Igazi különlegesség a mai történet, hiszen mi másnak is lehetne nevezni azt, amikor egy fiatal lány elmegy Belfastba önkéntesnek, hogy varrógépeket és más gépeket javítson, amiket aztán Afrikába küldenek a rászorulóknak? Márpedig BeBoval éppen ez történt.

Belfast

„Immár fél éve élvezem az észak-ír vendégszeretetet EVS önkéntesként Belfastban. Olyasmivel töltöm a hétköznapjaimat, amellyel korábban soha: kommunikációs diplomával varrógépeket javítok egy vegetáriánus, Afrikáért munkálkodó szervezet nemzetközi csapatában. Közben igyekszem feltérképezni a csodás ír tájakat, megszokni a belfasti szlenget, gyűjteni a páratlan fényképeket és a feledhetetlen zenei élményeket.

EVS elejétől a végéig

Az önkéntesség és az önkéntes munka mondhatjuk, hogy korábban is az életem részét képezte, de komolyabban 2012 őszén kezdett el csillapíthatatlanul izgatni az EVS (European Voluntary Service) vagyis az Európai Önkéntes Szolgálat.

Ez dióhéjban azt jelenti, hogy Európa (de akár Európán kívül is) egyik országában hosszabb vagy rövidebb ideig egy általad kiválasztott szervezetnek dolgozol. Fizetést nem, viszont ellátást és némi zsebpénzt kapsz cserébe. De talán, ami ennél fontosabb; életre szóló kalandokat, munkatapasztalatot és nyelvtudást nyerhetsz vele.

Számomra vonzóvá tette továbbá az egész programot az, hogy kicsit kiszakadhatok a jól megszokott, kényelmes környezetemből („komfortzónámból”) és egy másik kultúra, ország mindennapjainak szerves része lehetek annak minden kihívásával együtt.

Azt be kell vallanom, hogy én elsősorban nem a „buli” oldaláról ragadtam meg a dolgot, mint sokan (bár nyilván az is benne van), hanem tényleg hasznos és hatékony része akartam lenni egy csapatnak egy jó ügy érdekében.

Biztosan mindenkinek van elképzelése arról, hogy hol szeretne dolgozni, élni, így nekem is volt. Még 2007 nyarán újságíró gyakornokként egy hónapot töltöttem az Ír Köztársaságban, egy Bray nevű városkában, amely Wicklow megyében, Dublintól nem messze található.

A csodálatos Írország

Azt addig is tudtam, hogy Írország egy bámulatos hely, de azóta kifejezetten azt vallom, hogy a világ egyik legszebb pontjáról van szó. A smaragdzöld tájakkal, egymást érő mesebeli kastélyokkal és misztikus tavakkal szerelem volt első látásra, melytől – sajnos vagy nem sajnos - mind a mai napig nem tudtam megszabadulni.

Így, amikor elkezdtem böngészni az EVS adatbázist fogadó szervezet után kutatva, nem is volt kérdéses, hogy melyik országgal kezdem. Egyébként az adatbázisban mind fogadó, mind küldő szervezeteket lehet találni (mindkettőre szükség van ahhoz, hogy pályázni tudjon az ember).

Tekintélyes mennyiségű projekt és szervezet között lehet válogatni, nagyon sokféle témában a környezetvédelemtől a fogyatékkal élőkkel való foglalkozáson át egészen a művészeti és kulturális tevékenységekig.

Írországon kívül Észak-Írországba, Skóciába, Walesbe, Angliába, Spanyolországba és Izlandra adtam be a jelentkezésemet. Ez utóbbit olyan formában, hogy elküldözgettem az angol nyelvű önéletrajzomat és motivációs levelemet.

Azzal a jó tanáccsal tudnék szolgálni a pályázni vágyóknak, hogy minden egyes szervezet tevékenységét alaposan nézzék át és egyenként, szervezetre szabott motivációs levelet tessék írni, ne pedig egy sablont küldözgessenek, mert az emberek többsége ezt csinálja és nem célravezető. Időigényes, macerás, de megéri.

El kell mondanom, hogy én körülbelül 50-60 helyre adtam be és olyan 30 esetben kaptam bármiféle visszajelzést (mondjuk azt, hogy most épp nem keresnek önkénteseket vagy már meg is találták azokat).

A jelentkezők többsége szerintem az Egyesült Királyságba szeretne eljutni, így nem egyszerű a dolog. Őszintén megvallva, idegtépő, amikor az ember lánya csak küldi, küldi, de egyáltalán nem biztos benne, hogy jut valamire.

Amikor megjön a levél…

Végül az én igyekezetemet is siker koronázta, mert április 10-én e-mail érkezett a belfasti Tools For Solidarity nevű, első pillanattól szimpatikus NGO-tól, mely szerint engem választottak. Madarat lehetett volna velem fogatni természetesen.

Ekkor a következő lépés az volt, hogy a TFS felvette a kapcsolatot a küldő szervezetemmel, az Életművész Ifjúsági Egyesülettel és velük egyetértésben megírták a pályázatot, melyet május 1-i határidővel adtak be az ezzel foglalkozó brit nemzeti irodához (egy évben három ilyen határidő van).

Ezt ismét egy hosszú - és az idegekre újfent csak nem túl jótékony hatást gyakorló - három hónapos várakozás követte. Ez alatt leabszolváltam, elvesztettem a diákmunkámat és fel kellett mondanom az albérletemet, így minden adott volt egy igazi tabula rasához.

Végül augusztus 1-én (a névnapomon) jött a hír, hogy a pályázatunk sikerrel járt és én ősszel egy évre Észak-Írországba költözhetek. A fogadószervezetem megvette a repülőjegyet, így nekem már csak azzal a logisztikai problémával kellett foglalkozni, hogy miként pakolok be egy 20 kilós bőröndbe egy kerek esztendőre.

Gombóc a torokban

Meglehetősen nagy izgalommal és a pótolhatatlan családom és barátaim őszinte támogatásával indultam el egy szeptember végi vasárnap délután Belfast felé. Először a szokásosnak mondható Sopron-Budapest vonatúton igyekeztem visszafogni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Majd a reptéren, ahol minden „becsekkolásnál” és cipő-levételes ellenőrzésnél ezerszer nehezebb azokat otthagyni, akik kikísértek oda.

Az úttal kapcsolatban azt a mókás esetet el kell mesélnem, melyet egy ösztönös védekezési mechanizmusom eredményezett (lévén, hogy nem vagyok éppen egy sasszem). Szóval, úgy gondolom, a legjobb mindent megkérdezni - és lehetőleg a legelső szembejövő embertől.

Nos, ahogy felértem a fedélzetre, le is támadtam a látókörömbe először beleeső személyt, hogy ugyan igazítson már útba mi fán teremnek itt a sorok. Szerencsémre, szerencsétlenségemre, az első ilyes valaki rögtön a pilóta volt.

Természetesen nem magyar, így amellett hogy talán azt se értette miért szólok egyáltalán hozzá, azt pláne nem, amit magyarul próbálok stand-upolni neki. De összeszedett nekem egy hostesst, így végül mindenki a helyére került.

A dublini buszmegállóban gondoltam ismét alkalmazom a fenti módszert, és kapásból leszólítottam a szintén a belfasti buszra várakozó leendő sofőrt, aki garantálta, hogy végül pontosan oda jutottam, ahova eredetileg indultam.

Castlewellan

Jó helyre kerültem

Fogadó szervezetem, a Tools For Solidarity olyasmivel foglalkozik, amelyet, ha történetesen egy újságban olvasna az ember, biztosan fejét csóválva továbblapozna azzal a megjegyzéssel, hogy „persze, persze.”

Ugyanis a környékről varrógépeket és a garázsban kallódó, nem használt szerszámokat gyűjtünk be, majd egyenként nagyon részletesen átnézzük, szétszedjük, kitisztítjuk, megolajozzuk, és szükség esetén javítjuk őket. A kész gépeket és eszközöket évente kétszer hajóra tesszük és Afrikába (Tanzániába és Ugandába) szállítjuk.

De ennyinél még nem áll meg a dolog: a szervezetünk építette a varróüzemeket is, amelyek megélhetést jelentenek a helyieknek, traininget biztosít számukra és különös figyelmet szentel annak is, hogy lehetőleg minél több nőt és hátrányos helyzetű dolgozót vegyenek fel. Emellett két-háromévente egyszer valaki a TFS-től pár hónapra ki is utazik Afrikába, hogy a saját szemével ellenőrizze, tényleg minden rendben megy.

Októberben már én is a csapat tagját képeztem, amikor küldtünk egy ilyen szállítmányt. Egy egész hetes munkát jelentett, ahogy bekonténereztünk 290 varrógépet, több tucat láda szerszámot, cérnát, ruhaanyagokat, de még bicikliket és ágyakat is csomagoltunk azoknak, akik a betanító tanfolyamot tartották.

Olyan legapróbb részletekre kiterjedő figyelmet jelent ez, hogy nem küldhetünk például elektromos tárgyakat, mert sok esetben még áram sincs ott, ahol használni fogják őket.

A főnökök sem kapnak fizetést

A Toolst egyébként 30 évvel ez előtt egy testvérpár, John és Stephen Wood alapította. A motivációs erőt egy személyes élmény szolgáltatta; John és még néhány önkéntes nem csak a belfasti kényelemből dolgoztak Afrikáért, hanem konkrétan el is mentek Tanzániába vízvezetékeket fektetni.

Ekkor jöttek rá, hogy az egyik legalapvetőbb problémát az jelenti, hogy az embereknek nincsenek megfelelő szerszámaik. Ahogy hazatértek, el is kezdtek ez ügyben munkálkodni.

A TFS-nél csak és kizárólag önkéntesek dolgoznak, többségében az EVS program által, de a világ minden tájáról fogadnak lelkes jelentkezőket. Így csatlakozott például hozzánk legutóbb egy amerikai lány, aki a barátja miatt költözött Belfastba.

Ez a „csak és kizárólag” valóban mindenkit magában foglal, így még a két főnökünk sem kap fizetést. Tudom, ez hihetetlenül hangzik, de valóban így van. Sőt, egyáltalán nincs hierarchia: egyenrangú munkatársakként dolgozunk együtt – nekem például rendszeresen John magyarázza el igen türelmesen, hogy mit is kellene csinálnom, amikor elakadok egy szívós masinával.

Semmi sem lehetetlen

Mert bizony én a varrógépes szekcióba kerültem. Itt el kell mondanom, hogy az újságírói tanulmányokkal és ötéves kommunikáció- és médiatudomány alap, majd mesterképzéssel a hátam mögött nem vagyok egy kifejezetten praktikus, kétkezi alkat, aki bármikor megjavítja a hűtőt vagy megoldja az eldugult lefolyó problémáját.

Egész konkrétan, korábban egy csavarhúzó nem volt a kezembe, de még egy egyszerű villanykörte kicserélése is komoly fejtörést okozott. Most pedig szép lassan ott tartok, hogy több szerszám nevét tudom angolul, mint magyarul és csukott szemmel atomjaira szedek és összerakok egy komplett varrógépet – néha még az esetleges problémákat is felismerem és kijavítom. Azt hiszem, erre mondják, hogy a világon semmi sem lehetetlen.

Whitehead

Ezen felül akadnak más tevékenységi körök, amelyekbe bekapcsolódhattam. Én felelek azért, hogy a hozzánk újonnan érkező varrógépek típus szerint legyenek szortírozva és helyet kapjanak a „back roomunk” polcain (magyarul raktáros vagyok).

De hogy maradjak kicsit a kaptafánál (pennánál) is, a kommunikációs csapat szerves részét is képezem: én lettem a koordinátor. Néha zargatom az embereket, hogy időben adják le a cikküket a negyedéves hírlevélhez, küldjenek képeket és persze én is írok bejegyzéseket, cikkeket, valamint kezelésbe vettem a kissé elhanyagolt Twitter oldalunkat is.

A szent tea és ebédkészítés váltva

A munkaidő 9:30-17:00-ig tart és közben van 2 szigorúan betartott tea- és egy ebédszünet. Azt már észrevettem, hogy Nagy-Britanniában a tea tényleg szent és sérthetetlen, már-már az alapvető emberi jogok egyike. Ha elmegyek egy nyilvános rendezvényre (legyen az például csak egy színházi bemutató vagy egy pár órás konferencia), az borítékolható, hogy a tea és a kávé biztosítva lesz.

A mindennapok szerves részét képezi továbbá, hogy az önkéntesek felváltva főznek ebédet a társaságnak. Ezt két körülmény nehezíti: az egyik, hogy a megállapodás szerint a munkahét ideje alatt vegetáriánus életmódot folytatunk. A hét 5 napján egyáltalán nem eszünk húst egyik étkezés alkalmával sem. Hétvégén viszont lehet legálisan állatokat fogyasztani.

A másik, hogy az egyik munkatársunk lisztérzékeny, így azt gondolnánk, kissé szűkösek a lehetőségeink a tekintetben, hogy mi mindent készíthetünk. De valójában roppant találékonyak tudunk lenni.

Ráadásul, lévén, hogy egy nemzetközi csapatról van szó, mindenki igyekszik belecsempészni a nemzete konyhájának sajátosságait az ételekbe. Az én nem mellékes aggodalmamat tovább fokozta az első alkalmakkor, hogy nem vagyok éppen egy szakácsok gyöngye (vagyis inkább csak soha sem gyakoroltam igazán).

Viszont minden félelmem ellenére, sokkal jobban megy a dolog, mint reméltem és nem is olyan kemény dió 15-20 emberre főzni, mint mondjuk megjavítani egy elromlott orsót. Készítettem már nekik magyaros krumplifőzeléket húsmentes kolbásszal és tojásos nokedlit is.

Hogy hogy állok a vegetarianizmussal? Nos, be kellett látnom, hogy sokkal több zöldséget szeretek, mint ahogy azt korábban gondoltam. Csak a hal hiányzik néha, de azt be is szoktam szerezni egy-egy vasárnapi ebéd alkalmával.

Nemzetközi brigád

Ami a lakhatást illeti, egy tipikus, piros ajtós, kétemeletes vöröstégla házikót osztok meg hat önkéntessel, akik egyben a munkatársaim is. Én vagyok az egyetlen magyar, a többiek spanyolok, olaszok, portugálok, franciák és németek.

A hét talán kicsit soknak tűnik, de mindenkinek van külön szobája. Az enyém például elég tágasnak mondható, még kandalló is van benne, melyet viszont sajnálatos módon, nem lehet használni (noha elkélne, mert nem kényeztetnek errefelé Celsiusokkal).

Hogy reggel minél hamarabb eljussunk a gyárba, mindenki kapott egy biciklit. Ez viszont az észak-ír, kissé őrült vezetők mellett mindig egy külön kihívást jelent.

Amikor egy EVS-training alkalmával találkoztam más önkéntesekkel is, hallgatva a beszámolóikat, arra jutottam, hogy a mi családias kis Tools közösségünk tényleg igazán egyedülálló és minden tekintetben jól működik.

Hogy csak néhány példát említsek: annyi zsebpénzt kapunk, amennyit megígértek (nem minden szervezetnél van ez így), és abból ki is lehet jönni. Én nem csak, hogy a munkatársaimmal élek, de a szabadidőmet is örömmel töltöm a társaságukban: velük megyek kirándulni, szórakozni és mindig akad, aki szóljon hozzám két kedves szót.

Közösen főzünk, gond nélkül megy a házimunka beosztása (még a fiúknak is) és a szelektív hulladékgyűjtés sem jelent különösebb megerőltetést. Igazi olajozott gépezetként zakatolunk együtt, ahol a fogaskerekek egy irányba és egy tempóban haladnak, és senki sem akar letérni a pályáról.

Belfaston innen és túl

Mielőtt elutaztam, sok embernek újságoltam, hogy végül Belfast lesz az elkövetkező egy évem színhelye. Többen rögtön rávágták, hogy "Jaj, az IRA! Hű, vigyázzak nagyon magamra!”

Nincs mit tagadni, ha Észak-Írországra gondolunk, sajnos rögtön az elmúlt 30 év értelmetlen és elkeserítő katolikus-protestáns kölcsönös öldöklései jutnak eszünkbe. A véres évtizedek során háromezernél is többen vesztették életüket. Ez azért is rengeteg, mert az ország lélekszáma nem túl magas: Nagy-Britannia lakosságának (kb. 62 millió) alig 3%-át teszi ki.

Igyekszem egyre mélyebbre ásni magamat az itteni volt és jelenleg is némileg valós konfliktusokban. Nos, attól még távol állok, hogy azt merjem állítani, megértettem és átlátom az egészet - szerintem egy külföldi igazán soha nem is fogja -, de már talán némiképp beljebb vagyok.

Giant's Causeway

Néha azt gondolom, hogy az embereknek szimplán csak túl sok a szabadidejük és azt a határozottan kreatív módot választják annak eltöltésére, hogy felkavarják maguk körül kicsit az állóvizet. Szerintem egy nagyon szűk réteg az, akik még mindig balhéznak alkalom adtán. Az emberek többsége békét és nyugalmat szeretne végre. Igazán veszélyt jelentő zavargások nincsenek.

Nem érzem magam veszélyben

A beöltözős, hangszeres demonstrációk viszont meglehetősen gyakoriak errefelé – de számomra ez már egy teljesen hétköznapi jelenséggé vált. Karácsony környékén (a zászlós mizéria évfordulójának idején) ugyan volt némi bombariadalom, rendőri készültség és felhajtás.

Az is igaz, hogy évente egyszer, a júliusi protestáns Orániai Rend felvonulásakor (amely annak állít emléket, hogy Orániai Vilmos a 17. században leverte az írországi katolikus lázadást) jobb elkerülni a belvárost.

Emellett az ember tud olyan apróságokat, hogy lehetőség szerint nem flangál „I Love Ireland” feliratú, smaragdzöld színű pólóban a Shankill úton. De én mindezzel együtt nem érzem azt, hogy veszélyben lennék.

Derry-Londonderry (a név körüli cirkuszba inkább bele se kezdenék) városában, a krétával megjelölt, szürke házak és a városon végighúzódó fal mentén járva történetesen sokkal nyomasztóbb hangulat fogott el, mint Belfastban bárhol. Belfast szerintem alapvetően egy élhető, de nem egy tipikus főváros. Turistaparadicsomnak ugyan nem nevezném, de el lehet itt tölteni néhány kellemes napot.

Wee, dead on

A helyi szóhasználat és akcentus (már, ha ezt lehet annak nevezni) hírhedten sajátságos. Emlékszem, az első pár alkalommal, amikor taxit próbáltam rendelni, végül inkább letettem a telefont, mert egyáltalán nem jutottunk dűlőre a diszpécserrel.

Mára már megtanultam, hogy amikor a kasszás fiú a Tescoban „my love-nak” meg „my dearnek” hív, akkor nem kikezdeni akar velem, csupán udvarias. Ha három Belfastra jellemző kifejezést kellene mondanom, őket választanám: wee (pici), dead on (oké) és craic (jó móka, buli). Ha ezeket ismered, könnyen beolvadhatsz a britesen ír masszába (mely geometriai adottságait tekintve, nagyon ír, a rendszer viszont kifejezetten brit).

De nem csak munkából áll a hét, így, amikor csak tehetjük, kapjuk a hátizsákot és igyekszünk feltérképezni a „Smaragd Sziget” minden rejtett és kevésbé rejtett kincsét – elvégre is, az a bizonyos utánozhatatlan zöldség csábított ide.

Láttam sejtelmes labirintust Castlewellanben, színesházas tengerpartot Whiteheadben, kártyavárként sziklára omló kastélyt és Észak-Írország legnagyobb turisztikai vonzóerejét, a valóban lélegzetelállító Óriások Útját.

Az igaz sztereotípia

Az Ír Köztársaság fővárosába, Dublinba is többször adódott alkalmam visszamenni - hiába, az ottani pezsgő életnek nincs párja. A Guinnesst pedig nem lehet megunni! Erről jut eszembe, az a sztereotípia, mely szerint az írek sokat isznak, saját empirikus tapasztalataimra alapozva, igaznak mondható. Sokat és korán kezdik (mind napszak, mind életkor szempontjából). Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb bár és szórakozóhely éjjel 1 óra körül bezár.

Mivel meglehetősen zenebolond vagyok, keresem a lehetőséget, hogy minél több ismert és kevésbé ismert brit és ír együttes fellépését csípjem el a környéken (de messzebb is hajlandó vagyok elmenni). Elvégre is Nagy-Britannia az igazán minőségi zene bölcsője.

Így jutottam el életemben először az egyik kedvenc zenészem, Glen Hansard belfasti koncertjére is, melyre otthon esélyem sem lett volna. De hangulatos élőzenés pubokba, tehetséges utcai zenészekbe botlik az ember, ha csak végigsétál egy átlagos estén Belfast utcáin – ennél már csak Dublinban könnyebb a fülünket kényeztetni.

Egy év bizony hamar elröppen, így feltett szándékom minden percét kiélvezni, minden lehetséges programban részt venni (legyen az egy Európai Unióról szóló konferencia vagy egy színes karácsonyi vásár).

Emellett feltett szándékom olyasmiket is kipróbálni, amelyekre eddig esetleg még nem nyílt alkalmam – így bowlingoztam életemben először a múlt héten.
Egész egyszerűen képtelen vagyok betelni azzal a sok szépséggel, amelyet ez a mesés vidék kínál, legyen az egy szimpla parkbeli ücsörgés vagy egy hosszú tengerparti séta.

Immáron fél éve tengetem észak-ír hétköznapjaimat, és eddig még nem kerített hatalmába az a bizonyos szívet tépő honvágy. Nem mintha a családom és a barátaim nem hiányoznának, de valahogy minden érzékem le van kötve.

Még ugyanennyi van hátra és őszintén szólva egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy az EVS periódus végével megpróbáljak Írországban vagy az Egyesült Királyságban munkát találni, elhelyezkedni. Persze addig még sok víz lefolyik a Laganen.

Az észak-ír hétköznapokról, kalandokról és tapasztalataimról blogot is vezetek, melyet ide kattintva tudtok elérni.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Osszuk meg egymással kedvenc ételeink receptjét - írjátok meg, mi a kedvencetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel ahataratkeloKUKAChotmail.com címre.