Az első időszak sok szempontból a legnehezebb külföldön – ilyenkor kell valahogy megkapaszkodni, elintézni az elintézendőket és rádöbbenni, hogy tényleg belevágtunk. Adrienn és Laci két éve indultak el Németországba, és az első időszak nem volt egyszerű – erről szól a mai poszt.
(fotó: Guido Radig)
„Nemrég volt két éve, hogy kijöttünk Németországba. Honnan indultunk? Budapest, 35m2, frissen felújítva, viszont nem teljesen befejezve, viszonylag kevés hitel, biztos állás nekem, havi kb. 200 ezer (több-kevesebb) már 8 éve, nem olyan rossz.
Férjemnek viszont mesébe illő munkája volt Magyarországon, azaz hol volt, hol nem volt. Ha volt minden oké volt, de a sok elmaradást soha nem tudtuk behozni. Babát szerettünk volna… 35m2-en??? Ha az én fizum kiesik, hova, hogyan?
Egyik napról a másikra döntöttünk, felmondok, és egy hónap múlva indulunk. Nekem egy erősen megkopott, sosem volt nagyon jó német nyelvtudásom volt, a férjemnek egy általános iskolában – az sem most volt – szintén megkopott nyelvtudása. Ezen kívül volt kb. 1400 eurónk és nagyon reméltük, hogy a kintlévőségeinket is idejében megkapjuk.
Május 3-án volt az utolsó munkanapom. Elkezdtünk szállásokat keresni. Levelezés után megtörtént az első telefonbeszélgetés. Valahogy összemakogtam a dolgot. Legalább gyakoroltam.
Sátor helyett szoba
Május 11-én kiérkeztünk. Hoztunk sátrat vész esetére, ki tudja, tényleg lesz-e szállás. Micsoda elvetemült ötlet volt - képzeljétek, hogy hideg volt és esett az eső. A szállás bejött, sátor maradt a kocsiban. Ja, egy Lupóval indultunk útnak.
Megérkeztünk Augsburg mellé, SzörnyellaDeFrász 3 hétre 600 euróért adta ki az alagsori lakóegységet. Valamelyik szoba WC-lefolyócsöve a szobánkon ment keresztül, de nem sokat voltak otthon, Istennek hála.
Nem engedett bejelentkezni és a fűtés is hagyott kívánnivalókat maga után. Jaj, tudom, az előbb még sátorban gondolkoztunk, ahhoz képest palota volt. A szobában egy kis főzősarok is volt, kád a saját fürdőszobában, internet.
Ki volt számolva a kajánk, x melegszendvics, x toastkenyér, egy konzerv naponta, küldözgettük ezerrel az önéletrajzokat. Tanultunk. Megvettük a telefonkártyát. Betettük a kártyafüggetlen telóba.
Emlékszem, mikor először csörgött a telefon… Dobáltuk egymásnak, te vedd fel, nem inkább te… Aztán felvettem, valamit makogtam, a férjemet letagadtam, megbeszéltük, hogy visszahívja a közvetítőt.
Visszahívta, német-angol vegyesben megbeszélte az első állásinterjút. Tudás kevés, de az első tapasztalaton túl voltunk. És gyalog jártunk be érdeklődni Augsburgba, napi minimum 10-20 km-t sétáltunk. Autót csak akkor használtunk, ha messzebb kellett menni, pl. állásinterjúra. Feleslegesen nem költöttünk üzemanyagra, parkolásra.
A lényeg, hogy 3 hét múlva, június 1-én, amikorra be tudtunk költözni a panziószobába (saját fürdő, közös konyha), amit uncsitesóm intézett nekünk, már mindkettőnknek volt munkája. Itt tudtuk, hogy csak 5 hónapot maradhatunk, de ez elég volt, spórolás ment tovább.
Leküzdeni a mulyaságot
Büszke voltam rá, hogy magunknak találtuk a munkát, magunk intéztük a bankszámlanyitást, finanzamtot, AOK-t, később dokit, mindent. Persze nem volt zökkenőmentes a kezdés, egy hét után kiderült, hogy még sincs munkánk, aztán engem felhívtak, hogy mégis van, menjek egy másik helyre.
Aztán a szállásadónk pékségébe pont kerestek embert, úgyhogy lett a férjemnek is két héten belül újra munkája. Én is kerestem egy biztosabb állást.
Kicsit mulya vagyok, vagy annak látszom, de ez magyarul is jellemző tud rám lenni - valószínűleg ezért sorban nem fizettek ki a munkáltatóim, 200-250 eurókat lecsíptek a béremből.
Mulyaságom leküzdése után nagyon határozott tudok lenni. Valószínűleg ezért történt, hogy a szállodás munkaadóm szaladt utánam, hogy mennyit fizessen, mennyi kell, 200? 300?
Én meg mondtam, hogy majd kiszámolom, mennyi jár, és annyit. Na, akkor kaptam gyorsan Trinkgeldet is, utána soha (a Chefinnel találkoztam múltkor és még mindig visszamehetnék). Mindenhol megkaptam végül mindent, volt akiből az utolsó 20 eurót is kisajtoltam, már csak tapasztalatszerzés miatt is, meg mert belejöttem.
Közben kiderült, hogy babát várok. Öt hónap alatt - november 1-re - spóroltunk össze annyit, hogy ki tudtunk venni egy 3 szobás lakást, kifizettük a kauciót, vidéken, kis faluban - nem keveset jártunk utána – utáltam telefonálgatni (ki szereti hülyének érezni magát?), nem vagyok perfekt, pláne nem beszédben.
De leküzdöttem az egómat és telefonáltattam és végül sikerült, megérte.
Lassan berendezkedtünk
Tudtunk venni egy mosó-szárító gépet is, egy matracot (ágy nélkül, terhesen, edzésben voltam), el tudtuk kezdeni építeni a konyhánkat, tudtam német kurzusra járni, amit magamnak fizettem és férjem be tudta fejezni a jogosítványát és vettünk karácsonykor egy karácsonyfát.
Hálát adok érte minden nap, hogy ez sikerült és most ilyen gyönyörű helyen lakunk, és hogy itt lehetünk. Bár messze vagyunk még a kolbászból font kerítéstől, és még sok elmaradásunk van, de haladunk. Gyorsabban, jobban, mint életemben eddig bármikor.
Ma már kicsit pofásabban néz ki a lakásunk, már van ágyunk, és ma festettük le a balkont, de még mindig vannak bútoraink, amit akkor hoztunk ingyen, sőt a közelmúltban is hoztunk még ingyen bútort. A fiunk 15 hónapos, a férjem azóta másik munkahelyen dolgozik, de már több, mint egy éve ugyanott és ezt szereti csinálni.
Sokan segítettek
Elsősorban köszönöm a férjemnek, aki mellettem állt, bíztatott, amikor kétségeim voltak. És köszönöm mindenkinek, akik támogattak, akár csak egy jó szóval is.
Köszönet az unokatesónak, aki az első biztató szavakat mondta. Azután pedig, hogy segített tanácsokkal, és köszönet, hogy beajánlottak a korábbi panziószobájukba és néhányszor - ebben az ínséges időben - megvendégeltek bennünket.
Köszönet a német szállásadónak a szállásért, a munkalehetőségért és az ingyen elvihető bútorokért, babadolgokért, a magyar barátainknak a fuvarokért, és szintén nekik a sok jó tanácsért, információért.
Magyar szomszédainknak, akik elhozták a konyhapultunkat az üzletből, akiktől kaptunk rengeteg dolgot, testvérének, akit egyszer láttam eddig, de akitől olyan és annyi babaruhát kaptunk, hogy még mindig tudjuk használni őket.
A magyar panziótársaknak, akik szintén besegítettek néhányszor. A magyar postás lánynak a jó tanácsokért. A közösségi fórumokon mindenkinek, rengeteget segítettetek. Köszönöm mindenkinek, nekem még egy rossz tapasztalatom sem volt, vagy csak öregszem és romlik a memóriám.”
A moderálási alapelveket itt találod.
UPDATE:
Engedve az elképesztő társadalmi nyomásnak, íme: :)
Az utolsó 100 komment: