Régen voltam ilyen nehéz helyzetben egy poszt felvezetésekor, hiszen mit is mondhatnék egy olyan levél elé, melyet Zoltántól kaptam, és melyben elbúcsúzik a külföldre költöző lányától? Talán csak a számomra legfontosabb gondolatot idézném: „ne feledd a lényeget: a haza benned van, te vagy a haza, bárhová is mész, és mindazok, akik veled közös nyelvet beszélnek."

„Ma reggel hat órakor egy különleges repülőgép szállt fel Magyarországon. Fedélzetén a kislányommal, elsőszülött gyermekemmel, elrepítette innen az életem egy részét. A jobbik részét.

Mit mondhat egy apa most, amikor tudja, hogy a gyermeke legelső értelmes emberi szava az anyanyelvén, ezen a csodálatos magyar nyelven az volt: „apa"!? Sőt, nem ám így, egyszerűen, hanem egyenesen így: APA!

Büszkén, újdonsült tudománya, az emberi beszéd, a magyar nyelv használatának képessége felett érzett jogos büszkeséggel, és némi, a közös gének által diktált csibészséggel, mindezekhez ráadásul ragyogó szemekkel.

Mit is mondhatok tehát most, amikor ott szállsz éppen Európa felett; szépen, huszonkét évesen, okosan, és tudom, hogy félsz? Félsz az ismeretlentől, az egyedülléttől, a rád váró kihívásoktól.

Sok mindent mondhatok, és most bele is teszem a kicsi, takaros tarisznyádba az én útravalómat, az egyedülit, amit adhattam neked; hamuban sült pogácsákat.

Íme hát:

Ne félj semmitől, mindig megtalálod majd a helyes utat! Fel vagy vértezve mindennel, amire Angliában, vagy a világ bármely normális, emberi értékekkel bíró országában szükséged lehet ahhoz, hogy boldog és sikeres, tisztességes emberként élhess.

Magyarországon, a szülőhazádban mindez kevés lett volna; sőt, éppen csak arra elég, hogy örökösen megalázott, számkivetett nyomorultként, a saját, amúgy a te kegyelmedből is hatalmukat gyakorló honfitársaid packázásának kitéve stresszben, meg-nem-értésben tengesd napjaid életed végéig.

De ott szeretni fognak. Szeretni fognak, mert ott tudnak szeretni, és szeretni fognak, mert te megérdemled, hogy szeressenek. Mi több: becsülni fognak, mert ott becsülete van mindazoknak a dolgoknak, amikkel te bírsz: a szorgalomnak, az egyenességnek, a kreativitásnak, és a tisztességnek!

Látod, ugye kislányom, hogy nincs mitől tartanod?!

Azt kívánom neked, hogy soha ne gyere haza! Ne gyere haza, vagyis inkább soha eszedbe se jusson, hogy valaha is még itt akarj élni, ebben az elátkozott, végromlásra ítélt, ma élő és 22 év óta folyamatos bizonyítási lehetőséget kapott „nagyjaink" által tönkretett, kifosztott és örök időkre szóló reménytelenségbe taszított szülőhazában!

Szeresd, ápold, és soha ne felejtsd el az anyanyelvedet! Azt a nyelvet, amely az egész világon a legszebben, legárnyaltabban tud mesélni, közölni, álmodni; azt a nyelvet, amely hűen közvetíti mindazokat a kivételes képességeket, amelyeket minden megszületett magyar ember magában hordoz, és amellyel mindegyikük felhatalmazást nyer arra, hogy kivételes legyen!

Sajnos valamely gonosz varázslatnak köszönhetően ez itt, Magyarországon nem lehetséges. De bárhol másutt igen, hidd el nekem!

Legyél hát mindig büszke arra, hogy magyar vagy, és elsősorban arra, hogy ember vagy, méghozzá nem is akármilyen: nagyszerű! Maradj is meg mindig ilyennek! Végül is ehhez nem kell, hogy hazája legyen az embernek.

Tőlünk, akik itt születtünk és itt élünk, fennkölt vezetőink mindörökre elvették azt az érzést, az egyszerit, a megismételhetetlent, a mindig mindenki számára csak egyetlen helyen át- és megélhetőt, amit úgy hívnak, hazaszeretet.

De te ne feledd a lényeget: a haza benned van, te vagy a haza, bárhová is mész, és mindazok, akik veled közös nyelvet beszélnek.

Tudom, sok-sok emberrel fogsz közös nyelvet beszélni életed most kezdődő, hosszú és boldog időszakában. Köszönöm ezt neked, és büszke vagyok rád! Egy kicsit én is elmentem most veled, örökre. Sajnos még dolgom van itt, de találkozunk, tudom!

Szeretlek: apa"