Milyennek látszik a mai magyar valóság Spanyolországból? Hazalátogatva pedig kívülállónak érezheti magát az ember, kiszakadva az otthoni körülményekből, már egy sor dolgot nem hogy nem ért, fel sem fog – írja mai szerzőnk, Gyula Sándor, aki saját megfogalmazása szerint önként és önállóan csatlakozott az Európai Unióhoz, felmondva a munkahelyén és 2004. május 4-én felülve egy repülőgépre.
„Nem túl gyakori, hogy magyar témával foglalkozzék a spanyol sajtó, részben mert innen nézve Magyarország messze van, részint mert nem tétel semmilyen szempontból errefelé.
De ha valami szenzáció akad, azért arról itt is beszámolnak. Az új magyar alaptörvénnyel, korábban az öszödi beszéddel, az MTV székház ostromával kapcsolatban foglalkoztak a magyar honnal a híradók és lapok. Ismeretségi köröm értetetlenül látta a tudósításokat, tőlem kértek volna kiegészítést, de a szégyenkezésen kívül nem sok jutott eszembe, mert mit lehetett arra mondani?!
De azért volt még államelnök hamis doktorija is, bankadók, ami ugyancsak nem volt diadalmenet, ma már az ilyen otthoni hírek nem annyira meglepő, pedig itt is van korona, igaz fej is van hozzá.
Néhány napja csaknem valamennyi spanyol hírműsor, országos napilap beszámolt arról, hogy a magyarok 500 euróra vagy börtönre ítélik egy új törvény alapján azokat a hajléktalan szerencsétlen embereket, akik se munkával, sem szociális ellátással, se lakással nem rendelkeznek, és fedél nélkül morzsolják kilátástalanul életük perceit az utcákon és tereken. Azóta, már érvénybe is lépett ez a gyalázat október 15-től.
A híradások nem értették, hogy a kiszolgáltatott, önhibájukon kívül munkáját elvesztett jövedelem nélküli embereket miért sújtja olyan büntetéssel a parlament által megszavazott törvény, amit egyébként nyilván nem tud kifizetni, tehát akkor miért nem segítenek szociálisan rajtuk, miért ez a kegyetlenség?!
Letelepedési engedély illegális bevándorlóknak
Több mint kilenc éve élek Spanyolországban, de ilyen, vagy ehhez hasonló törtvényt itt még nem alkottak, pedig az afrikai, dél-amerikai emigránsok beilleszkedése a társadalomba ugyancsak nem könnyű errefelé sem, ám itt nem a teljes ellehetetlenítésük, megsemmisítésük a cél.
Noha a politika itt sem fenékig tejfel, és mégis, vagy helyesebben mégsem! Csak jelzem,hogy 2006-ban a regularizációs törvény egyszeri alkalmazásával 600 000 illegális bevándorló kapott letelepedési engedélyt, munkavállalási engedélyt, és a lakhatáshoz különböző segélyeket.
Az állami és magánvállalkozások adó és egyéb kedvezményeket kaptak, ha ezeket az emberek alkalmazzák, munkahelyet teremtenek nekik. A kormány pedig megszervezte az ingyenes szakképzést, nyelvtanulást és a program elindult, ma már látható eredményekkel, ami kecsegtető, de még nem nevezhető sikernek.
Ezt hívják itt szolidaritásnak, de az egymás segítésének számtalan módja volt és van még. A baloldali kormány után a jobboldali párt került hatalomra két éve, de nem azzal kezdte, hogy a jó és hasznos intézkedéseket eltörölte, ellenben beindította a gazdaság állapotának felmérése után a reformokat, ami a gazdaság több szektorában fájdalmas lépésekkel járt.
Hatalmas tiltakozások
Bizonyos költségvetési számokon drasztikus mértékben csökkentettek, ami a tartományok büdzséjét is megnyirbálta egyebek mellett, főleg az állami oktatásra, egészségügyre, kutatásra jutott a korábbitól kevesebb pénz.
A spanyolok összefogtak, kimentek az utcára tiltakozni, verték a lábasokat fakanalakkal, szünet nélkül fújták a sípot és a reformokat elítélő transzparensekkel vonultak végig Madrid, Barcelona, Valencia és még 20 város központjában. Mindenki együtt, jobb és baloldaliak, katalánok és anadalúziaiak, közösen.
Velük tartottak a szakszervezetek és egyéb érdekvédelmi szervezetek képviselői is. Nem tízen voltak, hanem fél-1 millióan tartották fontosnak, hogy hallassák szavukat. Nem is egyszer!
Miközben tavasszal sétáltam velük egy ilyen alkalommal, kérdeztem, hogy mindannyian tanárok-e. Nem, velük voltak az egészségügyben, tudományban dolgozók is, magasan kvalifikált és kisegítő szakképesítésűek egyaránt, és legközelebb is együtt meneteltek, amikor már az egészségügyi reformok kerültek terítékre.
Így vállalnak egymás iránt szolidaritást errefelé, mert tudják azt, hogy lehet, a mai rendelkezés csak másokat érint előnytelenül, de holnap talán ők is sorra kerülnek. Ezért addig tiltakoznak, míg a döntéshozók leülnek tárgyalni és valahogy megegyeznek.
Ezek az emberek nem akarják a rosszat megúszni, hanem ha valami nem tetszik, hangosan szóvá teszik. Kiállnak a véleményükért és egymásért. Ugyanakkor a felek partnernek tekintik egymást és párbeszédet folytatnak egymással.
Magyarország és a hadijelentések
Magyarországon ukázok vannak, amit a parlament automatikusan megszavaz, törvényerőre emel és különböző rendőri és félkatonai szervezetekkel kérlelhetetlenül végrehajtat, mint most a hajléktalanokra vonatkozót.
Párbeszéd nincs, még szakmai konzultáció szinten sem, pedig hogy megígérte a kormány a ciklus elején, amikor egy-két helyre mikrobuszával elment érdeklődően a kormányfő! Hol van az már?! Nem mintha figyelembe vették volna az összes javaslatot, de legalább úgy tettek, mintha, gesztusként.
Most viszont szörfözve az otthoni lapok és híradások között, szinte csak remek hadijelentéseket olvasni, ki mikor támadta meg a magyarokat és Magyarországot, ami egyenlő a Fidesszel, Fideszországgal, amit jól, rosszul, de működőképesen felépítettek maguknak.
Olvasom, hogy Susanne Scholl a Salzburger Nachrichtenben arról írt, hogy Magyarország veszélyes Európára. Az újságíró szerint nincs helye az EU-ban egy olyan országnak, ahol rasszista, antiszemita, xenofób párt van az országgyűlésben, ahol újra tartalommal töltik meg a Nagy-Magyarország kifejezést, és ahol a legszegényebbek legszegényebbjeit büntetik - utalt a hajléktalanság kriminalizációjára.
Ha a városokban szabadon lehet kiabálni azt, hogy cigányokat a gázba, akkor minden demokratikus intézmény csődöt mondott. Scholl szerint az EU is hibás, mert mindig csak akkor lépett, ha pénzről volt szó, más esetekben nem avatkozik a tagállamok belső ügyeibe.
Ha egy nép nem részesült abban a szerencsében, hogy hosszabb ideig demokráciában éljen, akkor honnan is tudná, mit jelent az, milyen törvényszerűségei vannak? Na és a politikusok sem tanulhatják ezt meg külföldi alapítványok finanszírozta tanulmányok alatt, mert arra az idő kevés volt.
Az igazodás kényszere
Hát, ha már nem volt szabadság, demokrácia, akkor megteremtettük a magunkét, ami ugyan nem az igazi, de azért valami van, bizonyos keretek között szabadabban mozgunk, mint korábban.
Ez megnövelte az önbizalmunkat is, mert ugye milyen ügyes és tehetséges a magyar, amire számtalan büszkeségünk példája bizonyíték. Csak az az érdekes, míg otthon voltak, nem futhatták ki a tehetségüket és tudásukat, mert az valahogy nem számított annyit, mint az igazodás készsége. Múltban és jelenben ez volt mindig a legfontosabb szempont.
Mindenki igazodott, hogy túlélje a helyzetet, mert majd lesz valahogy. Arra gondolni sem mertünk azért, hogy ilyen lesz, még akkor sem, amikor a hídon az utolsó orosz katona is elhagyta az országot.
Vagyunk egy páran, akik olyan illúziókat tápláltunk a rendszerváltáskor, hogy ez hamarosan olyan eredményeket hoz gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, ami hosszú ideje oly vonzóvá tette a Nyugatot. De ez valahogy nem akar valóra válni.
Az egyén és közösség felelőssége
Nem annyira a példa, mint inkább a gyakorlat miatt jegyzem meg, hogy itt, a spanyoloknál senkit nem érdekel, hogy ki-ki honnan jött, milyen a vallása, politikai irányzata, ki a keresztapja, apja és anyja, mi volt a beosztása korábban otthon.
Az érdekli őket, hogy amit vállal, azt tudja-e, és ami így letesz arra a bizonyos asztalra, az értékes és használható-e, azaz eredményes. Ennek persze következményei is vannak, például az egyén és közösség felelőssége. Amit otthon csak az egymásra mutogatásból ismernek.
Olyat én még nem hallottam otthon, hogy valaki kiállt volna, és azt mondja, felelős vagyok, mert nem értek hozzá, vagy rosszul tettem a dolgom. Ez olyan snassz lenne, inkább elfedjük, helyette felemlegetjük a politikai kurzusnak megfelelő múltat, újratemetéssel, utcakereszteléssel, iskola-elnevezéssel, egyébbel takarózunk, és egymásra mutogatunk. Nos és ebből a hivatalos propaganda szerint nyilvánvaló, hogy milyen nagy és dicsőséges jövő áll előttünk!
A minap megkérdeztek Magyarországon élő külföldieket, hogy milyennek tartják a magyarokat. A szokásos megfogalmazások között (kedvesek, vendégszeretők, zárkózottak, szürkék, jól beszélnek németül, sokan angolul is, nagyszerű a kultúrájuk, gasztronómiában is híresek) most elhangzott egy új is, miszerint: mintha a magyarok állandóan a múltjukba menekülnének!
1956 októberére emlékezve gyakran vonnak párhuzamokat a szónokok 1848-al. Nekem pedig eszembe jut, hogy jó néhány éve készült egy riport Haynau leszármazottjával. Az idős New York-i hölgy féltve őrzött családi ereklyéje az a dokumentum, melyet Pest Főpolgármestere, Főbírája és Tanácsa vezetői írtak alá és nyújtottak át a rendcsinálást követően.
Díszpolgári címmel tüntették ki azért, mert felszabadította az országot a forradalom igája alól, a szigort és a kegyelmet szerencsés arányban egyesítette, ami rendkívül nagy tapintat volt részéről. Mindezt 56 nappal az aradi vértanuk halála után, akiknek kivégzéséhez Haynau ragaszkodott, és aki összesen 114 embert kivégeztetett és 3000 embert börtönbe vetett.
Mondhatjuk ezt mai szóval igazodásnak is, de szerintem ez nem olyan egyszerű azért. Vegyük ehhez a történelmi tényhez egy másikat, amit a nemzeti szégyen egyik felsőfokaként emlegettünk korábban, mikor az 1944. március 19-i német bevonulás másnapján a Gestapo több feljelentő levelet kapott Budapesten, mint Európában összesen.
Fokozatosan elsikkadt minden
És ha már 56-ról esik szó, akkor egy talán kevésbé ismert döbbenetes tény kívánkozik ide. A Nagy Imre-per végén a vádlottak szólhattak az utolsó szó jogán. A felvételnek ezt a részét valahogy sohasem kaptuk meg az archívumból teljesen, még az 56-os Intézet is elzárkózott, a tévénéző nem láthatta, csak bizonyos részleteit Nagy Imre beszédéből, de a teljes egészet sohasem.
Aztán egy német produkció megszerezte és levetítette, Németországban. Aki látta, az tudja, hogy kik és hogyan tagadták meg önmagukat, a forradalmat, hogyan esedeztek bocsánatért, ezzel megtagadva társaikat és Nagy Imrét. Én ezt a felvételt ma is őrzöm.
Furcsa, de tény, hogy akik így szóltak, azok közül voltak, akik megúszták, nem végezték ki őket. Félreértés ne essék, nem keveslem én a terror áldozatainak számát, sőt. De ettől még a tény, tény.
Később, a rendszerváltás idején, aki még élt és nem vonult vissza, tevékenyen részt vett a politikai életben, párttagok lettek ismét, csak ellenzékiek, majd még paktumot is kötöttek, ha az szolgálta az érdekeiket. Rendszerváltáskor demokratikus választás, szabadság, mi alakíthatjuk a sorsunkat, meg a többi szép cél lelkesített sokunkat. Aztán valahogy elsikkadt fokozatosan minden. Egyszerűen elrohadt. És hagytuk.
Látogatóban otthon
Az elmúlt évben látogatóban voltam otthon. Szomorúan állapítottam meg, hogy kiszakadva az otthoni körülményekből, már egy sor dolgot nem hogy nem érettem, nem is fogtam fel.
Sohasem hittem volna, hogy ez egyszer bekövetkezik az életemben pusztán azért, mert kétezer kilométerrel távolabb élek. Mintha másik bolygóra érkeztem volna. Én csak kérdeztem állandóan, hogy lehetséges ez, vagy az, miért van az úgy, vagy így, hogy bírjátok, hihetetlen volt.
A válaszok pedig azonosak voltak minden helyzetben: Te, mi így élünk! Szégyelltem is magam, mert már nem értettem azt, amiben pedig én is benne éltem életem első felében.
Kívülállónak éreztem magam a sok különbség miatt, már aközött is nagy volt, amit ott hagytam, és amit ott találtam. Hát még amiben azóta élek. Ez nem anyagi különbségben nyilvánult meg. Hanem emberi magatartásban.
Tapasztalataim természetesen általánosságban igazak, és nem minden esetre érvényesek. Vibráló, ideges, beteges légkör, agresszív anyázás, testi épséget veszélyeztető mozdulatokkal a legártatlanabb helyzetekben. Néha félelmetes látványban volt részem, máskor megütközést keltett különc reakcióm, viselkedésem.
Elég volt, ha a sebességkorlátozást mindenütt betartottam, és nem előzgettem viharosan a sávok között, máris jött a dudálás, villogtatás, majd mellém érve vörös fejjel, dagadó nyaki erekkel a néma üvöltés, és a beszédes mutogatás, majd elém vágás. Elszoktam ettől. Mi itt másképp élünk, nem jobban talán, de mindenképpen jobban közelítve az emberi léthez. Ami nem lehet állati. És ez fontos az életben.
Másképp élnek, összetartanak
Kérdezte egyik ismerősöm, már nem is vagy magyar? Spanyol lettél teljesen? Nem, hazát nem cserélhet az ember, még akkor sem, ha az kiátkozza magából. Én csak itt élek. Ahogy mások is. Nincs megkülönböztetés emiatt itt.
Beszélgetünk, érdeklődünk, segítünk mindenkivel, mindenkiről és mindenkinek. Partnerek vagyunk az életben és az élethez. Pedig ez az ország is diktatúrában élt hosszú időn át, és kifejezetten szegény és elmaradott ország volt. Ennek nyomai még ma is sokfelé látszanak, ha nem a turista útvonalon járunk csupán. Mégis másképp élnek, összetartanak.
Otthon nincs párbeszéd a két oldal között, ahogy az más kultúrákban rendszeresen van, mert ha egy ország bajba került, akkor csakis a közös összefogás segíthet, ehhez szóba kell állni egymással, normális emberi hangon tárgyalni, és akkor lehet eredményt elérni is. Itt ez van. Otthon meg az, amit eddig leírtam."
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: