Igor több mint másfél évtizede él Franciaországban, és írásából sok minden mellett az is kiderült a számomra, hogy lelkesedése az ország és Párizs iránt finoman szólva is alábbhagyott. Amihez persze a kezdeti elvárások is kellettek… (Mindemellett még egy apró megjegyzés, mielőtt belevágnánk: a híreket olvasva azért a BKV elég gyakran lerobban Budapesten.) A képet a szerző küldte.

„Hogyan foglalhatnám össze azt a 16 évet, amit Franciaországban töltöttem? Pontosabban Párizsban. Mert ezt a világvárost nem lehet azonosítani az egész országgal, ahogy Budapestet sem lehet a legmagyarosabb helynek elkönyvelni.

30 éves voltam és nagyon magyar. Annyira, hogy a gondolataimban minden franciának francia nevelőnőt képzeltem el magas oktatási képzettséggel. Azt hittem mindenki Channellel fújja be magát minden reggel és a Moulin Rouge-ba jár szórakozni.

Kiköltözésem előtt éreztem a reggeli kávé mellet illatozó friss croissant-t. láttam lelki szemeim előtt az Eiffel toronyban és a Louvre-ban eltöltött vasárnapi délutánokat és hallottam Edit Piaf sanzonjait az Atlanti-óceán felől érkező puha esti szélben.

Boldog voltam, hogy megszabadulhatok ettől a fülledt, poros, állóvízként tespedő, teherként rám telepedő, gyűlölködő magyar társadalomtól, amiben még halvány sugarát sem láttam a reménynek, hogy száz éven belül ez az egész változni fog.

Feladtam a jól fizető, de idegtépő állásomat, elhagytam a családomat, barátaimat, a világszemléletet és vele együtt a rasszizmust, „machizmust”, xenofóbiát és homofóbiát... csak a sznobizmus maradt meg, az sem sokáig.

Az első benyomások

Azután megérkeztem és örömérzéssel kezdhettem egy új élet felépítéséhez. Az első benyomások a legérdekesebbek... A reggeli croissant-nal kezdtem, bár a pék asszonyság kicsit mogorva volt és minden reggel ki is állított a sorból, hogy később szolgáljon ki, amikor nem tudtam tökéletes orrhangon (de érthetően) kinyögni, hogy „péksütemény”.

Ez a durvaság akkor még kevésbé tűnt fel, mint az, hogy az emberek nem haute couturben járnak, hanem a prêt-à-porter-nak is a legolcsóbb fajtájában rosszul válogatva össze a színeket.

A hivatalos lépést is meg kellett tennem letelepedésem stabilizálásában, aminek labirintusában el is tévedtem az első lépések megtételekor. Ha a magyar bürokrácia útvesztőnek tűnik Magyarországon, akkor a francia hivatalok rendszere maga a bibliai Káosz! Több diplomával rendelkező barátaim sem tudtak segíteni bizonyos dolgok elintézésében, mert maguk a hivatalok sem értették a teendőket.

Emberi kapcsolatok

Nem baj, ez nem fog engem kivetni, majd francia barátaim bátorítani fognak. Bátorítottak is, minden félévben, amikor találkoztunk. Mert a párizsi barát nem ér rá minden percben pszichológust játszani. Ezért októberben fel is hívtam őket, hogy márciusra megbeszéljünk egy találkozót. Persze a márciusból csak június lett, mert éppen nagyon fontos dolog történt időközben.

Ritka beszélgetéseink alatt megbeszéltük, hogy a boeuf bourgignon-ba nem kell annyi fűszer. A gyerekeik nevét viszont újra meg kellett kérdeznem, mert utolsó találkozásunkkor vagy még nem születtek meg, vagy azóta annyi idő telt el, hogy sajnos elfelejtettem.

Igen, a gyerekeik... nekik köszönhetem, hogy megtanultam az „állj le”, „hagyd abba”, „idegesítesz” kifejezéseket. Ellenben a „szeretlek”, „adj egy puszit” és a „szemem fénye”-t sajnos soha nem sikerült hallanom.

Miközben a látogatóba érkező magyar barátaimmal télikabátban rohangáltunk várost nézni június közepén, anyukám arra panaszkodott a telefonban, hogy Budapesten is lehűlt a levegő, 24 fok volt.

De a hideg nem állíthatja le a lelkes magyar turistát, strand helyett - tényleg, Párizsban nincsenek strandok - még mindig ott van az Eiffel torony. Az első pár évben minden egyes barátommal 4 órát álltam sorban látványosságonként, a negyedik évtől adtam nekik egy térképet és részletesen elmagyaráztam hol találják a nevezetességeket.

Egy jól ismert magyar napilapban azt olvastam, hogy „bezzeg a világ nagyvárosaiban, mint New York, London és Párizs, megoldottak a kutyakaki problémát, tessék-lássék, Budapest egy koszos város”.

Hogy ne legyen látogató barátaimnak kellemetlensége, azért én hasznos tanácsként figyelmeztettem őket, hogy ne hallgassanak a magyar újságírókra, ha nem akarnak rosszat, és amikor az épületeket bámulják, nézzenek maguk elé, mert itt krosszozni kell az említett darabok között. Hitetlen Tamásként indultak itthonról, tapasztalt felfedezőként érkeztek haza.

A munka

A professzionális életemet is nagy lelkesedéssel kezdtem. Hallottam már, hogy nyugaton sokkal nyugisabb, több a szabadság és nagyobb a védettség. Nem is tudom milyen arcot vághattam, amikor ki akartam venni az egész szabadságomat együtt és közölték, hogy akkor a szombat is beleszámít a kivett napokba.

Újra számoltam és kiderült, hogy otthon több volt a szabim és akkor még nem vettem bele a Magyarországon az államilag szervezett hétvégével összevont ünnepnapokat.

Semmi gond, ha kevesebb is a szabadság, a nyugodtságot nem lehet megfizetni. A probléma csak az volt, hogy az amerikai futószalag rendszerben dolgozó kolléganők felváltva sírtak mindennap az irodában a stressztől, kár hogy elrontották a napomat. Azután azt olvastam, hogy a francia állam próbálja visszafogni a munkahelyekről származó öngyilkosságok számát több-kevesebb sikerrel.

Ez sem gond, én erős vagyok. Az a magyar szállóige segített átvészelni ezt a hangulatot, hogy nyugaton, ha van munkám, akkor kiskirályként élek. Akkor kezdtem el szorongani, amikor a tévében és az ismerőseim körében az a hír kezdett terjedni, hogy sokan az utcáról járnak be dolgozni. A munkahellyel bírók is hajléktalanná válnak.

A politika és a hétköznapok

Itt sem kerülhettem el, hogy a politikai élet ne szivárogjon be az életembe. Az adóknál kezdődött, amikor az év végén rájöttem, hogy a filmekben látott milliomosnak kell lennem ahhoz, hogy ki tudjam fizetni az adókat, amiket az év közben ködbe burkoltak.

Itt sem dutyikban ülnek azok, akikről már kiderült, hogy milliárdokat loptak, hanem most pártok vezetői, azok, akik a törvényeket gyártják. Az átkosban szidott rózsadombi palotákkal rendelkező pártvezetők módjára pöffeszkednek a multicégek vezetői itt is.

Csak azoknak emelkedett a fizetése 10%-kal, akiknek meghaladta a jövedelme az évi három millió eurót. Akiknek a harmincezret sem, azoknak ennyivel csökkent a fizetésük arra hivatkozva, hogy spórolni kell ahhoz, hogy megtarthassák a nyugdíjukat és a társadalombiztosítást. A bankokat etetjük, akik elveszik a falatot a szánk elöl.

Felfordult a világ, otthon a kommunisták ellen szavaztam, itt a kommunistákra!

Igen, a fű zöldebb volt itt kinn, mégis valahogy minden szürkébbé vált. Megdöbbentem! És még az is nehezített a helyzetemen, hogy amikor szenvedtem attól, amit itt felfedeztem, küzdöttem azért, hogy az otthon maradtak megértsék panaszkodásomat... a mai napig nem sikerült velük elhitetnem tapasztalataimat!

Látogatás Magyarországra

Egyszer hazalátogattam. Perzselő napsütés ragyogta be Budapestet minden nap, augusztus volt. A strandon, a termálvízben ücsörögve elnézegettem a hurkát, kolbászt, fagyit majszolgató népet, a füvön hempergő párokat kártyázgatva, az öreg néniket pletykálni reumás hátukat a csobogó vízhez tartva.

A zsibongás ringatott félálomba azzal a féltékeny gondolattal, hogy Franciaországban esetleg csak a kádban lehet termálfürdőzni, azt sem Párizsban. Az is eszembe jutott, hogy öreg néniket már egy évtizede nem láttam, a közel tízmillió világváros kiveti magából a gyengéket.

A villamoson ülve ara lettem figyelmes, hogy két tizenéves gyerek ül a közelemben és normális hangnemben beszélgetnek, majd az egyik azt mondja a másiknak : „add ide KÉRLEK SZÉPEN”! Ennyi idős gyerektől számomra ez szokatlan volt itt, a Molière-en és Balzac-on felnövő emberek országában.

Barátaim már vártak, majd' hogy ünneplőben, megterítve, ünnepi ebéddel, türelmetlenül várva a híreket, sztorikat, amiket faltak a fülükkel. Nyugdíjas anyukám pénzzel tömte tele a zsebemet, nővérem kocsival furikázott mindenhova.

Azt gondoltam ma „urizálok”, elmentem inni egy kávét a Lotz terembe, fagyit enni a Ruszwurmba, majd a várból nézve gyönyörködtem a tűzijátékban a budapesti panoráma felett.

A sistergések és csattanások közben csodálkozva tűnődtem, hogy mennyire megváltozott ez a város. Hogy a fiatalok számára milyen izgató a bulinegyed éjszakai forrongása. Hogy az öreg néniknek és terhes nőknek még átadják a helyet.

Hogy mennyire tiszta Párizshoz képest, ahol a csikket nemcsak a buszmegállókban hajítják el, hanem a kocsmák, kávézók kövezetére is és ahol nemhogy márvány nincs a metróban, de az egerek, patkányok látványa is mindennapi.

Tapasztaltam azt a budapesti fejlődést is, hogy többen beszélnek idegen nyelvet, hogy az időseknek ingyen van a BKV, hogy nem mindennapi esemény a metró vagy HÉV lerobbanása, hogy a reptér csak húsz percre van, és hogy a macskaszart senki nem akarja aranyáron eladni Channel csomagolásban, masnival átkötve, hiszen úgy is tudjuk, hogy mi található a dobozban... és a gondolataim nem álltak le még egy jó ideig, még most is szélsebesen suhannak át a fejemen...

Középkorom legszebb nyara volt: nem idekinn, hanem otthon!”

A moderálási alapelveket itt találod.