Spanyolország, Kanári-szigetek, napsütés, és egy jó munkaajánlat - maga a megvalósult álom, ami gyorsan pokoli tortúrává változott. Nem lehet elég gyakran hangsúlyozni, mennyire fontos megfelelően tájékozódni, mielőtt belevágnánk egy külföldi munkavállalásba. Imola története tele van tanulságokkal. A képekért külön köszönet neki.

„Már több mint egy éve, hogy hazatértem. Ez alatt az idő alatt sokszor gondolkoztam azon, hogy el kéne mesélnem a történetem, hogy más ne járjon, úgy ahogy én.

Ez a pillanat most jött el, hiszen már megbékéltem a történtekkel és megbocsájtottam mindenkinek.

A szakmai vizsgáim előtt egy évvel, 18 évesen úgy döntöttem most már ideje lenne külföldön dolgozni. Mivel már 4 éve fotóztam, munka szinten is, úgy gondoltam fotósnak állok. Mindig is szerettem dolgozni, szerettem új embereket megismerni. Hittem magamban.

Jött is egy ajánlat. Kanári-szigetek, egész nyárra. Kapva kaptam a lehetőségen, összepakoltam szinte az összes cuccomat és elindultam egy idegen helyre, ahol senkit sem ismerek, egy idegennek dolgozni, aki amúgy magyar származású.

Még Magyarországon az indulás előtt két nappal kiment a bokám, olyan szinten, hogy sínben kellett volna maradnia egy hónapig. Már az első nap kiderült számomra, hogy ez nem így lesz, és ennek következményei is lehetnek.

Tűrtem, hogy kioktasson

A főnököm beosztott fotózni egy olyan hotelba, ahol a szinteket csak hosszú és meredek lépcsők kötötték össze.  Egy hétig nem maradt fent a sín a lábamon, hiszen úgy nem tudtam dolgozni.

Miután a fájós lábammal nem tudtam mindenkit elérni a szálloda vendégei közül a fotókkal, így nem tudtam eleget eladni, a főnök kioktatott a fényképezőgép beállításairól, mintha ez azért alakult volna így, mert nem tudok jó képeket csinálni.

Előtte modellügynökségeknek fotóztam, és nem volt olyan márkájú fényképezőgép a kezemben, amit ne tudtam volna használni. Mégsem szóltam neki. Tűrtem, hogy kioktasson.

Csak akkor kezdtem el sírni, amikor otthagyott egyedül. Rájöttem, hogy itt senkit sem ismerek, megrémített, hogy teljesen egyedül vagyok.

Ehhez hozzájött egy másodfokú égési sérülés is, mert egész nap a tűző napon dolgoztunk, és a fehér bőröm egy idő után nem bírta, hiába kentem magam naptejjel.

Megismerkedtem egy másik magyar nővel, aki már fél éve neki dolgozott. Az első napok nehezen mentek, de végül összebarátkoztunk. Mesélte, hogy volt olyan hónap, hogy késett akár 2-3 hetet is a fizetése. Én akkor vártam az első fizetésemet… Megijedtem.

Mivel a szállás és az étkezés fizetve volt, az internetet illetve a többit magunknak kellett fizetnünk. Ha nem kaptuk meg a fizetésünket időben és nem fizettük az internetet, gyakorlatilag megszűnt a kapcsolatunk a külvilággal és a családunkkal.

Itt kezdődtek el a problémák

Sajnos a statisztika nem volt valami jó. Nem tudtunk eladni elég képet. Eleve a mai világban mindenkinek van olyan készüléke, ami tud fotózni. Akkor minek fizetne egy idegennek, hogy csináljon róla képeket, amiket utána méregdrágán megvehet tőle?

A másik probléma az, hogy eleve drágák voltunk. Megkérdezte tőlem egy apuka, aki két hete nyaralt a szállodában a családjával, hogy ne haragudjak meg, igazán kedves vagyok, de miért fizessen olyanért és méghozzá ilyen sokat, amit ők is meg tudnak csinálni? Nem tudtam rá válaszolni.

Tudtam, hogy a betanult marketingszöveg, hogy „Mert én jobb képeket készítenék, profi géppel készíteném, és profi nyomtatóval nyomtatnám ki a képeket stb.” nem jött volna be.

A fájós lábam és a rossz statisztika miatt átkértem magam egy síkterepen lévő szállodába, egy másik városba. Új lakótársam lett, akivel barátok lettünk. Itt könnyebb volt a terep, sőt itt a vendégek is úgymond „átvághatóbbak” voltak.

Négy óra helyett 14

Már egy hete ott voltam, amikor megkérdeztem a lakótársamtól, hogy mi pontosan hány órát is dolgozunk? Egyszerűen ennyit felelt: nézd meg a szerződésed.

A szerződésemben napi 4 óra munka szerepelt. Ez lett általam és a hatóságok által aláírva. Ehelyett mi napi 12-14 órát dolgoztunk. Az eladással és a nyomtatásokkal együtt. Voltak olyan napok, amikor a szálloda recepcióján adtuk le a képeinket a vevőinknek hajnali 2-3-kor.

A recepciósok sokszor nem tudtak minket hova tenni, és folyton kérdezték, hogy ilyenkor mi még miért dolgozunk? Ekkor lettek a legjobb barátaim az animátorok, a recepciósok illetve a személyzet.

Amikor a főnököm kitalálta, hogy eleve hadilábon álló fotóscsapata, akik az egész szigeten dolgoztak több városban, versengjenek és versenyezzenek, egymással ki tud eladni több képet… az felborított mindent. Ott és akkor mindenkit ellenségnek tekintettek.

A fotós „éhezők viadala”

Mi hajtotta őket? A több pénz… A szabály az volt, hogy aki a legkevesebb képet adja el, annak kettő hete van bizonyítani. Ha nem sikerül, hazaküldik. Az első ilyen „éhezők viadala” kikiáltása után találkoztam először a főnököm magyar édesapjának igazi mentalitásával.

Nap, mint nap lejöttek minket ellenőrizni a szállodákba. Volt olyan nap, hogy be volt borulva, vagy eleve kevesen voltak a szállodában és egyszerűen nem tudtam képet eladni.

Látta, hogy üresek a napágyak, és megkérdezte, hogy miért nem adok el elég képet? Nem akartam hinni a fülemnek. Már egy hónapja voltam ott, július vége volt a nyári szezon zárása előtt egy fél hónappal.

Ilyenkor mindenki, még az is, aki teljesen mást dolgozik, tudja, hogy kevesebb a vendég a szállodákban, illetve akik jönnek last minute utakra, és befizetik az all inclusive ellátást, nem fognak még nekem külön fizetni 25 eurót csak úgy puszira egy pár képért.

Nem értette… Ekkor döbbentem rá igazán, hogy milyen pénzhajhászok. Nem érdekelte hogyan, mikor és miért, csak teremtsem meg neki azt az összeget, amit minden héten le kellett adnunk. Magyarul a testemet is árulhattam volna, legalább akkor nem fogy a nyomtatóból a papír…

Eldöntöttem, hogy lelépek

Ekkor döntöttem el, hogy amint lehet, én lelépek innen. Mindennap meg kellett küzdenem a lakásban a csótányokkal illetve még velük is. Másfél hónap alatt belefáradtam.

Hétvégén nem dolgoztunk, és bárhova mehettünk volna, a pénzünktől és az időnktől függött. A pénzzel nem volt gond. Mivel hétköznap nem tudtuk kialudni magunkat ezért szombaton és vasárnap délelőtt csak aludtunk. Vasárnap délután mentünk bevásárolni, körbe nézni stb. Siralmasan kevés volt így az időnk.

Tudta mindenki, hogy a többi fotós, hogy dolgozott a szigeten. Valaki drogozott, és betépve ment a gyerekeket fotózni a medencékhez… Valaki a munkaruha helyett bikiniben vagy félpucéran árulta a képeit, a német és orosz apukák nagy örömére.

Volt olyan is, aki pénzt adott az animátoroknak, hogy minden potenciális ügyfelet helyette meggyőzzenek a fotózásról, és neki már csak szinte le kelljen nyomnia a gombot.

Ezeket a dolgokat undorítónak találtam. Nekem is segítettek párszor az animátorok, persze de azért mert szerettek, és mert én is segítettem nekik mindenben, nem vártak el ezért pénzt.

Amikor a főnököm bejelentette, hogy majdnem a dupláját kéne teljesítenünk, amit eddig kért, akkor elgondolkoztam. Eddig is alig tudtam megteremteni azt az összeget, amit előírt, hát akkor most?

A recepciós kolléga és a rendszerük szerint, augusztus elején összesen 23 fő volt a szállodában. Ennyi és nem több. Pedig nem egy lepukkant szállodáról beszéltünk. Szóltam a főnökömnek, aki közölte, hogy nem érdekli, oldjam meg.

Beadtam a felmondásomat

Ekkor kezdődtek csak a gondok. Az utolsó két hetem maga volt a pokol. Már nem akartam bizonyítani. Megismerkedtem egy pár középvezetővel, és mondtam nekik, hogy felmondtam, mert nem bírtam ezt a nagy tempót és, hogy mindenáron teremtsünk még több pénzt a semmiből.

Nagy meglepetésemre hiába volt a szálloda szerződésben a főnökömmel, mellettem álltak ki. Felajánlottak nekem egy fotós állást, ha kizárólag csak nekik dolgozom. Elutasítottam, hiszen még volt egy évem az iskolából, haza kellett jönnöm.

A két hetem azzal telt, hogy az elveszett fizetésemet kerestem. A főnök állította, hogy ő feladta itt a bankba, viszont az OTP jelezte, hogy még nem kapta meg. Tizenkilenc nap múltán érkezett be a bankomban, eközben én saját pénzből vettem meg a repülőjegyemet haza, mert tudtam, hogyha a fizetésemre várok, akkor soha sem fogok hazamenni innen.

Szerintem azért érkezett be eleve a bankba a fizetésem, mert erősködtem, hogy menjünk be a bankjába és kérdezzünk rá. Miután bementünk és aláírt pár papírt két nap alatt beérkezett az OTP-be. Hihetetlen ugye? Az utolsó pillanatig állította, hogy biztos a magyar bank hibázott... persze. Már azt sem hittem el, amit kérdezett.

Az utolsó héten sikerült elkapnom egy rosszulléttel, hányingerrel, szédüléssel és fejfájással járó valószínűleg vírust. Tudtam, hogy nem komoly, hiszen indulás előtt beoltattam magam különböző megfelelő oltásokkal… de akkor is rosszul voltam.

Még bementem dolgozni, de ebéd után hazamentem. Mivel a főnök által kapott, nagyjából a legolcsóbb eldobhatós telefon már a szigeten töltött második héten megadta magát, így nem tudtam őket felhívni. Éppen aludtam, amikor arra riadtam fel, mintha be akarnák törni az ajtót. Kinyitottam és a főnököm édesapja állt az ajtóban.

Mit képzelek magamról, hogy nem dolgozom… Teljesen nyugodtan válaszoltam neki, elmondtam, hogy rosszul vagyok, valószínűleg ezen a napon nem tudok már bemenni, de holnap mindenképp megyek.

Azt hittem, az a kisebb vagyon, amit eddig a két hónap alatt összeszedtem nekik alapot ad arra, hogy valamilyen szinten kedves és megértő legyen velem. Túlságosan naiv voltam ezzel kapcsolatban.

Közölte, hogy kirak a szállásról és nem fizeti tovább az étkezéseimet, ha most nem indulok vissza dolgozni.  Még volt egy óra a munkaidőből. Visszamentem.

Nem akartam megbetegíteni senkit, főleg nem a kisgyerekeket, de nem volt más választásom.

Megdöbbentem az emberek szívtelenségén azon, hogy kinek mennyit számít a pénz és az, hogy a pénzből egyeseknek sohasem elég. Nem szóltam neki vissza, hiszen minek? Tudtam, hogy én ezerszer jobb ember vagyok.

Életem egyik legszebb pillanata

Az utolsó estémen nyílt meg a hotelem új színháza. Áthelyezték oda az én kis pultomat is. A megnyitó felénél járhattunk, a színház tele vendégekkel, nagykutyákkal, amikor megszólalt a műsorvezető, amúgy manager hölgy: „Kérjük a színpadra, azt az embert, aki már két hónapja azért van itt, hogy a szállodánk vendégeinek maradandó és kézzelfogható emléket adhasson, hogy boldoggá tegye őket. Sok barátod szeretne tőled elköszönni az utolsó estéden, kedves fotós kisasszony, kérlek, gyere fel hozzánk a színpadra!”

Még gondoltam is magamban, hogy milyen szép gesztus, de jó annak, akit ilyen megtiszteltetés ér. Nem is sejtettem, hogy rám gondolnak. Hiszen csak pár hete ismernek, sőt volt ott fent olyan ember is, a szállodalánc igazgatója, akit csak egyszer láttam.

Mosolyogva és egy kis akcentussal megszólalt a hölgy és rám nézett: „Gyere, rád vár mindenki!” Földbe gyökerezett a lábam, de mégis elindultam a színpad felé. Azok a vendégek, akiket ismertem és a gyerekeik tapsoltak, voltak olyanok, akik felállva.

Az az öt perc az enyém volt. A főnökök kezet fogtak velem, az animátorokkal sírva borultunk egymás karjaiba… az volt életem egyik legszebb és legmeghatározóbb pillanata. Azóta kaptam még felkérést a hoteltől, hogy menjek hozzájuk vissza dolgozni… nemet mondtam.

Ezután fenyegetést kaptam a mohó apukától, hogy nehogy vissza merjek menni a szigetre és kitúrjam onnan a fia cégét, mert akkor megkerestet emberekkel. Itt fejeztem be. Nem is hallgattam végig mit üzent több ezer km távolságból.

Itt volt vége a Kanári-szigeteki álmomnak, ami nagyon nem volt tökéletes.

A tanulságok

Azóta sokat tanultam. Sok animátorral tartom a kapcsolatot, sőt olyan családokkal is, akiknek a nappalijukban az általam készített fotók lógnak a falon, és az előttem ott dolgozó fotósokkal is. Senki sem menne vissza dolgozni. Senki.

Azért írtam le a történetemet, hogy talán mások tanulnak a hibámból, vagy legalább figyelmeztetem őket. Nem néztem kellően utána a főnökömnek még az utazás előtt, túl sok mindent lenyeltem, amit lehet nem kellett volna, túlságosan stresszeltem a pénz miatt és főleg azért, hogy megfeleljek mindenkinek.

Már csak az azóta is be nem gyógyult és deformálódott bokám, az égési sebek által hagyott foltok a sok kép és az ott megismert barátaim emlékeztetnek minderre.

A jó dolgokat megtartottam, a rosszakat pedig végre kiírtam magamból, és nem tartom meg többé. Így, örülök, hogy részt vehettem ebben a kalandban, ami meghatározta az életem további részét.”

A moderálási alapelveket itt találod, Spanyolországról itt olvashatsz további történeteket, híreket, érdekességeket.