Ha nektek egy szép nap azt mondanák, menjetek el egy ausztrál farmra alpakát nyírni, mit felelnétek? Na, hát ugyanazt felelte Tibor is, aki nem csak elment, de meg is írta a napját, ráadásul fotókkal illusztrálva. Szóval következzen az Egy napom sorozat következő darabja (az amerikai tanítás, az angliai építkezés és az ausztriai grillcsirkézés után) egyenesen Ausztráliából.

Ha kedvet kaptál és te is megírnád, hogyan telik egy napod, ne habozz! A cím a szokásos: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Sokan kérdezték tőlem annak idején még otthon Magyarországon „és mit fogsz ott csinálni, mit fogsz dolgozni?” Lássuk be ez egy teljesen logikus kérdés, hiszen a világ legszuperebb helye is egy idő után kezd kényelmetlenné válni, ha az ember nem tudja megkeresni a betevőre valót.

S bár a kérdés jó, nekem nem igazán volt jó válaszom. Ez gondolom a közeli hozzátartozókat némi nyugtalansággal tölthette el, a nem annyira közelieket, pedig kis elégtétellel.

Rendszerint azt válaszoltam erre, hogy bármit, és ezt komolyan is gondoltam. Ha az ember két kicsi gyerekkel a hóna alatt vág neki egy új életnek, akkor nem nagyon válogathat, azt kell csinálni, ami szembejön, és ha nem jön szembe semmi, akkor meg kell fordulni és elindulni egy másik irányba.

Azt mondják, aki akar, az tud dolgozni Ausztráliában, és aki dolgozik, az meg is él. Azt gondolom, ebben sok igazság van.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Úgy adódott, hogy most egy különleges munka jött velem szembe, egy olyan munka, amit nem lehetett visszautasítani, bár a „munka” kifejezés nem igazán helyénvaló ebben az esetben.

Mielőtt elkezdek mesélni, mindenképpen meg kell említsem az itt élő idősebb magyarokat, akikkel szerencsére elég hamar megismerkedtünk, és azóta is igen jó kapcsolatban vagyunk. Canberrában nagyon kevés magyar él, és még annál is kevesebb fiatal érkezik. Kicsit olyan az itteni magyar közösség, mint egy család, és ahogyan a jó családokban illik, a családtagok segítik egymást.

Hétfőn felhívott Colos (itt mindenkit a becenevén szólítanak). Colos természetesen egy igen magas ember, de nem annyira, mint a négy gyereke, nem is beszélve a 16 unokáról, van 3 dédunoka is, de ők nem annyira magasak… még.

A történet szempontjából ez nem annyira érdekes, az sokkal fontosabb, hogy Colos, aki 1957-ben érkezett Ausztráliába, immár 19 éve él ír származású feleségével egy Canberra közelében lévő farmon.

Tehát felhívott Colos, és egy kis segítséget kért tőlem, ha esetleg ráérnék szombaton, akkor elmehetnék hozzájuk, mert egy ember hiányzik az alpaka nyíráshoz, és ő azt hallotta, hogy én bármit megcsinálok. Mit lehet erre mondani… ott a helyem.

Így történt, hogy részese lehettem 28 alpaka megnyírásának, ami felejthetetlen élmény volt.

„Amíg szar van, légy is lesz”

Reggel fél nyolckor kezdődött a munka, a jószágok kissé idegesen toporogtak egymás mellett, lehet, még élénken élt bennük az egy évvel ezelőtti nyírás emléke.

A lámák köztudottan szeretnek köpködni, az alpakák sincsenek ezzel másképp, és ha valami nem tetszik nekik, akkor rugdosni sem restellnek, de ez azért még nem akkora nagy gond, viszont Colos a lelkemre kötötte, hogy bakancsban és hosszú szárú nadrágban jöjjek a kígyók miatt.

Több mérges kígyó is él a városban és környékén, talán a barna kígyó a legismertebb, ami a világ egyik legmérgezőbb kígyója. Én mégis inkább a legyeket említeném, mert ugyan nem mérgezőek, viszont rettentően idegesítőek, és irdatlan sok van belőlük, a házigazdát idézve: „amíg szar van, addig légy is lesz”.

A legyeket, gondolom, az alpakák sem szeretik, viszont a rózsaszirmot imádják.

Összesen hatan dolgoztunk, két profi birkanyíró, a házigazda, Mary a felesége, aki az állatok szemét tisztította és kente be valamilyen krémmel, ha ezt a helyzet megkívánta, az egyik unoka, és én.

A munka nem volt különösebben nehéz, legalábbis az, amit én csináltam, nem volt az. Természetesen a profiké volt a főszerep, az ő dolguk volt elkapni a még gyapjas állatokat és feltenni a nyíróasztalra.

Azt nem mondanám, hogy a jószágok ebben nagyon együttműködőek lettek volna, de mivel két profival volt dolguk, ráadásul az egyikük szabadidejében ketrecharcos, így sok esélyük nem volt a gyapjasoknak. Pillanatokon belül az nyíróasztalon találták magukat és már indult is a munka.

Az én dolgom volt a karámajtó kinyitása és becsukása, azután meg kellett fognom az állatok fejét, míg az egyik birkanyíró a körmeiket vágta (az egyik alpaka körmeit én vághattam le :) ), mikor pedig már mind a ketten nyírtak akkor a gyapjút kellett vagy zsákokba, vagy pedig a szortírozó asztalra tenni.

A 28 alpakából jó, ha 15 gyapját talált a gazda eladásra érdemesnek, a többi ment a szemétbe. A legszebbeket megtartották maguknak, a szomszéd farmon valaki fonalat készít a gyapjúból, amiből a háziasszony pulóvereket köt.

Nagyon gyorsan folyt a munka, ami nem is csoda, hiszen a birkanyíró, nem a ketrecharcos, hanem a másik, négyszeres ausztrál bajnok a szakmájában, ez persze csak a szakmai berkekben akkora szó.

Viszont az a birka, amelyik eltűnt és csak évek múlva került elő egy gyapjas lufi formájában, már sokkal ismertebb. Na, azt a birkát szintén ő szabadította meg a gyapjától, ismét egy híresség, akivel megismerkedhettünk.

Ausztrál reggeli, magyar ebéd

Kilenc óra felé az egész csapat bevonult a hűvös farmház ebédlőjébe, és alaposan megreggeliztünk. Igazi ausztrál reggelit ettünk, talán csak a tavaszi tekercs lógott ki egy kicsit a sorból.

Reggeli végére befutott Adrienn és a fiúk, hiszen ebből a mulatságból ők sem akartak kimaradni. Egy óra felé maradt abba a nyírógépek zümmögése. A gyapjú a zsákokba került, az alpakák visszakocogtak a legelőre, mi pedig újra a kellemesen hűvös házban ültünk az asztal körül, immár tízen.

Az ebéd már nem volt igazán ausztrál, sokkal inkább magyar, rakott krumplit ettünk, azért egy kevés marhapörkölt is került az asztalra, ami már sokkal inkább mondható helyi ételnek.

Az ebéd végeztével lassan szétszéledt a csapat, mi még felpattantunk a házigazda kocsijának a platójára, és körbekocsikáztunk a farmon. A srácok nagyon élvezték, hogy a platón állva utazhatnak, onnan számolhatják az eukaliptusz fák árnyékában hűsölő kengurukat, és a tóban fürdőző alpakákat.

Visszaértünk a házhoz és elérkezett a búcsú ideje. Tiltakozásom ellenére kaptam 150 dollárt a „munkámért” és még néhány fürt fokhagymát, egy doboz tojást, friss salátát, csak, hogy ne menjünk haza üres kézzel és persze egy ígérettel, hogy egy év múlva ugyanitt találkozunk. Mit lehet erre mondani… ott a helyem!”

Ha kíváncsi vagy a szerző további kalandjaira, kattints a blogjára!

A moderálási alapelveket itt találod.