Határátkelésre sok ok miatt vállalkozhat az ember, a mai poszt szerzője, Noorci és családja például elsősorban a gyerekek miatt költöztek Bécsbe, mert azt szeretnék, ha a szívükben magyar, de sokat látott és tapasztalt, sok nyelven beszélő, felvilágosult európai polgárok lennének. (A képekért köszönet a szerzőnek!)
„Ha a határátkelőket valahogy tipizálni lehet, akkor mi az óvatos típusba tartozunk.
Nem jöttünk messzire, csak Bécsig. A férjem előre jött, amíg a próbaidejét töltötte mi nem költöztünk vele. Megtartottuk a magyarországi házunkat. A költözéshez nem éltük fel meglévő megtakarításainkat.
Kompromisszumot kötöttünk, itt egy rosszabb, de olcsóbb kerületben egy nagyobb lakás mellett tettük le a voksunkat. Nem számoltuk fel teljesen a magyarországi életünket, olyannyira nem, hogy nekem a munkahelyem is megmaradt, egyelőre fizetés nélküli szabadságon vagyok. A gyerekeink a magyar iskolájukba bármikor visszamehetnek.
Magyarország sok szempontból a katasztrófa felé sodródik épp, ennek ellenére nem vágtunk el minden szálat, mert ha csak egy évet lennénk itt, már az is sokat fog adni mindenkinek.
Nem a pénz miatt jöttünk el. Jó lenne olyan országban élni, ahol stabil egészségügyre, nyugdíjra számíthatunk; nincsenek visszamenőleges hatályú törvények, és nem fordulhat elő, hogy vállalkozás, trafik, biogazdaság, stb. egy tollvonással elvételre, majd újra elosztásra kerül.
Szeretnénk, ha a gyerekeink egy igazi multikulturális közegben nevelkednének, megtanulnának legalább egy európai nyelvet anyanyelvi szinten.
Megtapasztalnák az életet olyan helyen is, ahol az, hogy ők egy másik kultúrából jöttek, inkább növeli a kulturális sokszínűséget, és nem ellenérzést szül. Meglátjuk, hogy hosszútávon tényleg így lesz-e, de hogy ők nyitottabbak lesznek, mint a mai magyarok zöme, az már tény. Ennek ára van és lesz, de néha nem árt kilépni a komfortzónából, óriási tapasztalatot szerzünk érte cserébe.
Munka hat hét alatt
Persze könnyű nekünk. A férjem fejlesztőmérnök-programozóként, tökéletes szakmai angol- és középszintű némettudással, valamennyi finnországi munka- és 10 év vezetői, 20 év szakmai tapasztalattal a háta mögött hat hét alatt talált munkát.
Előtte - annak ellenére, hogy a szakmájában a munkanyelv többnyire az angol - két hónapot kizárólag csak német tanulásra szánt, hogy a korábbi, de évek óta nem használt nyelvtudását felfrissítse.
Végül Bécsben két céghez is felvették, ő választhatott, miközben érkeztek egyéb megkeresések Dublinból és Berlinből is. 40 évesen indult útnak, kicsit úgy is érezte, ez az utolsó esélye a nagy váltásra, és saját maga kipróbálására külföldön is, mert az idő mégiscsak ketyeg.
Jelenleg ipari robotok fejlesztésével foglalkozik, ez a terület, akárhogyan is alakuljon a gazdasági helyzet, mindig prosperáló lesz. Itt most olyan szakmai tapasztalatot szerez, amivel később, majd az egyre őszesebb halántéka ellenére is, könnyedén talál munkát a világ bármely szegletében.
Nem kényszer, hanem lehetőség
Még ha sokszor idegesítenek a magyarországi hírek és politikai döntések, soha nem úgy gondoltunk erre a projektre, mint valami kényszerű és irreverzibilis folyamatra, sokkal inkább lehetőségnek tekintjük.
A visszautat azért is hagytuk nyitva, mert egy család vagyunk, és az kevés, ha ennek egy tagja sikeres. Honnan is tudhatjuk előre, hogy a család minden tagjának bejön hosszútávon az itteni élet?
Sok a bizonytalansági faktor, például én képes vagyok-e olyan szinten elsajátítani a nyelvet, hogy a diplomáim valamelyikét hasznosítani tudjam, mert a hétköznapi helyzetekben hiába értetetem meg magam, ez a szint egy komolyabb munkakör betöltéséhez még kevés.
Az sem mindegy, hogy a gyerekek képesek-e úgy elsajátítani a nyelvet, hogy hosszútávon itt folytathassák tanulmányaikat, ráadásul ugyanolyan jó eredménnyel, mint otthon, stb. Az elején vagyunk még, de küzdünk, mindannyian véres verítékkel, mert a végső célok eléréséhez ez elengedhetetlen.
Amíg én is a nyelvet tanulom (nem a nulláról kezdem), és a gyerekeket segítem, megélünk egy fizetésből is, bár bevallom, egy kicsit szerényebben, mint kettőből éltünk otthon, mert itt több a kiadás, már csak a lakásbérlés miatt is, de mégsem bánjuk. És hogy miért nem?
A férjemnek kiváló szakmai lehetőségen túl, a gyerekeink jövőjébe fektetünk. A német mellett tanulják az angolt is, az is rengeteget fejlődik, azt már otthon is tanulták, és most az elején azt használják közvetítő nyelvnek.
Ha csak ezt a két nyelvet jól fogják tudni, már megérte. Már ezzel megnöveltük a munkaerő-piaci esélyeiket, hiszen kilencvenháromezer négyzetkilométer helyett, már egy jóval nagyobb területen válogathatnak majd felnőtt korukban, bármi is legyen a szakmájuk. Arról nem is beszélve, ha eljutnak arra a szintre, hogy ezeken a nyelveken bárhol, bármit tanulni tudnak.
Eszünkbe sincs „osztráknak” lenni
Nem vagyunk röghöz kötve, ha itt akármi történik, például olyan erővel tör előre a szélsőjobb, hogy menni kell, akkor vége a romantikának, odébb állunk. Most mélyítjük a nyelvismeretet, ismerkedünk a helyi kultúrával, hétvégenként haza se járunk, hogy ezekre legyen időnk, és itt is alakuljon a szociális életünk, ennek ellenére eszünkbe sincs „osztráknak” lenni.
Legyünk és a gyerekek is legyenek a szívükben magyar, de sokat látott és tapasztalt, sok nyelven beszélő, felvilágosult európai polgárok, sőt világpolgárok.
Ma már sokkal inkább arra kell törekedni, hogy nemzetközi közegben állják meg a helyüket, mert isten tudja, mit hoz a jövő, és kit hová sodor az élet, persze addig jó, míg ez nem kényszer, hanem szabad választás kérdése.
Én ennek a szabadságnak a jegyében egy online vállalkozás terveit dédelgetem, amit bárhonnan lehet csinálni, ahol van wifi, ha menekülni kellene, akkor akár egy szállodai szobából is, ha pedig boldog békeidőben csak a szikrázó napsütésben a tengerpartról lenne kedvem dolgozni, onnan is megtehessem.
Persze rendkívül racionálisak is vagyunk, így ha valami most még sem klappolna, ott a lehetőség, hogy haza lehet menni, és akkor pusztán egy nyelvi évnek tekintjük ezt az egészet. Hoffmann Rózsa ez utóbbit úgyis szisztematikusan igyekezett kiölni a magyar oktatási rendszerből, mi most kreáltunk egyet a gyerekeinknek.
Ha úgy adódna, hogy mi visszamennénk, a férjem még egy picit biztosan maradna, de Bécs és a budapesti agglomeráció között hétvégén ingázni nem nagy kaland, azt a pénzt, amit a kiköltözéshez elköltöttünk, itt azért jóval könnyebb visszakeresni, és szakmailag is jó, ha folytatni tudja.
Hogy valójában merre visz tovább az élet, azt részben majd az idő, de főleg a mi kitartásunk dönti el, mert a saját sorsának mégiscsak mindenki maga a kovácsa.”
Ha szeretnétek még többet olvasni Noorci és családja történetéről, akkor azt a Bécsből jelentjük blogjukon tehetitek meg. Ha pedig Ausztriával kapcsolatos hírek, információk, történetek érdekelnek, azokat itt találtok.
A moderálási alapelveket itt találod.
Csináljunk egy sorozatot a határátkelők egy napjáról – akinek van kedve, az végigfotózhatná (vagy videózhatná) egy napját, és ha elküldi nekem pár soros leírással (a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com címre), érdekes képet kapnánk a mindennapokról. Remélem, lesz kedvetek hozzá!
Az utolsó 100 komment: