Méghozzá a legnagyobb norvég kereskedelmiben, és persze nem én, hanem Tamás. Hogy hogyan került oda, annak egy egészen különleges története van, ami szerintem bőven megér egy posztot, így hát következzen most egy nagyon kedves, és valahol talán elgondolkodtató írás.

„Egy kis kitérő, mielőtt belevágnék, hiszen én ezt nem akartam megírni ide. Nem akartam, viszont az elmúlt napokban kaptam egy e-mailt a „határállomás-főnökségtől”, hogy az egyik vasárnapi blogajánlóban én is benne leszek, és hogy valaki említette neki, hogy mintha látott volna minket (?) a norvég TV-ben.

Nem örültem, most így utólag bevallom, mert az a blogajánlós írás (a gödi esetről) csak egy „üvöltés” volt, hogy miért? Azt is tudom, semmi sem fekete meg fehér, viszont olyan / ilyen semmiképpen sem szabadna, hogy előforduljon. 

Aztán pedig annyiban örültem, mert jó, ha mind többször téma az elesettek (ez minden területre nézve) élete, gyötrelme, öröme. Ugyanis nem ők (senki) kérték, hogy megszülessenek, nem az Ő hibájuk.

Hibázott-e valaki? Sajnos lényegtelen. Valaki vállalhatná a felelősséget? Igen! Állam? Társadalom? Szülők? Igen, így együtt! Mert csak az egyik segítsége nem elég.

Az állam mondjuk úgy, hogy olyan intézményt üzemeltet, ami méltó egy életre, vagy a szülőkön keresztül (elég sok időt fel tud emészteni egy sérült ember, hogyan dolgozzon mellette az ember?), hogy támogatja őket.

A társadalom pedig úgy, hogy nem néz félre, nem kikerülendő akadályt lát bennük, és legalább nagyjából képes jó pofát vágni a dologhoz. Nehéz ez? Nem... nem hiszem.

A személyes „élmény”

A felelősség kérdésében meg csak némi személyes „élmény”. Nem tudom persze, hogy okozhatta-e az autizmust, de kizárni sem lehet, nincs még meg rá a tudásunk, vagy jobb, ha nem tudja a többség? Érdeke valakinek? 

Tehát a mi esetünkben Barnabás anyukája a terhesség közepén (ha jól emlékszem) elkapta a bárányhimlőt. Nem, nem kereste a helyzetet, csak a szomszéd gyerek jött oda hozzá (akkor még panelban laktunk) köszönni, majd az anyja a gyereknek csak úgy megjegyezte, hogy bárányhimlős. Vajon oda kellett engedni? 

A másik pedig: a születés utáni második napon amikor megkapják a csecsemők az első oltást, történt valami. Barnabás bekékül/lilult, egyből el is vitték kivizsgálásra, majd visszahozták, hogy minden rendben. Biztos? 

Sohasem tudjuk meg, akkor nem is gondoltunk semmi rosszra, most azért van bennünk némi kétség. Ha mégis köze volt hozzá? Ki kárpótolja Barnabás életét? Nem nekünk, neki? 

Ezért gondolom, hogy minimum közös felelősség ez, mert nem tudjuk az igazságot, vagy nem szabad tudnunk. 

Egyébként pont ezek miatt nem látom már annyira nagyon értelmét az emberiség fennmaradásának. Mert ugye szülni kellene sok gyereket, hogy ne fogyjon a népesség, ha viszont beüt valami gikszer, leginkább oldd meg magad, te csináltad, nem? És egyébként sem tudunk egymás mellett élni, volt olyan év az ismert történelemben, hogy nem volt háború valahol? 

És végül ezért gondoltam meg magam, hogy okés, jöjjön ez az írás, hiszen még egy kis plusz figyelem jelen esetben az autistáknak (nem nekem, az lényegtelen). 

Ezért is jelezném, ha van sok hejesirásí hiba, akkor az azért lehet, mert az első randin sem az a lényeg, hogyan mondja a kedves, hogy Lóbelt, hanem hogy milyen a segge. 

Barnaby és a kamionok 

Ilyen vidám bevezető után mi jöhet még? Semmi különös csak egy régi sztori felidézése. 

Lassan három éve történt, már itt Norvégiában. Szerintem anno megírtam a blogon, de szándékosan nem olvasom vissza (semmit sem szoktam), lássuk, ugyanúgy emlékszem? 

Előzményekhez annyit kell tudni, hogy Barnabyal az első évben állandóan a falu központjában töltöttük a nap nagy részét. Szerette (még ma is szereti) a forgalmat nézni, de leginkább a kamionokat, traktorokat. Ez eddig nem nagy ügy, szerintem a gyerekek (fiúk mindenképpen) nagy része oda van ezekért. 

Rohantunk saroktól sarokig, ha felbukkant valami nagy. Része lettünk a centrumnak, a helyiek legalább megismertek minket. Így teltek a napok, nagyon „izgalmasan”. 

Barnabás, mint az autisták nagy része valamiféle kényszermozgást is végez. Nála ez abban nyilvánul meg, hogy valamit mindig ráz a kezében. Általában valami műanyag csipeszt. 

Ennek annyiban van jelentősége, hogy ez egy autóból nézve úgy tűnik, mintha integetne. Pedig nem, és felőlünk nézve pedig vicces is, hogy hányan visszaintegetnek. 

Jellemzően elég sok sofőr itt tartja a kötelező pihenőjét, így történt, hogy Carmen Barnabás okán beszélgetni kezdett az egyikükkel. Ez eddig semmi különös, de igen ám. 

Aki kamionos, dudáljon! 

Egy hónapra rá azt hallottuk, hogy valaki érdeklődött Barnabás felől, hogy hol lakik. Semmi ötletünk nem volt, vajon ki volt az? Pár napra felvilágosodtunk, ugyanis betoppant a kamionos. Hozott egy kis apróságot, naptár, jégkaparó... a jégkaparó tökéletes volt, azt nagyon jól lehet rázni. 

Most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy hogyan volt tovább, mennyi idő telt el, de az biztos, hogy az emberünkkel többször összefutottunk. A sofőr egyébként nagy kópé, szeret szerepelni (Facebook stb.), és megosztotta, hogy aki kamionos keresztül halad Eidfjordon, és lát (és lát, mert mindig kint van) egy integető gyerkőcöt a szüleivel, ugyan dudáljon már. Ezt hirtelenjében meg is osztották rengetegen. 

Itt jön a képbe a média. Mert ezek olyanok (ezek szerint), hogy figyelnek, mi érdekes történik. És ezt annak találták. Egész pontosan a norvég TV2, ami vicces, de a magyar RTL, ha a piacvezető szerepet nézzük, és azt, hogy kereskedelmi TV. 

Itt felgyorsultak az események, mert felvették a sofőrrel (most már nevezzük a nevén) Wiggóval a kapcsolatot, hogy érdekelné őket a történet, beszéljen már velünk. Most mit mondhattunk volna? Okés, legyen egy riport. A vicc az volt, hogy felhívtak aztán minket, ha az állami TV (NRK) esetleg érdeklődne, akkor sajnáljuk, de már elígérkeztünk. 

Robbanás és teljes útzár 

Ki lett tűzve egy nap a riportnak, de nem ám simán menne valami is körülöttünk. Az történt, hogy a forgatásra ketten jöttek, egy hölgy és a kameraman. 

Beszarás, de a csajszi telefonja lemerülőben volt (értitek, a fontosságának), iPhone (ilyen töltőnk akkor még nem volt, így járt), és közben még történt más is. 

Az, hogy tőlünk mintegy 100 km-re halálos robbanás történt, amikor az út mentén próbálták a sziklákat arrébb hajigálni. Teljes útzár, és a TV pedig tovább kellett, hogy küldje majd a riporteréket. 

Ez annyiban volt még kínos, mert így teljes útzár lett, következménye, hogy megszűnt a forgalom a faluban. Nincs kamion, nincs semmi, hogyan lesz így felvétel Barnabásról? 

Tehát ott szobroztunk kint a centrumban, és vártuk, hogy jöjjön egy nyamvadt teherautó. Közben azért forgattak otthon is velünk, de a lényeg elrobbanni látszott. 

Aztán csak befutott a másik irányból egy kamion, hurrá, volt is öröm, meg futás Barnabás után. Jaja, de lett volna még egy csavar a történetben, hogy Wiggo is befut, lesz egy közös kis performansz. 

Csak Wiggo a robbanás másik oldalán járt, így egy jó nagy kerülővel kellett jönnie. Délután kettő helyett este nyolc után futott be. A csajszi közben lelépett, az operatőr tartotta a frontot, akinek egyébként a robbanáshoz kellett volna mennie. 

Már mi is kapartuk addigra magunkat szó se róla, átkoztuk az összes kamionost (gyerekként még vágytam rá, de most már azért sem leszek az), de csak befutott Wiggo. Dupla felvétel, mert ugye visszafordult az operatőrrel, hogy legyen olyan felvétel is. Wiggo átadott néhány ajándékot, és egy meglepetést is tartogatott... 

Én is, a folytatásra...” 

Tamás Norvég életünk címmel ír blogot, olvassátok, mert jó!

HÍRMONDÓ

Csirkefeldolgozótól az autógyárig

Mindjárt itt a hétvége, és igazán nem szeretnénk senkit sokkolni, de van egy csirkefeldolgozói üzembe munkaajánlat (Hollandiába), emellett azért ennél kellemesebb, békésebb melók is akadnak.

Orbán: tisztelet azoknak, akik külföldön próbálnak boldogulni

„Tisztelet illeti azokat az embereket, akik a hazájuktól távol próbálnak boldogulni” – jelentette ki a magyar miniszterelnök a Parlamentben, hozzátéve, hogy a kormány azért dolgozik, hogy ezek az emberek, ha eljön az idő, úgy érezhessék, van értelme ismét itthon folytatni az életüket.

Egy budai szállodában toborozzák a magyar orvosokat

Csökkent ugyan valamennyit a külföldre vándorló orvosok száma, ám a svédek, norvégok, dánok helyben, Magyarországon toboroznak, már kiutazni sem kell a munka megtalálásához.

Tovább nehezedik az ausztráliai munkavállalás

A külföldi munkaerő foglalkoztatóinak a határozott idejű munkavállalásra feljogosító vízummal rendelkezők után évente komoly összegeket kell majd fizetni.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.