Nem meglepő módon év eleje lévén kicsit amolyan összegzés és előretekintés jellege is lesz az eheti blogajánlónak, emellett elgondolkodhatunk azon is, miként nézne ki a gyakorlatban, ha mindenki ugyanolyan fizetést kapna ugyanazért a munkáért.

Mindig érdekes, amikor egy régi ismerős visszatér. Talán páran közületek emlékeznek még Gáborra, aki pár éve már vezetett egy blogot Németországból, ami aztán különféle okokból megszűnt, most viszont a romantikus Thomas von Fuerstenfeld néven újraindult. Az ő tollából következzen most egy visszatekintés, annál is inkább, mert nemrég volt tíz éve, hogy aláírt egy szerződést, amit nem kellett volna…

„Kereken ma 10 éve, hogy jövőképpel, tervekkel, naivan és tudatlanul aláírtunk egy svájci frank alapú jelzáloghitel szerződést. Aztán jött, aminek jönnie kellett… 

Mondhatnám, hogy úgy emlékszem az egészre, mintha csak ma történt volna. De ez nem igaz. Nem emlékszek a részletekre. Nem emlékszek rá, hogy kezdődött el. 

Az még megvan, hogy előtte egy őszi napon elmentünk a lakásbörzére Budapesten. Nézelődtünk, tervezgettünk. Az is megvan, hogy aztán jártuk a bankokat, hogy hol adnak hitelt használt ingatlanra minimális kezdőtőkével. 

Az OTP, az Erste és a Volksbank is elhajtott, mondván, hogy amit mi fel tudunk mutatni - azaz egy programozói és egy pedagógusi fizetés - az alig több, mint a minimálbér. Érteni kellett volna a jeleket, de elvakított a... nem is tudom mi. Nagyravágyás? 

Aztán előtte vagy utána - itt már teljesen összemosódnak a képek a fejemben - valahogy eljutottunk e történet kiinduló pontjához. Egyszer csak felbukkant a **cenzúrázva** Bank csillogó-villogó vadonatúj, kezdőtőke nélküli, svájci frank alapú jelzáloghitele új építésű ingatlanokra. Aki akkoriban értett hozzá, az tudta, hogy ez egy olyan nyilvánvaló csapda, amilyent a prérifarkas szokott építeni a gyalogkakukk számára a rajzfilmben. 

Csakhogy ezúttal a prérifarkas palimadarakra vadászott. És azok be is szálltak a csapdába, csapatostul. Egy egész országnyi palimadár. 

December 19.-én aláírtuk a hitelszerződést. Boldogan, önként, reménnyel és tervekkel telve, csillogó szemekkel tekintve a csodálatos jövő felé. 89 000 Forint havonta, 25 évig. Hahaha, na persze... (…) 

Aljas, kígyónyelvű cselszövők eldobható játékszerei, s egy gondosan kitervelt, alaposan betanult és mesterien kivitelezett rendszer prédái lettünk. Attól a pillanattól fogva, hogy tudatlanul és naivan, bízva a tisztességben, az etikában és az adott szó erejében beléptem a bankba, a helyzetem meg lett pecsételve. 

Ki a hibás? Én. Természetesen, és ezt nem is tagadom. Tudtam, mi a kamatos kamat, tudtam, mi az árfolyam... Tudtam, de nem értettem. Hittem abban, hogy a bank tisztességes, és hogy a kölcsönös előny, mindenkinek előny. 

Álmomban sem gondoltam, hogy egy bank a rövidtávú haszon érdekében, szóban ígérget, félretájékoztat, nem vázolja fel a kockázatokat, magyarán mindent elkövet - amit nem lehet utólag bizonyítani -, hogy még egy adóssal több legyen a listáján. Ezt tisztességtelennek tartom. De ilyen a kapitalizmus. (...) 

Aztán az első kamatperiódus után már nem volt olyan őszinte a mosolyom. Mintha egy büdös ponttyal vágtak volna képen. A 89 000 Forintos havi törlesztő felugrott 106 000 Forintra, majd 121 000.-, 134 000.-, 155 000.- és az ötödik évben már járt 160 000.- felett is. 

Kezdetben vergődtem, kapálóztam, kerestem a kiutat: osztottam, szoroztam, hibát kerestem a rendszerben, de amikor már azt hittem, hogy végre találtam egy kapaszkodót, ami alkuképessé tesz, akkor a banki ügyintéző hölgy flegmán odafordult a kollégájához, hogy tájékoztassa: „Az úr számolt...” 

Majd jót nevettek. Igen, nevettek, nem csak képletesen, hanem bele a szemembe. Láttam az amalgámot a jobb alsó őrlőben... (...) 

Hittem, hogy ha tisztességesen fizetem a törlesztőt, és soha sem kések, akkor előbb-utóbb lesz valami „jutalmam” azokkal szemben, akik szintén tudnák fizetni, de szarnak bele. Nem így lett. Aki tud fizetni, fizessen, mert valamiből pótolni kell a nem fizetők által okozott bevételkiesést. 

Ahogy kamatperiódusonként emelkedett - vagy jobb esetben stagnált - a törlesztő, úgy ment lejjebb és lejjebb az általános hangulatom: állandóan rossz kedvű voltam, egyre kevesebbet mosolyogtam, romlott a munkamorálom, és még a kollégáimat is sikeresen demotiváltam. Ezek végül 2011-ben arra kényszerítettek, hogy munkahelyet váltsak. A mai napig sajnálom, hogy ilyen rossz szájízzel történt a válás, mert sokat kaptam attól a cégtől. 

Az új munka csak időlegesen tudta elodázni a rossz hangulatot. Egy kicsit több pénztől kicsit meg tudtam nyugodni. De ez a munka olyan szinten lett egyre stresszesebb, hogy akkor meg már az készített ki. Konkrétan nem láttam kiutat. 

Egyik oldalról a bank szívja a vérem, a másik oldalon a munka emészt, én meg a kettő között sorvadok. Hova menekülhetnék? Senki sem tud segíteni, sehova nem tudnék elbújni. 

Nincs meg bennem az a zsiványság, hogy csapot-papot otthagyjak, és új életet kezdjek valahol máshol, és tegyek a következményekre... De tényleg nincs meg? Vagy nem olyan formában? (...) 

Ezzel egy időben jött az ötlet, hogy ugyan miért ne próbálkozhatnék meg külföldön, ha van az a fizetés, ami kiadja a matekot. Magyarországon akkoriban a szaktudásom és a fizetésigényem két különböző ligában versenyzett, így hát belevágtam a keresésbe. 

Ennek egyik kézzel fogható eredményeképp sikerült leszerveznem három állás interjút Londonban egy hűvös novemberi hosszú hétvégére. Összekuporgatott tartalékunkat latba vetve megvettem a létező legolcsóbb repülőjegyet, és az angol pontosságra támaszkodva, utazási tervet készítettem. 

Ugyanakkor számolva a felhígult angol társadalom demográfiai sokszínűségével, biztos-ami-biztos alapon csináltam A, B, C és D tervet is, csakhogy ne érjen meglepetés. Mint ott helyben kiderült, jól tettem. Többnyire a B és C időtervek váltak be... 

Szállást egy kellően alsó-közép kategóriás, kollégiumszerű szállóban foglaltam, mert nem nyaralni jöttem, pláne, hogy a nap délben szemmagasságban derengett. Minden perc és minden penny ki volt számolva, csak a célra fókuszáltam.

A fejvadász, aki az ott töltött 3 napon a segítségemre volt, gyorstalpalót adott a kiszemelt cégekről, elkísért és bemutatott. Hálás vagyok neki, bár akkor még sem ő, sem én nem tudtuk, hogy a jövő egészen mást tartogat számomra. 

Történt ugyanis, hogy a londoni kiruccanást megelőző este lebonyolítottam egy Skype-os interjút egy müncheni székhelyű start-up céggel. Angolul... merthogy a cég annyira sok országból szívja fel a fiatal tehetségeket, hogy már cégen belül az angol lett a sztenderd. 

Szóval az interjú lezajlott, amit követően még azon melegében küldtek emailben egy próbafeladatot. Gondoltam, ne ezen múljon, ott helyben meg is csináltam, beleadva apait, anyait. 

Úgy fogtam fel, hogy legalább gyakorlok Londonra. Hajnal kettőre végeztem is, átküldtem emailben, majd megpróbáltam aludni kicsit, mert ötkor már kelni kellett, hogy elérjem a gépet. 

Szóval vissza Londonba. Lement a három interjú, kettő egész jól sikerült, egy viszont egyértelműen nem. Ők nem engem kerestek, én meg nem őket, ennyi. Gondoltam, ha a maradék kettőből az egyik bejön, már az is jó.

Csakhogy az utolsó nap estéjén kaptam egy emailt Németországból, a csatolmányban egy szerződéssel. Benne a január 1.-i kezdés, és a kért fizetés. Azt hittem rosszul látok. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, azt gondoltam, hogy alszok rá egyet. 

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nagyjából 3 perccel később - miután páromnak elújságoltam a dolgot - visszaírtam, hogy elfogadom és hamarosan visszaküldöm a szerződést aláírva. 

2013. december 30.-án kiköltöztem Németországba, kölcsön pénzből, nulla német nyelvtudással. És még mindig itt vagyok. Sőt vagyunk, mert a párom is kijött a macskánkkal együtt. Sőt azóta már egy csodálatos kisfiúval is bővült a családunk. Az ő nevét viseli e blog: Thomas.

Az elmúlt négy évben a kilátástalanságot felváltotta a tervezhető jövő, a rossz kedvet a mosoly, a reményvesztettséget a lassú, de biztos haladás, a fásultságot az életkedv, a stresszt a nyugodt éjszakák. 

Mindez annak köszönhető, hogy tanultunk a múltban elkövetett hibáinkból, és hogy végre egy olyan rendszer részei vagyunk, ami betartja a játékszabályokat. Élni és élni hagyni. 

Ma 10 éve, hogy egy életre szóló leckét kaptunk. De hiszem, hogy enélkül, még mindig valahol a magyar valóság mocsarában evezgetnénk céltalanul, az Éjjel-Nappal Budapest és a Barátok Közt fémjelezte agysorvasztó mételyben. 

Mindez egy próba volt, amit vagy teljesítünk, vagy elbukunk. Sokszor rezgett a léc, de a párom mindig tartotta bennem is lelket, amikor én már feladtam volna, és mindenben támogatott, és támogat azóta is. 

És a hitel? Ha minden a tervek szerint halad, - bár megfoghatatlan külső erők még tettek egy utolsó kísérletet, hogy mindent dugába döntsenek - akkor már csak hetek kérdése, és megszabadulunk az ingatlantól, és a felette fekete felhőként gomolygó hiteltől is. Szívből kívánjuk az új tulajdonosnak, hogy a kis lakásunkban több öröme legyen, mint amennyiben nekünk volt részünk. 

És a jövő? A hitel után egy kicsivel még könnyebb lesz. Aztán majd meglátjuk." 

A teljes posztot itt találjátok.

Egyenlő fizetést - de miből? 

Nemrég volt hír, hogy Izland lett az első ország, amely törvénybe iktatta, hogy ugyanazért a munkáért a férfiaknak és a nőknek ugyanazt a fizetést kell adni. A hír kapcsán töprengett el egy kicsit a Bezzeg a svédek blog szerzője, Bandirepublic arról, hova is vezethet mindez.

„Hurrá, na végre! Miért kellett erre eddig várni? - ezek az első reakcióim, és nagyon remélem, hogy neked is, kedves férfi olvasó! Hiszen mivel lehetne egyáltalán megindokolni az ellenkezőjét? Ha valaki alkalmas elvégezni egy adott munkát határidőre és megfelelő minőségben, akkor a bérezése X összegű pénzegység. 

Nyilván minden férfitársam evidensnek hiszi, hogy majd a nők fizetését is felemeli a cég az övék szintjére. de miért tenne így a vezetés? Mi van, ha a költségvetésben nincs nagyobb bérkeret, ezért kénytelenek lesznek a férfiak fizetését 10%-kal csökkenteni, míg a nőkét ugyanennyivel emelni? 

Az is könnyen megeshet, hogy az igazgató tanács megtakarítási lehetőséget lát ebben a helyzetben, és lecsökkenti a férfiak fizetését a női szintre. Azt hiszem ez segítene igazán megérteni a férfiaknak, hogy mennyire igazságtalanul bántak a nőkkel az elmúlt 2,5 millió évben… (...) 

Az egyenlő bérezés azonban picit nehéz téma. Hogyan fogják betartatni az új törvényt? Hiszen két férfi sem keres ugyanannyit ugyanabban az állásban. A munkaadónak jogos igénye, hogy megkülönböztetett módon bérezze például a jobban teljesítőket vagy magasabb fizetéssel becsülje meg az idősebb kolléga tapasztalatát és évtizedes hűségét a céghez. 

Ezek alapján simán mondhatják, hogy valaki nem a neme miatt keres kevesebbet, hanem mert fiatal vagy csak mostanában csatlakozott a céghez. Lehetetlen lesz kiszűrni a „női faktort” a fizetések közti különbségek vizsgálatánál. 

Szerintem érdemes odafigyelni arra, hogy az egyenlőségre (nem csak nemi, hanem etnikai vagy bármilyen) törekvő szabályozások ne legyenek kontraproduktívak. 

Félő, hogy egy olyan világban, ahol mindenki pontosan ugyanannyit keres a kimagaslóan teljesítők demotiváltak lesznek és általánosan ellustulnak a népek, meghal az egészséges versengés. nemtől függetlenül." 

Szerintem érdemes elolvasni az eredeti bejegyzést is, itt találjátok.

Évértékelő 

Az év vége – év eleje a vissza- és előretekintés ideje is szokott lenni, az ember összegzi, mi történt vele a távozó esztendőben és mit vár a következőtől. Így tett a Frankfurti mesék blog szerzője, Gabuschka is, akinél ráadásul szuper hír is akadt idén (amihez természetesen hatalmas gratuláció!).

„Először átszaladok a 2017-es terveken, elmesélem mi hogyan alakult, azután rátérek 2018-ra.

a, Szóval, első helyen az állt erre az évre, hogy majd mindent megteszünk a teherbe esés érdekében, és reméljük a legjobbakat.

A mi kis Élienkénk október végén csekkolt be a pihe-puha bendőmbe, úgy néz ki, hogy jól érzi magát, szerintem úszó lesz, mert már most tökéletesen delfinezett az ultrahangon. (...)

b, A második célom az volt, hogy egy bizonyos összeget lássak év végén a számlámon. Már elfelejtettem, hogy mennyit is szerettem volna megtakarítani, meg év közben rájöttem, hogy nem az összegre kell koncentrálnom, hanem inkább a pénzzel való kapcsolatomat rendbe tennem. (...) 

Rájöttem, hogy mint oly sok mindenkinél, nálam is az otthonról hozott, gyerekként állandóan hangoztatott negatív megállapítások befolyásolják azt, hogy felnőttként hogyan bánok a pénzzel. 

Az összes negatív gondolatomat valamelyik felmenőmtől hoztam (ők meg természetesen a saját szüleiktől), a „nincs pénzünk”, „szegények vagyunk”, „nincs elég pénzünk”, „nem engedhetjük meg magunknak”, „azt csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak”, „nekünk elég ez is, nem telik többre”, „szegényen, de boldogan” mondatok mély gyökeret eresztettek a tudatos énemben és a tudatalattimban is, ezért lesz nehéz őket kiírtani. 

Ebben az évben felismertem, hogy mi a probléma, elkezdtem tenni ellene, jövőre pedig teljes gázzal reformálom meg a hozzáállásomat.

c, A harmadik dolog az volt, hogy időt és pénzt szánok a személyes fejlődésemre plusz többet olvasok. 2017 ebből a szempontból a kísérletezés éve volt, rengeteg mindent kipróbáltam, beszéltem több coach-al is, próbáltam kitalálni, hogy milyen irányba haladjak. (...)

Mint mondtam, 2018-ra csak csínján terveztem, tulajdonképpen az új családtag érkezése simán keresztülhúzhatja az összes számításomat, meg amúgy is Carpe Diem, de azért álljon itt az a néhány pont, amelyet szeretnék 2018. december 31-én kipipálva látni a listámon:

1. A kis utód egészséges megszületése és növekedése, meg a szüleinek az egészsége is, hogy legyen kinek kicserélnie a pelenkáját.

2. A „mindset” programom folyamatos gyakorlása.

3. A már két éve halogatott könyvem megírása és kiadása és minden ehhez szükséges segítség felkutatása és felhasználása. Ez egy olyan 'most vagy soha' pont a listán, vagy nekiállok és megcsinálom, vagy jövőre, december 31-én rituális célbúcsúztató tánccal megtámogatva az összes vázlatomat elégetem a nappali közepén.” 

Természetesen ebben az esetben is ajánlom az eredeti posztot elolvasásra.

HÍRMONDÓ

7 + 7

Idén is folytatódik a külföldi álláslehetőségek számbavétele. Az első hét hét érdekes lehetőségét szedtük össze, nem csak azoknak, akik lemaradtak volna róluk.

Magyar családoknak fájhat az osztrák kormány terve

Közel 40 ezer (!!) magyar gyereket érinthet az osztrák családtámogatási rendszer átalakítása. Ennek egyik lényegi eleme, hogy csökkenne az országban dolgozók külföldön élő gyermekei után járó szociális juttatások mértéke.

Erősen aggódnak a Brexit miatt

A közgazdászok szerint hiába sikerült előrelépni a brit uniós kilépésről szóló tárgyalásokon, a hangulat ugyan javult valamit, de a borúlátás maradt.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.