Mi hiányozna mostani életedből, ha visszaköltöznél Magyarországra? Ezt a kérdést tettem fel az országfelelősöknek, és érkeznek is a válaszok. Ma például B-től Franciaországból, aki ír kulturális sokkról és beilleszkedésről is, mi több, az is kiderül, mi nem hiányozna. (A képeket L.G. készítette.)

„Nagyjából 10 éves lehettem, amikor édesanyám először mesélt arról, hogy „külföldön˝ más az élet. Ő a munkájából kifolyólag sokat utazott, így megtapasztalta nyugat fejlettségét és más országok kultúráját.

Nekem ennyi elég is volt hozzá, hogy megigézzen a külföld varázsa, és elhatároztam, hogy én bizony külföldön fogok élni – ha majd nagy leszek... Nem a szegénység, nem az országom bírálata, csak egy elhatározás, a kalandvágy volt az, ami kifelé húzta szívem országunkból.

Minden adódó lehetőséget megragadtam, hogy külföldi ösztöndíjakra pályázhassak. Míg végül főiskolás koromban egy tanulmányi ösztöndíj segített kirepülni.

Mindig az angolszász országok vonzottak, de lehetőség híján én Franciaországban kötöttem ki. Persze ez is azért tudatos választás volt, hiszen a nyelvet előtte tanultam pár évig.

Nem várt nehézségek

Itt lesz a történetem egy picit kevésbé idilli. Nem azért, mert bármi rossz történt volna, hanem mert a külföld nem várt nehézségeket is hozott. Azért osztom meg a történetem veletek, mert tudom, hogy rengeteg fiatal olvassa, aki külföldre szeretne menni, és szeretném, ha látnák, nem minden olyan egyszerű.

Én például társaimmal ellentétben, nagyon el voltam keseredve az első napokban, hetekben, talán még hónapokban is. Én szerető családomat és legjobb barátaimat hagytam otthon álmaimért. Nem számoltam azzal, hogy a magány lesz legnagyobb ellenségem. Egyedül jöttem ki, ismerősök nélkül.

Egy 8 nm-es szobában (chambre de bonne) szálltam meg. A szoba volt a konyhám, fürdőm, nappalim és hálóm egyben. Hatodik emelet, lift nélkül. A WC-t (ami a folyosóról nyílt) a többi szinten lakó emberrel kellett megosztani. Ezért 400 eurót fizettem havonta. Rá is ment az egész ösztöndíjam.

Hihetetlen magányos voltam

Nem vagyok finnyás, elvoltam, de nem volt könnyű a kezdet. Nem működött az internet a laptopomon, akárhonnan is próbáltam. Emberről emberre jártam, és senki nem tudta mi a gond. Végül 2 hét után, egy iskolai IT tanár egy ismerősét felhívva jött rá a gond okára. Csakhogy én addig a szüleimmel csak telefonon tudtam beszélni, és mivel az baromi drága (volt), ezt nem túl gyakran tettük.

Hihetetlen magányos voltam. A suli kezdésig volt majdnem egy hetem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Azon gondolkodtam, hogy gépre szállok, hazamegyek, visszatérek a régi boldog életemhez. Minek kellettek nekem a franciák?

Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne forduljak vissza. De tudtam, erősnek kell lennem. Aztán végre megkezdődött a tanítás, emberek között voltam, nem voltam már annyira magányos. Ez után már csak a francia adminisztrációval kellett megküzdenem. Amit eddig a szüleim intéztek, innentől mind magamnak kellett.

Kirepültem a fészekből, és már nem volt olyan egyszerű, mint régen. Az emberekkel néha nehéz megértetni magunkat, jött a sok kérdés részemről. De most hogyan? Mit kell oda írnom? Mindent kitöltöttem? Akkor ez így oké? De végül mindennel megbirkóztam, lett TB-m, írtam már adóbevallást is stb... Innentől a történet a szokásos...

Túlléptem a magányon

Én is átestem a kultúraváltás híres szakaszain. Nem volt könnyű. Voltam veszélyes helyzetekben, boldogban, békésben is. Ez ugyanúgy megesik Magyarországon is. Az ember mégis képes felnagyítani a dolgokat. Eltelt az ösztöndíjas diákévem, lediplomáztam, de kint maradtam.

Most már harmadik éve élek itt, boldogan, párommal. Újra tanulok, de már mesterképzésen, franciául, nem ösztöndíjasként. Azóta túlléptem a magány problémáin és minden korábbi gondomon is. Évente kétszer, háromszor hazajárok. De kevésnek érzem.

Még így is nagyon szeretem hazámat. Hiányzik. Hiányzik a családom, a barátaim. De közben szomorúan látom azt is, hogy az otthon se a régi már. Hazamegyek, és lassan annyit költök otthon is, mint itt, Franciaországban. Tényleg nagyon megdrágult minden.

Mi hiányozna?

De akkor most beszéljünk arról, hogy mi hiányozna, ha hazamennék?

Minden! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de minden. Megszerettem a kultúrát, az itteni életet, szokásokat. Nagyon jó a bor, a sajt, és úgy általában minden élelmiszer hihetetlen jó minőségű.

Az emberek rengeteg salátát esznek, nem csak szendvicseket – a hiedelemmel ellentétben. Nagyon pezseg az élet. Mindig minden étterem tömve van. A bárok is. Igaz, hogy baromi drága, de vannak ˝happy hour˝-ok, amikor mindent feláron adnak, ilyenkor például „csak" 5 euró a sör. De itt a keresethez képest ez arányos ár.

Gondolom már hallottátok a sztereotípiát a párizsiak öltözködéséről. Igaz is. Tényleg szembetűnően jobban öltözködnek, mint mi magyarok. Valahogy mindig eleganciát sugallnak.

Szeretem itt az épületeket, gyönyörű, karbantartott minden. A parkok is. Az utcán, amit az emberek elszemetelnek, azt reggelre lemossák.

Mi az, ami nem hiányozna?

A tömeg a metrón és tavasszal-nyáron a belvárosban. A gyümölcsárak (hihetetlen drága a gyümölcs). A szmog és a sok eső.

Ezen kívül hadd említsek meg egy ellenpéldát. Ismerek egy fiút, aki párizsi létére költözött Magyarországra. Egyszer elment Magyarországra fesztiválozni, és annyira megszerette az országot, hogy úgy döntött, marad. Azóta ott él, dolgozik, rendes munkája van, és nemrég, mikor beszéltem vele, azt mondta, esze ágában sincs visszamenni Franciaországba.

A szomszéd fűje mindig zöldebb... Tény, hogy nem állunk gazdaságilag a legjobban, de higgyétek el, annyira rosszul sem. Mindig lesznek elégedetlen emberek, ezt nem lehet kiküszöbölni. De nekem akkor is az a véleményem, hogy Magyarország tök jó hely. És bár nem, nem tervezek visszaköltözni, mert továbbra is él bennem az álmom, de hazajárni haza fogok és nekem akkor is örökké Magyarország marad az igazi hazám."