Vajon szabad-e nemzeti ünnepeinken önvizsgálatot tartani, és ha igen, meddig mehetünk el ezen a téren? Lehetünk-e kritikusak önmagunkkal ünnepnapokon, vagy az a megemlékezések ideje?
(fotó: Index / Bődey János)
Hadd kezdjem kicsit távolabbról a töprengést, de ennek a távolságnak a mondandóm szempontjából van jelentősége, így talán nem túl nagy kitérő. Az 1956-os forradalom és szabadságharc számomra személyes okokból is kiemelt jelentőséggel bír. Családomban és baráti körömben is vannak, akik harcoltak az elnyomó hatalom ellen, és többen is akadnak, akik emiatt kényszerültek elhagyni a hazájukat.
Ebből fakadóan számomra sosem volt kérdés október 23.-a megítélése, sem annak ünnep mivolta, bár az is igaz, hogy az 1956-ot körülvevő társadalmi kérdőjeleket is meg tudtam érteni, még akkor is, ha számomra ezek nem léteztek.
Csak emlékezés vagy önreflexió?
A szerdai poszt kapcsán azonban akadt olyan komment, amely elgondolkodtatott és amely kapcsán pár dolgot fontosnak tartanék megvitatni, illetve elmondani, én miként is látom.
A kritika lényege körülbelül az volt, hogy miért kell ilyen típusú posztot kitenni egy nemzeti ünnepen, és azt sugallta, hogy ez valamilyen nemzetietlen dolog lenne.
Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon mire is jók nemzeti ünnepeink, legyen az március 15., augusztus 20., vagy éppen október 23. Az egyik (a hozzászóló által is képviselt) narratíva nyilvánvalóan az, hogy ilyenkor ünnepelni kell, emlékezni hőseinkre és nem foglalkozni a hétköznapokkal.
A másik hozzáállás szerint az ilyen alkalmakat érdemes arra is kihasználni, hogy kicsit elgondolkozzunk arról, mit is jelent a társadalomnak és nekünk az adott ünnep, mennyit sikerült megvalósítani abból, ami az adott esemény célkitűzése volt és miként csapódik le mindez a mindennapjainkban.
Talán nem meglepő, de én a második változat híve vagyok, mert fontosnak tartom, hogy időről időre megálljunk és végiggondoljuk, hol tartunk, honnan indultunk és hová jutottunk.
An Utterly Impartial History
Ezek az együttgondolkodások egyébként fájóan hiányoznak a magyar közéletből (ez nem újdonság, sok évtizede így van, ha egyáltalán volt valaha másként), ami persze nem is csoda, ha a mindenkori vezetés rögtön hazaárulást kiállt akkor, ha valaki kérdéseket, ellenvéleményt fogalmaz meg ilyen alkalmakkor.
Így tehát én nem tartom Istentől való véteknek, ha október 23.-án az ország helyzetéről is szóló, akár kritikus poszt jelenik meg, hiszen a cél mégiscsak az lenne, hogy beszélgessünk arról: hol is tart ma ez az ország.
Nem tudom, közületek hányan ismerik John O'Farrell művét, az An Utterly Impartial History of Britain or 2000 Years of Upper-class Idiots in Charge című hihetetlenül vicces "alternatív történelemkönyvet".
A könyv tulajdonképpen végigvisz Nagy-Britannia történelmén a kezdetektől a II. világháború végéig, és egy dolog, hogy az ember sírva röhögi végig az egészet, ami viszont talán még ennél is fontosabb, az a belőle sugárzó önreflexió.
Mi lenne, ha...
Amióta olvastam a könyvet, többször is megpróbáltam elképzelni, mi történne Magyarországon, ha megjelenne egy olyan könyv, ami emígyen dolgozza fel a magyar történelmet, úgy kezeli önironikusan és humorral akár a honfoglalást, akár történelmünk egyéb nagy eseményeit, hogy közben érezhető szeretettel közelít hozzá.
Más persze a kulturális háttér (mi, magyarok inkább a viccekben vagyunk jók), de azt gondolom, fontos lenne, hogy képesek legyünk önmagunkat kicsit kívülről, kicsit humorosan és kritikusan szemlélni - akár legnagyobb nemzeti ünnepeinken is.
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Utolsó kommentek