Svédország után Dél-Afrikába vezetett Kátya és férje útja, ami azért elég nagy kulturális és életmódbeli váltás. Így aztán különösen érdekes, milyen a sokak által „legdélibb európai országnak" tartott Dél-Afrikát egy ilyen váltást követően. Lássuk!
„Bár Zebralánynak nemrégiben két remek írása is megjelent Dél-Afrikáról (itt és itt olvashatjátok el), úgy érzem, van néhány gondolat, amivel kiegészíthetem az ő írásait.
Három hónapja költöztünk Dél-Afrikába, Durbanbe a férjemmel. Mindketten kutatóként dolgozunk, az előző két évet Svédországban, Malmőben töltöttük, erről annak idején írtam is itt, a Határátkelőn.
Az ottani életünkkel kapcsolatban nem sok okunk lehetett panaszra, bár az volt az első hosszabb időszak, amit külföldön töltöttünk, így a kultúrsokk minden fázisát végig jártuk, ami sokszor igen nehéz volt.
Az egyetlen dolog, amit képtelen voltam megszokni, a rettenetes klíma. Úgy tűnik, ráadásul kifogtuk az elmúlt 100 év két leghidegebb évét, én pedig, lévén napimádó, rettenetesen szenvedtem a meleg hiányától.
Így megegyeztünk, hogy ha lejár a két éves szerződése, lehetőség szerint valami számomra elfogadhatóbb klímájú országba költözünk egy időre, így esett a választás Dél-Afrikára.
Gyönyörű, de veszélyes
Nagyon érdekes volt, mennyire eltérő ennek az országnak a megítélése pl. Svédországban és Magyarországon. A svédek, akik megengedhetik maguknak általában, hogy évente egyszer elutazzanak valami távoli országba akár, szinte kivétel nélkül rendelkeztek személyes tapasztalattal, mindenki arról beszélt, mennyire gyönyörű Dél-Afrika, és milyen jó lesz nekünk itt.
Ezzel szemben a magyar ismerősök általában csak a hírekből ismerték az országot, és mindenki furcsán nézett ránk, hogy miért akarunk olyan helyre költözni, ahol ennyire pocsék a közbiztonság. Valójában mindenkinek igaza volt: az ország tényleg hihetetlenül gyönyörű, a közbiztonság viszont tényleg csapnivalóan rossz.
Bonyodalmak a vízum miatt
De ne menjünk ennyire előre! Először is, magyarként, ha az ember itt akar élni, szükséges vízumot szereznie. Azonban mióta vége az apartheidnek, bizonyos kvóták szerint töltik fel az állásokat, javarészt helyi feketékkel.
A férjem szerződésébe például azt is bele kellett venni, hogy a munkaadó igazolja, hogy az adott állást nem lehetett helyi munkaerővel betölteni. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy a munkavállalói vízumot nagyon-nagyon nehéz megkapni.
Bár a férjem 2 éves szerződést kapott egy helyi egyetemtől, ők is azt javasolták, meg se próbáljunk munkavállalói vízumot kérni, mert sosem kapnánk meg, így végül egy éves látogatói vízummal jöttünk ki, amit majd meg kell újítanunk.
Ez viszont így sok visszás helyzetet eredményezett a továbbiakban, ugyanis itt minden hivatalos ügyintézés elején az embernek ki kell csapnia a vízumát az asztalra, és ez alapján alakul az ügymenet. Elvileg tehát VAGY látogató, VAGY munkavállaló itt valaki, így a mi helyzetünk sok bonyodalmat okozott.
Az első banknál például elutasítottak minket a bankszámla nyitásakor, a másodiknál is be kellett dobni valakinek a valakijét, hogy mozgassa hátulról a szálakat.
Önkéntesként is nehéz
A vízumrendszernek köszönhetően én itt nem dolgozhatok, és ezt nagyon-nagyon szigorúan veszik: az útlevelembe be van pecsételve az is, hogy csak a férjemet kísértem el, és se munkát nem vállalhatok, se tanulnom nem szabad itt. Gyakorlatilag azt is írhatták volna, hogy háziasszonynak jöttem ki.
Kezdetben nem aggódtam emiatt, zoológusként úgy gondoltam, kapva kapnak majd utánam a nemzeti parkok, hogy önkéntesként náluk dolgozzak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, ugyanis a parkok, amikből rengeteg van itt, pénzt csinálnak ebből is.
Nyugaton, főleg Amerikában igen népszerű nyaralási forma, hogy a fiatalok néhány hetet töltsenek önkéntesként valami egzotikus helyen, például egy afrikai rezervátumban, és ezért kemény dollár ezreket fizessenek.
Így hát érthető, hogy nem vagyok túl vonzó munkaerő, hiába kínálom ingyen a szaktudásomat, ha van olyan is, mégpedig sokan, akik fizetnek, hogy dolgozhassanak.
Vagy a multi, vagy a különleges tudás
Úgy gondolom, ide kerülni leginkább vagy egy multi alkalmazottjaként, vagy valamilyen kutatás/oktatás résztvevőjeként lehetséges. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki ideköltözzön, és a saját szakállára kezdjen el állást keresni, a fent említett kvóták, illetve vízum rendszer miatt.
Valami speciális szakképesítés nélkül pedig különösképp lehetetlennek tartom, hogy bárki munkát kapjon itt, csupán mondjuk az angol nyelv ismeretével, mivel angolul szinte mindenki beszél itt, és a munkanélküliség igen magas, 25 százalék körül jár most.
A kvalifikációt nem igénylő munkákért 1-2000 randnál többet nem lehet kapni havonta, míg egy jobb, kvalifikált állásért 10.000 rand fölött kezdődnek a fizetések.
Ha már a nyelveknél tartunk, megemlítem, hogy itt az angol és az afrikánsz mellett 9 másik, törzsi nyelv is elfogadott hivatalos nyelv, ilyenek például a zulu vagy a szothó, de a hivatalos ügyintézés nyelve szerencsére az angol maradt, ez azért némiképp egyszerűsíti az életet.
Tömegközlekedés, ami nincs
Ha mégis bárki arra adná a fejét, hogy ide költözzön, készüljön fel rá, hogy autóra lesz szüksége AZONNAL. A tömegközlekedés az országban gyakorlatilag nem létező fogalom, amennyiben az ember fehér. A helyi feketék számára létezik ugyan egy taxinak hívott kisbusz-hálózat, de ez nem túl biztonságos, én még fehéret soha nem láttam ilyenen utazni.
Szóval autót kell venni, vagy bérelni, amihez viszont az ember meglepő mélyen kell, hogy a zsebébe nyúljon. A bérlés ára havonta a létező legkisebb autók esetében 5000 rand körül jár, az autók vételára az európai duplája nagyjából, esetleg több.
Ez számunkra is igen sokkoló tapasztalat volt, az otthon eladott autónk árának több mint kétszeresét fizettük ki itt egy két kategóriával gyengébb kocsiért, de nem nagyon volt választásunk.
Persze a magánszemélyektől vett autók sokkal olcsóbbak, mint a szalonból vásároltak, de a kockázat nagyon nagy. Igen gyakoriak az átverések, akár az autó múltjával, akár az állapotával kapcsolatban.
A magyarországi jogsival nem érdemes próbálkozni itt, de az otthon is kiváltható nemzetközi jogosítványt mindenhol elfogadják szerencsére. Ha megvan az autó, már csak biztosítás kell rá, ez havi 3-800 rand környékén jár, típustól, lakhelytől függően.
Más arányok
Mivel ez az ország hatalmas, a távolságokat nem szabad európai értelemben kezelnünk. Itt nem meglepő, ha az emberek kocsiba vágják magukat vasárnap, és 150 km-t autóznak egy jó étterem kedvéért.
A 3 milliós lakosú Durban, ahol mi lakunk, hatszor akkora, mint Budapest, tehát városon belül is elképesztő távolságok lehetnek. Ehhez még vegyük hozzá a tömegközlekedés teljes hiányát, és megkapjuk az óriási forgalmat.
A legtöbb volt angol gyarmathoz hasonlóan itt is baloldali közlekedés van érvényben. A sofőrök elég udvariasak, bár gyorsan hajtani mindenki szeret. Engem speciel a frász kerülget az itteni forgalomtól, de mások azt mondják, viszonylag jól kiszámítható.
Ennek ellenére igen sok a baleset, amiket túlnyomórészt az utasokat szállító minibuszok okoznak. Hivatalosan ugyan csak 100-al mehetnének, de biztos, hogy még 120-nál is kielőznek bárkit gátlástalanul, miközben a járművet általában csak a szentlélek tartja össze.
Az egészségügyről
Az itteni egészség-biztosítási rendszer hasonló az amerikaihoz, csak szerencsére nem olyan drága. Nekünk diák biztosításunk van, ez havonta fejenként 333 rand, ezért az ország összes magánkórházában ellátnak minket, és előzetes bejelentés után gyakorlatilag mindenféle járóbeteg ellátásban és szakrendelésben részesülhetünk.
Szerencsére személyes tapasztalataink még nincsenek, de azt mondják, a helyi magánkórházak nagyon magas színvonalúak. A biztosításon spórolni nem érdemes, mert az állami kórházakba bekerülni nem olyan élmény, amire bárki vágyna szerintem.
Tíz éves elmaradás
Bár azt mondják sokszor, Dél-Afrika a legdélibb európai ország, fejlettségére utalva, azért ez sok szempontból nem igaz. A távközlés például olyan, mintha 10 évvel le lennének maradva.
Az internet és telefon árak az egekben járnak, mi például 500 randot fizetünk az 1 Mb/sec-es netért, ami sokszor fél napokra is elfelejt jelet sugározni. A műszaki cikkek hasonlóan drágák, nagyjából plusz 20-30%-ot biztos rászámolnak az európai árakhoz képest. Külföldről rendelni sem érdemes, mivel elég komoly vámot csapnak még hozzá, ezt sajnos saját bőrünkön tapasztaltuk. Az élelmiszerárak viszont nagyjából olyanok, mint Magyarországon, és a választék nagyszerű, mindent lehet kapni.
Drágák az ingatlanok
A szállással kapcsolatos kérdésekben –szerencsére- nem igen vagyok járatos, mivel mi kaptunk szolgálati lakást. Amennyire tudom, igen húzósak itt az ingatlan árak, ha az ember a megfelelő környéken akar élni. Megfelelő alatt biztonságost értek, járőrszolgálattal, ménkű magas elektromos kerítéssel, riasztórendszerrel. E nélkül sajnos itt nem nagyon lehet élni.
A fehérek és a feketék ennek köszönhetően külön-külön városrészekben élnek, a fehérek általában óriási kertes házakban a kertvárosokban, míg a feketék a lepukkant belvárosi lakásokban, vagy pici kunyhókban a külvárosi negyedekben. Ehhez itt Durbanben még hozzáadódik az indiai lakosság, a majdnem egymillió főnek hála ez a legnagyobb indiai város indián kívül.
Nyilvánvaló a szegregáció
Ahhoz úgy érzem, még nem élek itt elég ideje, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le a helyi emberekkel kapcsolatban. Az biztos, hogy az apartheidnek nincs még olyan rég vége, hogy ne élne a lenyomata mindenkiben, és ne határozná meg még most is sokak gondolkodásmódját.
A különböző nációk közti szegregáció nyilvánvaló, és szerintem kölcsönösen tartanak a feketék és a fehérek egymástól még mindig. Nehéz nyitni, mi például nagyon szeretnénk mindenkivel barátkozni, de nehéz reálisan felmérni egy-egy helyzetet, hogy valóban veszélyes-e, vagy a fehérek paranoiája mondatja velük, hogy ezt vagy azt semmiképp ne csináljuk.
Például nagyon nem ajánlott a feketék által lakott falvakban megállni kocsival, de magyarországi barátaink számtalanszor csinálták ezt, és csak pozitív fogadtatásban volt soruk a feketék részéről.
Az indiaiak szerencsére nyitottak és érdeklődőek, legalábbis velünk szemben, és miattuk sosem kellett aggódnunk. Míg a fekete kollégákkal a kötelező „hello, hogy vagy?"-on szinte sosem lehet messzebb jutni, az indiaiak kifejezetten keresik a társaságunkat, úgy tapasztaltuk.
A csodás természet
Persze nem szabad elfelejtkezni Dél-Afrikáról beszélve az elképesztő természeti értékekről. Lépésenként botlik az ember itt újabb rezervátumba vagy nemzeti parkba, városon belül is több km hosszú kanyon rendszer húzódhat, mint itt nálunk Durbanben, gyakorlatilag annyi a néznivaló, hogy arra egy élet sem lenne elég.
Minket ez bőven kárpótol a kerítés mögött eltöltött hétköznapokért, de azért nem hiszem, hogy sok évet le tudnék itt élni ilyen formán. Néhány évig tartó kalandnak viszont nagyszerű az itteni élet, ha az ember képes túl lépni olyan idegesítő apróságokon, mint a bürokrácia, a közbiztonság, vagy az itt élők munkamoráljának kérdése."
Ha kíváncsiak vagytok még Kátya történeteire, olvassátok a blogját!
Utolsó kommentek