egy magániskola, a tandíj körülbelül 1 millió forint egy tanévre, ami egyébként a legbarátibb ár egy angolul is tanító iskolának. Ez körülbelül harmada a nemzetközi iskoláknak, ahová a többi „fehér ember” gyereke jár.
Itt a tanév májusban kezdődik és az első félévnek szeptember közepén van vége. Novemberben kezdődik a második félév és február végéig tart. A március, április, a fél szeptember és az egész október szünet. Nyári szünet – vagy akárhogy nevezhetjük, hiszen itt mindig nyár van. :) Decemberben nincs szünet, mert ez egy buddhista ország. Bár a vallások tiszteletének jeléül karácsony napja ünnepnap (erről hamarosan részletesebben is írok).
Se osztályozás, se szülői értekezlet
A tandíjban benne vannak a tankönyvek, az egyenruha (3 féle ruha van, egy sport, és két „elegáns”, a pénteki kifejezetten cserkészrucinak tűnik, nem mintha lenne a suliban cserkészet), az ebéd (amit akkor is kell fizetni, ha a gyerek nem eszik bent - mint a mi esetünkben, ugyanis Levi cukorbeteg) és az iskolabusz, ami elég magas összeg, de legalább házhoz jön reggel hétkor (ha elég közel laksz az isihez) és házhoz hozza a gyereket délután négykor.
A suliban nincs szülői értekezlet, az iskola levelek küldözgetésével üzen a szülőknek. A gyerek hazahozza a levelet délután, amely angolul és thaiul is meg van írva. A levél alját alá kell írni és levágni, majd visszaküldeni a suliba, hogy tudomásul vettem az üzenetet (vagy ha van valami választási lehetőség, itt kell üzenni). Egyébként ha bármi gond van, úgyis felhívnak.
Év közbeni osztályzás nincs, viszont negyedévente vizsgák vannak, a többi időszakban nincsenek sem dolgozatok, sem feleltetés. Feleltetés, azaz szóbeli vizsga negyedik osztályban kezdődik, alapos felkészítés után, addig csak dolgozatot írnak a gyerekek vizsgaidőszakban, de az sem stresszes, sokkal inkább izgatottan várják.
Levi kifejezetten kedveli a vizsgákat, mert szeret versenyezni a többiekkel és önmagával. A vizsgákon pontokat lehet szerezni, minden tantárgyhoz 30 vagy 40 pontot. A vizsgák után levélben hazaküldik az eredményeket, amelyben láthatjuk, hogy például 40 pontból 35-öt ért el angolból.
A dolgozatok eredményeit megbeszélik a gyerekekkel, így a gyerekek tudják, hogy mit rontottak el, miért kaptak mennyi pontot. Bukás nincs.
Néha nehezen követem, hogy Levi melyik évfolyamra jár, nem csak mert itt folyton nyár van, ezért magát az idő múlását is nehezen követem, hanem mert a tanév is teljesen más beosztással működik.
Demokráciáról egy diktatúrában
Ritkán tudom azt is, hogy mit tanulnak, mert a házi feladatot az iskolában oldják meg és a könyveit is bent tárolja. A vizsgaidőszakban viszont haza szokta hozni a könyveket és munkafüzeteket és akkor rácsodálkozom, milyen érdekes dolgokat tanulnak.
Történelemből például most tanulták az ASEAN közösség országait, minden ország nevét, fővárosát, lakosságát, nyelvét, pénznemét megtanulták, aki Délkelet Ázsiában van és még azt is, hogy ki gyarmatosította korábban!
A legjobb viszont mégis, hogy mit tanítanak egy gyereknek egy diktatúrában a demokráciáról?
Amit kívülről fúj az az, hogy a demokráciában szabad kimondani a véleményed és megválasztani a vezetőidet. A házi feladatban azt kérdezték, hol történik a szavazás, és hogy az ASEAN országok közül melyikben van demokrácia. Még jó, hogy nem mondták ki, hogy ebben nincs! Szóval semmiképp ne merd megmondani a véleményed...
Társadalomismeret témakörben a vallásokról tanultak mostanában. Meglepődve láttam a füzet alapján, hogy Levi tudja, mi a szent könyvük a hinduknak, és hogy kik a legfontosabb, ennél még többet tud a buddhizmusról, például a három fő bölcsességet, vagy az előírásaikat, és a Négy Nemes Igazságot...
Zokniban az osztályban
A bangkoki iskolában a tanterem előtt tartják a gyerekek a cipőjüket. A teremben mezítláb vannak, azaz zokniban. Gondolhatnánk, hogy nem fáznak-e? De aztán rájövünk, hogy ez a trópusok, szóval nem fáznak.
Pedig a kérdés nem is annyira abszurd, ugyanis az iskolában légkondi van, és a thaiok nagyon szeretik a hideget, így egészen hidegre van állítva a légkondi, ezért Levi például az egyenruháján mindig hord kardigánt az osztályteremben.
Két tanári asztal is van az osztályban, az egyik az egyik tábla, a másik a másik tábla előtt. Merthogy két tanár van az órán egyszerre. Az „osztályfőnök”, akit valójában mentornak hívnak, egész nap az osztállyal van, míg a szaktanár tanít. Hol erre, hol arra kell nézni. Így legalább az utolsó sorban ülők ugyanazok, mint máskor az első sorban ülők.
Az iskolának egy nagy lépcsőháza van, ahol a lépcsőn ki van ragasztva, hogy melyik oldalon kell fel- és melyiken lefelé közlekedni. Ez nekünk elég vicces volt, de a thaioknak ez normális, hiszen a metróban is ugyanígy ki van írva, hogy hova kell állni, míg a metrót várod.
Az iskolának nincs ebédlője, mert a gyerekek az osztályban esznek, ahová a csomagolt ételeket szállítja az iskola. Az angol tanár egy ún. “speak up” versenyt menedzsel egész évben, ahol pontokat kapnak a gyerekek az alapján, hogy mennyire aktívak az órán. Bizonyos számú pontok után büféutalványt kapnak. Ez nagyon motiválja őket.
Az iskolában is, mint a thai kultúrában nagyon fontos az udvariasság és kedvesség. A tanárokkal kifejezetten nagyon udvariasnak kell lennie a gyerekeknek. Az agresszió minden formáját elutasítják. A fegyelmezésnél is más módszereket használnak, csak az amerikai tanárok szoktak néha rákiáltani az osztályra, hogy „csend legyen már!”.
Karácsony Thaiföldön
És akkor az elején ígért karácsonyi napról. Thaiföld ugye buddhista ország, ezért nem ünneplik a karácsonyt. Pontosabban nem úgy, ahogyan mi, európaiak. A vallási évforduló Buddha születésnapjához kötődik, valamikor áprilisban van, a hold állásával is összefügg, hogy mely napon. Ekkoriban van a nagyobb szünidő is az iskolában, februártól április végéig van az egyik szünet (a másik egész októberben).
Karácsonykor mindenhol feldíszített műanyag karácsonyfákkal lehet találkozni, rózsaszínnel, kékkel, ezüsttel és műajándékokkal körülötte. De valójában nem ajándékoznak egymásnak a thaiok, vagy legalábbis eddig nemigen, de most kezdett divatba jönni, így egy-egy doboz bonbon thai megfelelőjét, valamiféle kis üveges lekvárszerűséget, vagy nagy, díszcsomagolású gyümölcstálat szoktak egymásnak vinni karácsonyra, újévre.
Az újév inkább ünnepnek számít náluk. Ahogy viszont a környező országokban, itt is vallási elfogadás van, ezért sok nem buddhista ünnep is munka- és iskolaszüneti nap. Így december 25-e és január elseje is.
Ünnep sporttal és chipsszel
December 24-én az iskolában karácsonyi sportrendezvényt szerveztek. A gyerekek már egy jó ideje készültek erre a napra, indulót tanultak és gyakoroltak a meccsekre.
A gyerekeket két csoportra osztották, a narancssárga és a zöld csapatra, akiknek amerikai típusú sportindulót tanítottak, amelyeket rendszeresen gyakorolt Levi otthon is, annyira tetszett neki. (De persze a szomszéd fűje mindig zöldebb, és szerinte a másik csapat indulója sokkal jobb volt, mint az övéké, ezért azt is megtanulta.)
A nap azzal kezdődött, hogy Levivel betaxiztunk az iskolába fél nyolcra, miután felszereltük magunkat ehetetlen, egészségtelen, műanyag chipsekkel, amelyeket Levi szerint a többi gyereknek kellett bevinni.
A tanároknak nem kellett vinni semmit, de a gyerekek sokféle „ételt” és kisebb ajándékokat vittek egymásnak, mint radírokat, tolltartókat, tollakat, mini noteszokat. Nem személyre szóló ajándékok, hanem inkább mindenből többet és oda-oda adogatták egymásnak.
Az iskolában eltűntek a gyerekek a termeikbe, amikbe a szülők „biztonsági okokból” nem mehettek fel. A szülőket a félig nyitott előcsarnokba helyezték, azaz inkább ott hagytak minket magunkra. Itt várakoztunk körülbelül egy órát, amíg a gyerekek a szokásos reggeli himnuszéneklést és imádkozást végezték a tantermeikben. Aztán megindult az ünnepély!
Dilis ruhák és indulók
Az előcsarnokból a nyitott udvari részre láthattunk, ahol egy kosárpálya volt, ami mögött pedig a két emelvény, amire a narancs és a zöld csapat diákjait ültették. Az egész ünnepély thaiul volt sajnos, mindössze egyszer mondták be angolul, hogy Boldog karácsonyt és újévet, pedig a szülők legalább 20%-a külföldi volt.
A műsor igazi thai vicceskedő volt, amit a thaiok imádnak, tele egymással való viccelődéssel, dilis ruhákba öltözéssel és igazi szituációs viccekkel. Mivel az iskola angol-thai, ezért megint megcsodálhattam, ahogyan az amerikai individualista, hangos, magabiztos stílus hogyan ötvöződik a thai nevetgélő, szégyellős, viccelődős kultúrával.
Az amerikai indulókat dobokkal kísérték a gyerekek, és az iskolát és a csapatukat dicsőítették. A gyerekek és a tanárok mind vicces kiegészítőkkel rendelkeztek, mint narancssárga nyuszifülekkel, narancssárga fülklipszekkel (a fiúk is) és zöld nyakkendővel, kalappal és karkötővel. Persze néhány amerikai férfi tanár nem volt hajlandó felvenni ezeket, míg a thai tanárnőkön látszott, hogy milyen élvezettel hordják.
Szintén valamiféle furcsa amerikai-thai elegy volt a pompomlányok tánca, amibe 8 évestől 15 évesig voltak lányok és egy fiú bevonva. A gyerekek jelmeze tökéletes, narancs-zöld volt, mindegyik gyerekre egyénileg szabva, az arcuk pedig döbbenetesen kifestve.
A kislányok leginkább kis gésáknak néztek ki a nagy narancs és zöld szemfestékekkel, fehérített arccal és vérvörös szájjal. A dekoráció néhol karácsonyi volt – a thaiok imádnak dekorálni – és néha a sportversenyek és viccek között meg-megszólalt néhány amerikai karácsonyi dal, ami elég idegenül hangzott a harmincöt fokos melegben, ahol mi, szülők pilledtünk, gyerekeink meg szédelegtek.
A szülők nyomatták a fényképezést ezerrel, volt, aki egyszerre két készülékkel, telefonnal, fényképezővel, és tabletekkel videókat készítők mindenütt. Az igazgatónő egyébként a diákokkal és tanárokkal szemben, a szülői koszorúban helyezkedett el, pontosan a lépcső tetején egy fotelben. Amolyan királyi stílus volt ez, főleg, hogy a fotel nyilvánvalóan nem szokott ott lenni, mert az igencsak akadályozta volna a gyülekezős részre való feljutást.
A székkosár-meccs
A meccsek viccesek voltak, Leviék egy „székkosár” nevű játékban vettek részt, amely során Levi volt a „kosárpalánk”, kezében egy szemetessel kapkodta el a labdákat (ebben a játékban a saját csapatod dobja be a saját kosarába a labdát).
Nagyon nagy élmény volt a gyereknek, főleg, hogy 20-8-ra elverték a másik csapatot és minden egyes labdát bedobtak. A meccsek után a gyerekek rögtön az előcsarnokba mentek, hogy ott felálljanak a dobogóra és arany- és ezüstérmeket kapjanak, majd rengeteg iskolai és szülő fotón pózoljanak.
Közben jött a következő csapat. A délelőtt végén a tanár nénik székfoglalóztak a pálya közepén, ami óriási derültséget okozott mind nekik, mind a nézőközönségnek. Aztán a gyerekek felmentek „ebédelni”, azaz elfogyasztani azt a sok egészségtelen ételt, amivel a mai napon egymást lepték meg. (Szerencsére Levi ezek közül egyet sem fogyaszt, így csak a többi kis ajándéktárgyakból zsákmányolt egy zacskóra valót.)
A szülőkkel nem nagyon törődtek
Ami meglepő volt az egész rendezvényen, hogy a szülőkkel nem nagyon törődtek a szervezők. A nap elején és a végén is magunkra voltunk hagyva az előcsarnokban, úgy 1-1,5 órás időszakra a hőségben. Ugyan van iskolai büfé, de aznapra be volt zárva.
A legtöbb szülő a közeli 7eleven közértbe ment ebédelni, de néhányan nem tudták mikor kell visszajönni, mert erről nem kaptunk tájékoztatást, csak eltűntek a gyerekek a rendezvény végén és mivel a terembe nem mehettünk fel, ezért aztán nem is tudtuk őket megkérdezni, mikor végeznek aznap. Így vártunk Kaide, Levi japán barátjának anyukájára egy órát, mert nem akartuk otthagyni Kaide-t az anyukája nélkül.
Végül a nagy forróságban kettő körül kiléptünk az iskolából. Még hallottuk, ahogyan egy amerikai tanár a gyerek után szól, hogy ne feledjék, januárban rögtön a vizsgákkal kezdenek, aztán mindenki boldog újévet kívánt mindenkinek és mi is lassan hazabaktattunk egy kicsit karácsonyozni ebben a buddhista nyárban. Mindenesetre Levi azt mondta hazafelé, hogy ez volt eddig a legjobb sulis napja! Ezért már megérte. :)”
További sulis írásokat a nagyvilágból a Világ iskolái blogon olvashattok.
A moderálási alapelveket itt találod, Thaiföldről itt olvashatsz további posztokat, híreket.
Utolsó kommentek