Talán emlékeztek még Ágira, aki hatvan napot töltött Balin, és kalandjai első részéről már olvashattatok itt, a Határátkelőn. Most jöjjön a folytatás, amiben megnézzük, milyen egy helyi temetés, kiderül, mást kínálnak-e a nemzetközi gyorséttermek helyi kirendeltségei, és azt is megtudhatjátok, miért mosolyog a Hold.

Mit főzöl karácsonykor, mi kerül az ünnepi asztalra? Oszd meg velünk a receptet, ötletet, akár a helyi specialitásokat, hátha valakinek ötletet is adsz! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Az egy-két hétig és a két hónapig tartó nyaralás között a legnagyobb különbség az, hogy ha két hónapja van az embernek, akkor nem kell rohanni a látnivalók és a programok után, elég csak sodródni az árral, és hagyni, hogy az események megtörténjenek velünk.

Van idő hétköznapi életet élni, és jobban megfigyelni, megismerni a környezetet. Ráadásul ha egyedül utazunk, akkor még mások igényeihez sem kell alkalmazkodnunk, tényleg azt csinálunk, amihez éppen csak kedvünk szottyan.

Egy fotó története

Egyik délután például elindultam csak úgy céltalanul. Persze vittem a kis fényképezőgépemet, biztos akad majd valami, amit érdemes lekapni. Az utcán üldözőbe vettem a mogyoró árus bácsikát, egyrészt, mert nagyon finom földimogyorót árul (még zöldek benne a mogyorószemek, nem pedig olyan szárazak és kemények, ahogy azt mi megszoktuk), másrészt meg azért, mert már korábban egyszer megpróbáltam lencsevégre kapni, de meglógott.

Ezúttal sikerült utolérnem, jól be is vásároltam, de pechemre pont elfáradt, ezért leült egy fa árnyékában a strandon. Leültem mellé, gondoltam, időm van, én bizony megvárom, míg megint útnak indul a vállán a megpakolt mogyoróállvánnyal.

Ültünk ott csendben egymás mellett az árnyékban, míg egyszer csak lepattant mellénk egy középkorú fickó, és előkapott egy sakk-készletet. Mire felállította a bábukat, addigra lett is játszópartnere, egy fiatal srác Belgiumból. Pénzben játszottak persze, különben unalmas.

Ahogy ott ültünk, észrevétlenül mindig eggyel többen lettünk, aki arra járt, leült mellénk, és nézte a játékot, teljes némaságban. Csak a mellettünk csendesen kukázgató idős néni morgolódása zavarta meg néha a csendet.

Jó érzés volt, hogy ott ülhettem velük, mint akinek tényleg semmi jobb dolga nincs a világon. Aztán egyszer csak a mogyoró árus bácsi újra útnak indult, és végre sikerült megörökítenem. Jó kép lett, megérte várni.

A warungok

Az indonéziai emberek köztünk szólva nem kapkodják el a dolgokat. Ráérnek, jó idő van, hova siessenek? Végül is megértem. Így hát okosabb, ha az ember még azelőtt beül egy warungba (helyi étkezde), mielőtt megéhezik.

A warungok általában nem néznek ki túl bíztatóan, sőt, legtöbbször azt is nehéz kivenni, hogy akkor ez itt most egy bolt, egy étkezde, vagy csak valami elhagyatott műhely vagy raktár. Ennek ellenére legtöbbször meglepően jó ételeket kínálnak, még meglepőbb árakon.

A legjellemzőbb ételeik a Mie Goreng (sült tészta), a Nasi Goreng (sült rizs), ezeket lehet kérni zöldséggel, különböző húsokkal, tengeri herkentyűkkel. Jól elkészítve nagyon finomak és nagyjából 400 Ft-ba kerülnek adagonként.

Ami még nagyon finom, az a Young Coconut, azaz a fiatal, zöld kókuszdió. Felnyitás után szívószállal kiissza az ember a kókuszvizet a belsejéből, aztán kikanalazza a friss, fehér, még puha kókuszhúst. Mennyei!

A helyi Meki és KFC

Bár nekem nagyon ízlik az indonéz konyha, ma valahogy úgy ébredtem, hogy a McDonald'sban szeretnék ebédelni. El is mentem, csak pár kilométerre van, 15 perc robogóval.

Igaz, csak hárman voltak előttem, de vagy fél órát álltam sorban. Megrendeled az ételt, szépen kifizeted, aztán leülsz egy asztalhoz, és csöndben vársz, amíg elkészül. Nem kerget a tatár.

A gyorséttermek kínálata itt is igazodott a kereslethez, a McDonald's-ban lehet rizst, a KFC-ben meg levest kapni. Vicces, hogy még ezekben az éttermekben is kint van mindenhol a földön a kis banánlevélből készült tálka a füstölővel, amibe mindenféle apró dolgot tesznek, mintegy adományként az Isteneknek, csak a Mcdonald's-ban a főtt rizs helyett hasábburgonyát raknak bele, a KFC-ben meg csirkeszárnyat. Mindenki azt ad, amije van. Nekem ez tetszik.

A vallási sokszínűségről

Balin eredetileg a hindu vallás volt az elterjedt, de mivel sokan jöttek ide dolgozni Indonézia más szigeteiről is (hiszen itt a legnagyobb a turizmus), sok muszlim vallású ember is él itt.

Keresztények is akadnak bőven, ugyanis sűrűn előfordul, hogy a csak rövid időre érkező turisták itt ragadnak. Keresnek munkát, és letelepednek Balin. Nagyon furcsa, és számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, de itt egy külföldi sokkal könnyebben talál munkát, mint egy helyi, ráadásul sokkal magasabb fizetést is kap ugyanazért a munkáért. Bali csodás hely, de azért még van hova fejlődnie. 

Szóval a hinduizmus... Hát próbáltam megfejteni, és sokat keresgéltem az interneten is, de az a helyzet, hogy nagyon sok ágazata van, és nem sikerült tisztáznom, hogy itt pontosan mit miért csinálnak a hindu vallású emberek.

A lényeg, hogy rengeteget imádkoznak. Reggel, délben, este, de sokszor még késő este is. Ücsörögnek a majdnem minden utcasarkon fellelhető kisebb-nagyobb templomaikban (amelyek leginkább csak kőből épített gyönyörű emelvények tetővel - tehát nyitottak), és kántálnak, mormognak, csengőkkel csilingelnek, kongákkal dobolnak órákon keresztül. Nagyon érdekes hangulata van az egésznek, bár egy kicsit úgy érzi az ember, minta akadna a lemez.

A másik dolog, hogy állandóan jönnek-mennek az utcákon, masíroznak beöltözve, aztán néhol megállnak, leülnek az út kellős közepén, és ott imádkoznak tovább. Elképesztően hosszúak a szertartásaik, fogalmam sincs, mikor dolgoznak.

Egy helyi temetésen 

A minap hivatalos voltam egy temetésre. A vendégház (ahol lakom) tulajdonosának egy ismerőse két pici gyerekével együtt balesetet szenvedett robogóval. Mindhárman meghaltak. 

Szomorú történet, de sajnos ez itt gyakran előfordul, mert nagyon felelőtlenül vezetnek. Indiához hasonlóan itt is sokszor egész családok ülnek együtt egy robogón. A múltkor láttam egy kismamát, aki az egyik kezével a kormányt fogta, a másik kezével meg a csecsemőt. Ő így vezet. Hát jó. 

A temetés egykor kezdődött, és hatig tartott, de már délre odamentünk, hogy láthassam az előkészületeket is. Itt a temetés nagyon más, mint otthon. Olyan az egész, mint valami nagy utcabál. Trónszerű emelvényeket készítenek, arra helyezik a koporsót, és a vállukra kapva ezt az egészet menetelnek végig az utcákon. 

Közben persze megy a dzsamburi, zenélnek, énekelnek, bárki csatlakozhat. A hivatalos viselet itt is a fekete, de persze a külföldiek viselhetnek bármit, nem nézik rossz szemmel. Nyugodtan lehet fotózni is, még örülnek is neki. 

Az utcai menet végpontja egy parkszerű szabadtéri hely volt, középen egy guru végezte a ceremóniát, körben ültek az emberek és nézték. Csak messziről mertem nézni, igazán nem akartam megzavarni őket, de aztán nagyon integettek, hogy menjek csak oda, ezért végül leültem közéjük.

Kérdezgették, hogy hívnak, honnan jöttem, és próbálták elmagyarázni az egész ceremónia lényegét, de sajnos a nyelvi hiányosságok miatt nem sokat értettem az egészből. Mindenesetre nagyon kedvesek és barátságosak voltak. Kár, hogy mi, magyarok nem vagyunk ilyenek…

Lazán venni az életet

Van még más is, amit tanulhatnánk az indonéziaiaktól. Sokkal könnyedébben veszik a dolgokat, lazábban kezelik a helyzeteket. Ha tönkrement a telefon, majd elleszünk telefon nélkül. Ha nem jön össze, amit terveztünk, majd talán összejön holnap.

Van egy szórakozóhely, ahol ingyen csinálnak tetoválást. Hüledezve kérdezgettem az egyik helyi ismerősömet, hogy ezt mégis hogy gondolják? Részeg, meggondolatlan embereknek miért csinálnak tetoválást? Ez egy életre szól.

Csak annyit válaszolt, ugyan már, ez csak tetoválás! És persze, ha jobban belegondolok, teljesen igaza van. De azért azon jót nevettem másnap, amikor a szomszéd német lány siránkozva mutatta a bokáján a tegnap este nyomait: Bali, és egy pálmafa... Milyen eredeti!

Egy kutyaharapás következményei

Lazán venni az életet nagyon jó dolog, de azért van, amikor komolyra fordul a helyzet. Az utolsó héten megharapott egy kutya. Éppen hazafelé tartottam, és a házunk előtt sétáltam a kapu felé, amikor a szomszéd kutyája egyszer csak mindenféle hangjelzés, ugatás vagy morgás nélkül hátulról beleharapott a combomba. 

Kicsit váratlanul ért a dolog, hiszen nem is láttam, hogy ott a kutya, egyszer csak éreztem a harapást a lábamon. Reflexből belerúgtam egyet, de nem elég nagyot ahhoz, hogy megijedjen, így visszajött, és beleharapott a másik lábamon a vádlimba is. 

Addigra persze már rájöttem, hogy felesleges ez az óvatoskodás, így a következő rúgásba jóval nagyobb lendületet vittem, csak úgy repült befelé a nyitott kapun a kis véreb, amit aztán egy gyors mozdulattal jól rá is vágtam, rövidre zárva ezzel a „vitát”. 

Persze ömlött a lábamból a vér, de a nagy vircsaftra kijött a szomszéd, a kutya gazdája, és segített ellátni a sebet. Kérdeztem, hogy be van-e oltva a kis aranyos, mondta, hogy persze, csak most kiskutyái vannak, azért ilyen agresszív. Gondoltam jól van ez így, a harapások nem voltak túl mélyek, bekötöztük, járni tudtam, hát mindenki ment a dolgára. 

Másnap együtt vacsoráztam néhány ismerősömmel, akik felvilágosítottak arról, hogy Balin senki nem oltja be a kutyáját, nem foglalkoznak ezzel, mert nem veszik a veszettséget komolyan, úgyhogy jobb lesz, ha elmegyek egy dokihoz, és beoltatom magam, amíg még nem késő. 

A veszettség halálos kimenetelű betegség, és sajnos legtöbbször - mire jelentkeznek az első tünetek - már gyógyíthatatlan. Én biztos voltam benne, hogy a kutya be van oltva, hiszen a gazdája azt mondta, és úgy gondoltam, ilyesmivel nem viccel az ember. 

Mindenesetre másnap felkerestem a gazdit, és kértem, hogy mutassa meg az oltási könyvet. Össze-vissza hebegett-habogott, először azt mondta, hogy nincs nála, később már azt, hogy az állatorvos nem is adott neki ilyesmit, szóval elkezdtem egy kicsit aggódni. 

Hazamentem, telefonáltam egyet-kettőt (utasbiztosítás, háziorvos), majd szépen visszacsattogtam a szomszédhoz (vagy talán csak visszabicegtem), és addig „beszélgettünk”, míg végül elvitt a dokihoz, és kifizette a vakcinát, amit hosszas huzavona után nagy nehezen be is adott az orvos. 

Ugyanis a gazdi is és az orvos is folyamatosan arról próbált meggyőzni, hogy ez teljesen szükségtelen. A gazdi azzal érvelt, hogy a múlt héten a postást is megharapta a kutya, és a postásnak sincs semmi baja, az orvos meg azzal, hogy ha a kutya veszett lenne, akkor a harapást követő 3 napon belül elpusztulna. (Pardon????) 

Ezt többször elmondta, és csak akkor vette elő végre a vakcinát, mikor harmadjára szakítottam félbe, hogy engem egyáltalán nem érdekel sem a postás, sem a kutya hogyléte, adja be nekem a veszettség elleni oltást, és már itt sem vagyok. 

Persze a sebemre rá se néztek. Azt meg már nem is részletezem, hogy amikor kértem, hogy adjanak zárójelentést, csak értetlen, üres pislogással reagáltak. Az micsoda? És minek kell? Szóval jobb, ha az ember Balin nem kerül olyan helyzetbe, hogy orvosi segítségre szoruljon. Nagyon távol vannak még az európai felkészültségtől az egészségügyben is. 

Ahol még a Hold is mosolyog 

Bali egyébként körülbelül 14.000 km-re van Budapesttől, 6 óra az időeltolódás, és míg otthon a nappalok egyre rövidülnek, Balin egyre később van naplemente. Utánanéztem, és azt olvastam, hogy a világon két ország között a legnagyobb időeltolódás 26 óra, így egy adott időpontban 3 különböző naptári nap is lehet a Földön.

Nagyon sok emberrel találkoztam itt Balin, akik járják a világot. Elképesztő dolgokat meséltek, és azt vettem észre, hogy fantasztikusan nyitott, tapasztalt és jószívű emberek. Én is ilyen akarok lenni. Utazni szeretnék, bejárni a világot, vagy legalábbis amennyire telik.

Most úgy néz ki, a telet Svájcban fogom tölteni, hogy utána újra elutazhassak Ázsiába. Fájó szívvel hagyom itt Balit, az óceánt, a 30 fokos hőséget, és ezt a sok-sok boldog embert, de egyszer még visszajövök! Talán nem is olyan sokára…”

HÍRMONDÓ 

Dárdai: a családban mindenki magyar állampolgár 

Dárdai Pál ma alighanem az egyik legnevesebb magyar a nemzetközi labdarúgásban. A német bajnokságban jól szereplő Hertha vezetőedzője a családról és a külföldi életről is beszélt a napokban.

Két év múlva elérhetjük a lélektani határt                        

Most felelős szakemberek komolyan arról beszélnek, hogy két év múlva az osztrák fizetések 70 százalékát adják majd a turizmusban. Te el tudod képzelni?

Luxusvilla Balin magyar fotósszemmel

Nem is olyan régen olvashattátok a Határátkelőn Gergely bangkoki kalandjait. Nos, a fotós azóta már Balin van, onnan küldött nekünk most képeket és egy videót.

Határátkelő találkozó! 

Tavaly azt írtam, hogy ha nem vigyázunk, lassan hagyomány lesz az év végi budapesti Határátkelő-találkozóból. Nos, nem vigyáztatok, az lett… A szervező idén is Digger, a lehetséges időpontok pedig: december 27., 28. Aki szeretne jelen lenni, az vegye fel vele a kapcsolatot emailben (janoshorvath65KUKACyahoo.com). Akár mind a két napot meg lehet jelölni, amelyik napra a legtöbb visszajelzés érkezik, azon lesz a találkozó délután 5-kor a Menzában, a Liszt Ferenc téren. Jelentkezési határidő dec. 20. 

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.