Talán emlékeztek még (nem volt olyan régen), hogy a Magyar Rádió riportere, Lantos Gábor útnak indult Európa északi felébe. Az első, erről szóló írásában megígérte, rendszeresen jelentkezik majd itt is, bemutatva kint élő magyarokat. Már itt is az első rész, melyben egy Oslóban élő lányt, Krisztit mutatja be.

„Krisztivel nem terveztem a találkozást a norvég fővárosban, ám ő annyira kedvesen invitált, hogy nem lehetett neki nemet mondani. S utólag bevallom: hiba lett volna az elszalasztott randevú. Így aztán január 6-án vasárnap kora délután futottunk össze Oslo belvárosában.

Ha elolvassátok a róla-vele készült írást, akár azt a konklúziót is levonhatjátok, hogy a „lány, akinek minden bejött Norvégiában." A beszélgetés során nekem is volt egy ilyen érzésem, miközben a fiatal magyar nagyon sokat tett azért, hogy sorsa szerencsésen alakuljon. Következzen tehát a 100 napos északi út első határátkelője, Tóth Kriszti Norvégiából.

„Párommal sem szociális, sem gazdasági ≈menekültnek≈ nem nevezném magunkat, hiszen odahaza volt munkája mindkettőnknek" – meséli a 27 éves magyar hölgy. „Egyszerűen szerettük volna magunkat kipróbálni külföldön. Először Svájcot nézegettük, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kikötöttünk északon. A barátom egy évvel korábban jött ki, akkor távkapcsolatban éltünk, aztán én is elindultam Norvégiába."

A co-working

Oslo belvárosában, egy emeletes házban vagyunk nem messze a kikötőtől és a Nemzeti Színháztól. Az irodahelyiségekben sok-sok asztal, székekkel, de van itt pihenősarok, mini-terasz és konyha is. Kriszti két norvég fiatallal közösen kezdett el vállalkozni.

„A történet arról szól, hogy ide bárki bejöhet és egy asztalt bérelve tud nálunk dolgozni. Az angolban „co-working" a neve ennek, azaz ha ügyfelünk nem akar irodát bérelni, hanem elég neki egy asztal is, mi szívesen fogadjuk" – mondja Kriszti.

„Kezdetben tizenöten voltunk, mára csaknem százötvenen vagyunk, szóval elég jól elindult ez a vállalkozás. Amennyiben valaki dedikált asztalt szeretne magának, havonta 2890 norvég koronát fizet (1 norvég korona jelen pillanatban 40 forint), de léteznek ennél olcsóbb megoldások 2000 és 1200 koronás havi díjért is. Azért jó itt dolgozni, mert remek csapat jött össze és igazi közösséget alkotunk. Magyar ügyfelünk egyáltalán nincs, ellenben angolok, brazilok, portugálok, románok és persze norvégok is megfordulnak nálunk."
Egy szál szakadt farmerben

Az irodán körbetekintve látszik a gondos kezek munkája. Az egészet Audum és Anders, két 27 éves norvég fiú találta ki és hozzájuk csatlakozott a szintén 27 éves Kriszti is. A leendő ügyfeleket előbb felvételi beszélgetésre invitálják, s ha szimpatikusnak találták a jelentkezőt, akkor a delikvens máris elfoglalhat egy asztalt a közel hetven munkaállomás közül.

„Egy szál szakadt farmerben és mindent magunk csinálva kezdtünk bele ebbe a vállalkozásba a két norvég sráccal" – idézte fel a kezdeteket Kriszti. " Én festettem, az ajtókat, a falakat, szinte minden a saját kezünk műve. Büszke vagyok arra, hogy úgy futott fel az egész üzlet, hogy marketingre nem kellett sokat költenünk. Kezdetben szájhagyomány útján terjedt a dolog, majd nagyon sokat segített a Facebook is. Most is csak annyit teszünk hozzá, hogy egy esztendőben négyszer, azaz minden évszakban rendezünk egy partit, ahol ehetnek-ihatnak azok, akik eljönnek hozzánk. Ezek a rendezvények kapcsolatépítés szempontjából tökéletesek, mi finanszírozzuk a bulikat. Másra itt nincs szükség."

Az előtérben ping-pong asztal fogadja a látogatót, amely az itteniek kedvenc helye, hiszen olykor szükség van a feszültség levezetésére is. Kanapé is akad, egy-egy hosszabb műszak után sokszor itt dőlnek le a fáradt irodisták. Kriszti azonban fáradhatatlanul megy előre. 2010 szeptemberében jött ki. Párja, software fejlesztő, mint annyi más külföldi Norvégiában.

A lakásbérlés horror

„A kiköltözés, az itteni élet elindítása nagyon kemény dolog" – mondja a magyar lány. „Ami pedig a lakásbérlést illeti, az maga a horror. Nagyon kevés kiadó albérlet van egész Norvégiában, de itt a déli régióban, azaz Oslo, Bergen, Stavanger könyékén szinte elképzelhetetlenül rossz a helyzet. Ha akad egy-egy kiadó lakás, arra ötvenen-százan is jelentkeznek akár. A tulajdonos ilyenkor meghirdet egy úgynevezett nyílt napot, amikor valamennyi reménybeli bérlőnek egyszerre mutatja be a helyet. Majd megindul az ár felsrófolása, azaz lefelé alkudni ebben a kérdésben lehetetlenség. Aki többet ad, azé lesz a hely, ráadásul a norvég nyelv ismerete egy ilyen licit során elengedhetetlen. Ha én lennék a lakás tulajdonosa, csak azzal állnék szóba, aki beszéli a nyelvet, hiszen mindenfajta ügyintézés jóval könnyebb úgy, ha simán megy a kommunikáció. Arról nem is beszélve, hogy minden albérletnél háromhavi kauciót kell letenni, amely nagyon sok pénz. Forintra átszámítva elképzelhetetlenül magas összegek ezek - 1-1,5 millió forint is lehet a biztosíték."

Az egész Norvégiára jellemző drágaság ellenére Kriszti jól érzi magát Oslóban. Még akkor is, ha a norvégok szerinte nem éppen Európa legműveltebb emberei közé sorolhatóak.

„A helyieknek voltaképpen fogalmuk sincs arról, mi zajlik a nagyvilágban, magukkal vannak elfoglalva és rólunk, magyarokról sem tudnak sok mindent. Iskolába járok, s bevallom, nem nagyon tudok miről beszélgetni a norvégokkal, akik eléggé unalmas fazonok. Olyan apa-anya kedvencei, akiknek az életükben egyetlen másodperc nélkülözés sem akadt, s ez meglátszik a viselkedésükön is. A fiatalok nagy álma, hogy konzultánsként dolgozhassanak, mert akkor annyi pénzt kereshetnek, amennyit el sem tudnak elkölteni. Egy-egy műszaki eszköz (iPhone) a márkás ruhadarabok (Helly Hansen vagy Northface kabát) Magyarországon igazi státuszszimbólumnak számítanak, de itt a többség nevetve vásárolja meg ezeket a tárgyakat. Ami zavar még, az a norvégok hihetetlen naivitása a bevándorlás-politikájuk terén. Nem véletlen, hogy a villamoson a belvárosban többször bemondják, hogy mindenki vigyázzon a zsebére."

Sokat költenek a menekültekre

Na igen, a bűnbandák már Oslót sem kímélik, sőt, van olyan városrész (Gronland), ahova este már nem ajánlatos egyedül bemenni. Ennek ellenére a norvégok még mindig sokat költenek a menekültekre, miközben az Európai Unió bármely ideérkező és az életét itt folytatni szándékozó polgárával nem foglalkoznak. A menekülteknek van államilag támogatott nyelvtanfolyam, akik azonban nem tartoznak ebbe a státuszba, mindent maguknak kell fizetniük.

Sok norvég még fel sem fogja azt, mi történik körülötte, de amikor egy huszonéves eltakart arcú muszlim hölgy három gyerekkel sétál végig a város főutcáján, rájön, hogy ez a Norvégia már nem az az ország, amelyet agya álomvilágában elképzel magának.

„Sok magyar van Oslóban, úgy látszik, London után ez is egy népszerű célpont lesz számunkra" – fejtegeti Kriszti. „Ugyanakkor volt már olyan eset, amikor panaszkodó honfitársakkal hozott össze az élet. Hallgattam a nyafogásukat, hogy odahaza mennyire rossz minden, s Norvégiában is ugyanez a helyzet. Erre csak azt tudom mondani, hogy aki otthon nem érzi jól magát a saját bőrében, az valószínűleg itt sem fog másképpen vélekedni önnön életéről."

Krisztinek tehát bejött Norvégia, magam pedig folytatom az utam észak felé. Már most mondom, hogy hamarosan egy igazi magyar „olajost" mutatok be nektek, aki a tundra kellős közepén dolgozik, s aki – remélhetőleg – feltárja nekünk a norvégok nemzeti kincsének, a fekete aranynak valamennyi titkát. Addig is gyertek és kövessétek utamat egy lájkolással.