Így karácsony tájékán rengeteg csomagot kézbesítenek ki Európa országaiban. A mai poszt szerzője, Em, is dolgozott futárként év végén, méghozzá Münchenben. Tapasztalatai finoman szólva is vegyesek, különösen az ünnepeket élte meg nehezen, amit meg tudok érteni. (A képeket köszönöm.)
Megbírságolva...
„2013 őszén ültem otthon a monitor előtt, egy félig befejezett, vagy inkább abbahagyott egyetemi képzéssel meg pár nyelvvizsgával a zsebemben. Úgy voltam vele, hogy ezzel a „tudással” otthon nem sokra megyek, le kellene lépni, de képzettség hiányában ez nem tűnt túl egyszerűnek, hiába dolgoztam sok helyen előtte.
Szóval nézem az álláshirdetéseket, elsősorban sofőr témában kerestem, mert vezetni szeretek. A legtöbb találat Németországban volt, középfokú nyelvvizsga ellenére nem igazán voltam topon németből, de azért elküldtem az önéletrajzomat pár helyre.
Betojni sem volt időm
Még aznap délután csörgött a telefon, egy magyar fickó volt, hogy látta a jelentkezésemet, kérdezett pár dolgot rólam, aztán mondta, hogy akkor jöhet a német nyelvű interjú.
Betojni sem volt időm, már ment is a deutsch, kb. 5 perc beszélgetés után mondta, hogy rendben, ez a szint elég a melóhoz. Vasárnap délután egykor várnak Münchenben, mint újdonsült DHL futárt.
Ez a hívás, ha jól emlékszem kedden volt, szóval nem sok időm maradt összepakolni. Mivel nem volt fix munkám, barátnőm, pingvinem és egyéb kötöttségem, valamint otthon laktam, így elég egyszerű volt a döntés és kimentem a megbeszélt időpontban (életemben először telekocsiztam akkor, rögtön Münchenig).
Ott egy másik magyar ürge várt és elvitt az „5 csillagos hotelbe”. Aki volt már életében munkásszállón, másik három emberrel egy 10 négyzetméteres szobában és rajtunk kívül még vagy 100 másik melóssal az épületben, az tudja milyen ez.
Ez volt a szobánk
Nekem nagyon új volt, koliban sem laktam előtte, nemhogy ilyen helyen, de legalább a szobatársak rendben voltak. Másnap reggel mentünk a központba aláírni a szerződést, itt hamar kiderült, hogy alig tudok németül, főleg bajorul. Szerencsére az egyik szobatársam is ott volt velem, neki sokkal jobban ment, úgyhogy segített, így alkalmazott lettem.
Az első héten még amúgy segítettek annyit, hogy be lettünk jelentve lakhely ügyileg, ami azt hiszem az adózás miatt is fontos volt. Először a hatos adócsoportba raktak, ami a létező legrosszabb, később, ahogy rendeződtek a dolgok átkerültem az egyesbe. Emellett nyitottak még bankszámlát, mivel a német posta alkalmazottja voltam (a DHL a német posta alvállalkozása), elég kedvező feltételekkel.
Mirelit pizza mikrózva
Az elején összesen 800 euró volt nálam, amiből egész sokáig el tudtam lenni, a munkásszállás 360 euró volt egy hónapra, plusz a kaja. Ez egy lényeges dolog. Mármint a kaja.
Két méter magas vagyok, elég jó fogyasztással, viszont amit ott ettem, azt soha nem felejtem el. Mirelit pizza, mikrózva, a pizzás dobozon tálalva, mert másom nem volt. Ezt úgy heti ötször.
Egy szinten egy konyha volt, amit nem tudom hány ember használt, de az étvágyam elment, ha oda beléptem, főleg azért, mert mindenki ott is cigizett, én nem dohányzom, szóval mikrós pizza 2 perc alatt, viszlát. Amúgy a boltokban a legtöbb étel olcsóbb volt, mint itthon, a választékban sem nagy a különbség.
Kisegítő futárként szívás
Kedden már a depóban voltunk, München Aschheim nevű részén, ez a világ vége +2. Elkezdődött a betanulás, két-három hét, amíg „profi” paketzusteller leszek.
Ismét szerencsére egy magyar sráchoz kerültem, aki ritka rendes és jó arc volt (a mai napig tartom vele a kapcsolatot) és megtanított az alapvető dolgokra. Három hét után mehettem egyedül csomagot kézbesíteni.
Kétféle futár van, az egyik saját körzettel rendelkezik, minden nap ugyanott jár, ugyanazokhoz az emberekhez. Na, én nem ilyen lettem, hanem úgynevezett kisegítő, ha a körzettel rendelkező futár túl sok csomagot kapott adott napra, abból lepasszolhat 5-10-15-20 darabot a kisegítőnek.
Igen, csak általában négy-öt körzetes kisegítője voltam egyszerre, ami alsó hangon 100 csomag, minden nap máshol, teljesen ismeretlen és egymástól távoli körzetekben. Röviden szívás.
GPS-t legalább adtak, anélkül esélytelen lett volna, így meg lassan ment az elején, de azért belejöttem. Egyedül decemberre kaptam saját körzetet, a karácsony miatt a meglévő területeket még kisebbre osztották, viszont így is napi 250-300 csomagom volt, ami brutális mennyiség.
Ehhez jött még az, hogy a rendes furgonok elfogytak és kaptam egy bécsi rendszámú hófehér furgont, ezen ugye nem igazán látszik, hogy futáré, szóval már a második napon megbírságoltak 15 euróra tilosban parkolásért. Egy olyan helyen, ahol addig soha a rendes céges verdával.
Egy átlagos nap decemberben
Inkább visszaülök a kocsiba és fának hajtok
Tehát kisegítő voltam, fix terület és autó nélkül. Először a kocsit adták oda, a telephely hatalmas, volt, amikor 20 percig kerestem a vasat, aztán még 10 percig kapartam a jeget róla, mire el tudtam indulni, hogy ráálljak egy kapura.
Eddigre általában megvolt a lista, hogy melyik területre és mennyi csomagot kell vinnem. Azok, akik lepasszolták nekem a csomagjaikat, évek óta jártak az adott bezirkbe, tehát tudták, melyik a legrosszabb része. Nyilván mindig ezeket kaptam én.
A mai napig nem felejtem el azt a 16 emeletes házat, aminek szintenként volt 18 lakása, per lépcsőház. Ez azt jelenti, hogy odaértem a H lépcsőházhoz, ránéztem a kapucsengőre, amin volt 16x18, tehát 288 név. És mondjuk 10 csomag ebbe az egy lépcsőházba.
Itt azért elgondolkodtam, hogy inkább visszaülök a kocsiba és fának hajtok. De aztán úgy másfél óra alatt sikerült kézbesíteni őket. Ezzel szemben egy kertes házas övezetben másfél óra alatt 30-40 csomagot is ki lehet szórni.
Ez egy nehéz nap volt
Ha nincsenek otthon, semmi gond, besétálsz a kertkapun (mindig nyitva hagyják), a pakkot elrejted valahol és hagysz egy cetlit, hogy ott van. Vagy megkéred a szomszédot, hogy vegye már át. Ahol ismerik egymást az emberek, ott ez könnyen és gyorsan ment, egy 16 emeletes panelban annyira nem.
Az első három hónapban, a próbaidő alatt még órabérben fizettek, mivel október elsején kezdtem, így beleesett a december is, ahol becsúsztak igen hosszú napok is, így akkor sikerült 1700 eurót keresni.
Másnak a borravalója volt ennyi. Hogy miért? Aki egész évben ugyanazt a körzetet csinálja, ismeri az összes embert, akik ilyenkor karácsony előtt meghálálják az egész éves kézbesítést egy finom kis borítékkal. És sok ilyen boríték lazán összehoz pár ezer eurót.
Még a szobatársam is, aki velem egy napon kezdett, csak rögtön körzetbe került, kapott 3-400 euró extra manit. Nekem nyolcvan eurót sikerült összegereblyéznem.
Szilveszter napján rám dobtak 210 csomagot
1780 eurós nettó nem hangzik rosszul, de kőkemény rabszolgamunka volt. A próbaidő letelte után fix fizu lett, ha végeztél 6 óra alatt, az szuper, ha 10 órát gürcölsz, az is szuper, csak a lóvé ugyanannyi. És jelentősen kevesebb, mint a decemberi.
Szóval erre például az volt a válaszom, hogy egyik nap, amikor lejárt a 8 órám, szépen visszamentem a depóba. Volt egy kis probléma, maradt még 20 csomag a kocsiban (ezeket ilyenkor másnap kell újrakézbesíteni).
Jön a főnök, nézi a sok csomagot, kérdezi, hogy mi ez. Válaszolok, hogy Geschenk (ajándék). Itt már láttam, hogy nem nyugodt, szóval mondtam neki, hogy te 8 órát fizetsz, én 8 órát dolgozom. Nem lettünk jóban.
A hozzáállásom nem magamtól lett ilyen. Kezdésnek például nem kaptam munkaruhát, a saját cipőimet tettem tönkre egymás után, pedig munkavédelmi szempontból is kötelező lett volna adniuk, de a nagy német precizitás sem működik mindig.
Vagy amikor a tél közepén lemerült a 100 éves Merciben az akksi, hívtam a depót, de szombat délután volt, így már senki nem dolgozott az irodán. Három órán keresztül fagyoskodtam ott, mire jött egy ember, aki bebikázta a kocsimat.
Szilveszter napján rám dobtak 210 csomagot, mindenki 60-80 darabbal ment ki, hogy délután kettő körül mehessen haza és bulizni, én este hétkor értem vissza a telepre. Tehát a cég jó nagy szarban hagyott több alkalommal is, így ezek a dolgok szülték az én reakcióimat.
Szóval a december brutálisan telt, utána januárban hazamentem, először 4 hónap után. Ott eléggé elkattant valami, pedig addig honvágyam sem volt, de nagyon nem akartam visszamenni, végül mégis újra úton voltam München felé.
Jöttek a problémák
A próbaidőm már letelt, ami alatt ugyan voltak kisebb-nagyobb balhéim (hogyan parkolok a telephelyen, miért megyek egyirányú utcában forgalommal szemben, meg ilyen apróságok), de hosszabbították a szerződést újabb egy évre.
Az ilyesféle parkolást nem szerették
A hazautam után viszont már nagyon nem ment a dolog, lázadtam minden hülye szabály ellen (hogyan parkolok a telephelyen, meg az egyirányú utca, ugye...), nem akartam túlórázni (amit amúgy nem fizettek, fix bér volt, hivatalosan 8 órára bejelentve, de 10 óra alatt nem nagyon végeztem), szóval jöttek a problémák.
A legfontosabb, amit eddig nem említettem a szállás, a tömegszállóról másfél hónap után sikerült nagy nehezen elkerülni, egy családi ház alsó szintjén kialakított kis lakásba, ahol nyolcan voltunk kb. 60 négyzetméteren, én egy szobában azzal a munkatársammal, akivel első nap együtt kezdtünk.
Vele jóban voltam, de a többiekkel nagyon nem, elég egyszerű arcok voltak, folyton piálás meg buli, miattuk pihenés az nulla, szóval velük is volt jó pár balhém. És az egészben a legrosszabb, hogy a szállástól a melóhelyre tömegközlekedéssel kellett eljutnom, reggel másfél óra oda, este ugyanez haza.
Utaztam S-Bahnon, U-Bahnon és buszon is, mire odaértem, este meg haza. A fél év alatt 0 eurót költöttem az utazásra, nem vagyok rá büszke, de kb. havi 150-200 euró lett volna a bérlet a távoli zónák miatt, a cég semmilyen támogatást nem nyújtott, így ezt inkább megspóroltam. Talán háromszor láttam ellenőrt, ilyenkor gyorsan leszálltam.
Szóval a napi 8-10 óra meló plusz 3 utazás februárra sok lett, ezt a főnökeim is eléggé észrevették, úgyhogy 5 hónap után közös megegyezéssel eljöttem.
Ez volt életem első ilyen jellegű próbálkozása, rengeteg tapasztalatot adott a későbbiekre nézve, a negatív dolgokról még jó sokat tudnék írni, de inkább néhány pozitív.
Szép város, katasztrofális lakáshelyzettel
München nagyon szép város, azóta is hiányzik sokszor. Az emberek nagyon kedvesek voltak, naponta találkoztam legalább százzal és csak pár rossz élményem volt.
Münchenben a lakáshelyzet amúgy katasztrófa, legalábbis amikor ott voltam, 2013 környékén. Ha nem vagy német, nincs 5000 eurós állásod, minimum 20 éve, akkor szinte lehetetlen egy kis szobát is kivenni.
Ha meg sikerül, az olyan lesz, mint a miénk, egy kis lyuk, amiben van egy ágyad, meg fél szekrényed, privát élet az semmi. Havi 350-ért. És a szobatársadon kívül másik 6 hülye, akikkel osztozol a konyhán meg a fürdőn. Nem voltak nagy elvárásaim, de ez azért húzós.
És ugye ami miatt a legtöbben lelépünk otthonról, a pénz. Mielőtt hazajöttem, tudtam venni egy olyan bringát, amit itthon soha és eljutottam vele gyönyörű helyekre az utolsó pár hétben.
Voltam koncerten, rengeteget jártam várost nézni, szóval nem véletlenül hiányzik a mai napig. Az 5 hónap alatt pedig sikerült annyi eurót félretennem, ami megalapozta a következő határátkelésemet, de erre már sokkal jobban felkészültem.
Egy nagyon kemény karácsony
Kicsit még a személyes részéről a dolognak. Először voltam család és barátok nélkül, alapvetően jól viseltem, a karácsony volt az első alkalom, ami jobban megviselt.
Skype-on nézni a családodat nem a legjobb érzés, pedig nem vagyok egy nagy karácsony-őrült, de akkor elég rossz volt. A szabadnapjaimat mindig próbáltam hasznosan tölteni, általában városnézés volt a program, kicsit úgy akartam érezni magam, mint aki nem egy kívülálló, de azt hiszem, ez nem igazán sikerült.
Ennek én legfőbb okát abban látom, hogy a német tudásom elég gyér volt, pedig rengeteget fejlődtem a pár hónap alatt, de így is kevésnek éreztem. A bringavásárlás volt a legboldogabb pillanat, meg az a pár túra, amit még februárban tettem, mielőtt hazamentem. Ezt az egyet sajnálom, hogy ilyenekre nem volt és talán nem is lesz már több lehetőségem. Gyönyörű tájak vannak München körül!
Karácsony Münchenben egyedül
Összességében komolyabb munkatapasztalat nélkül, elég fiatalon és öntörvényűen kerültem oda, utólag rengeteg hibámat látom és elismerem, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult és végül hazamentem, mert a tapasztalatok, amiket szereztem örök életre megmaradnak és azért voltak jó pillanatok is, bár egy tartós külföldi élethez ez nagyon kevés.”
UPDATE: A kommentek között a szerző némileg árnyalta a képet, ami szerintem fontos a teljes történet megértéséhez, ezért bemásolom ide.
"Sziasztok!
Én írtam a posztot, nem tudom mennyire szokás itt válaszolni a kommentekre, próbálok néhányra reagálni.
Ahogy a cikk végén is írtam, utólag rengeteg hibámat látom és elismerem. Ebben benne van az akkori hozzáállásomtól kezdve, a rossz kajákon át az egyirányú utcáig minden. Ahogy azt is leírtam, hogy ez volt az első komolyabb munkám, így valóban benne volt, hogy nem a legjobban fog elsülni. Ennek ellenére megpróbáltam, elsősorban a pénz miatt, de annál többet érnek a tapasztalatok, amiket szereztem, hogy ezeket a hibákat újra ne kövessem el.
Nem érzem panaszkodásnak a cikket, inkább tényszerűen leírtam az akkori eseményeket és érzéseimet. Nyilván túlzó elvárásaim voltak Németországgal kapcsolatban, azelőtt csak turistaként voltam ott, de így kaptam valóságot is.
Aki nem hiszi a másfél óra utazást: Google Maps-be írd már be légyszi, hogy Unterschleissheim > Aschheim. Örültem, hogy ott találtunk lakást egyáltalán.
Egyirányú utca: mivel GPS-el közlekedtem egy tök idegen városban és néha még az is elvitt rossz helyre, így volt hogy meghúztam ezt, osszrsen 2x. Egyszer egy 3 km-es kerülőt spóroltam vele, egyszer meg ahogy befordultam egy rendőr jött velem szembe, integettem neki és kitolattam (Nem kaptam büntetést érte).
A tilosban parkolásnál leírtam, hogy minden nap ott parkoltunk a sárga DHL-es kocsikkal, soha senkit nem büntettek meg, de a hófehér bécsi rendszámú furgon nem tetszett nekik (ezt a büntit a cég amúgy kifizette).
Szóval levontam a következtetéseket, egyirányú utcába talán csak egyszer mentem azóta forgalommal szemben, mirelit pizzát sem láttam nagyon mostanában és nem bliccelek (meg persze rengeteg más, lényegesebb dolog).
Ez volt az első írásom ide, szeretném majd folytatni, hogy milyen volt újra Magyarországon, mit csináltam ott, hogy most lassan egy éve újra külföldön legyek, talán pont a németországi kalandnak köszönhetően sokkal jobb helyzetben."
HÍRMONDÓ
Kockázat az egyetemisták külföldre költözése
Már az egyetemisták közül is egyre többen mennek külföldre, akár tanulmányaik közben is, így az utánpótlás már a nagy multiknál sem biztosított. Aggódnak is.
Nyakunkon a Brexit 2?
Miközben az Európai Uniós kilépésen megy a huzavona Nagy-Britanniában, újabb problémás kérdés merült fel, méghozzá nem is akármilyen.
A nápolyi alvilág meztelen valósága
Nápoly egyik leghírhedtebb kerülete Forcella. Az egyik legrégibb negyed a maffiához köthető bűnözés fellegvára. Itt fotózott két olasz fényképész - elgondolkodtató képek!
Rohamtempóban fogynak a spanyolok
Ha így megy tovább, 50 év alatt ötmillióval lesznek kevesebben. Ami azért nem csekélység.
Határátkelő találkozó!
Tavaly azt írtam, hogy ha nem vigyázunk, lassan hagyomány lesz az év végi budapesti Határátkelő-találkozóból. Nos, nem vigyáztatok, az lett… A szervező idén is Digger, a lehetséges időpontok pedig: december 27., 28. Aki szeretne jelen lenni, az vegye fel vele a kapcsolatot emailben (janoshorvath65KUKACyahoo.com). Akár mind a két napot meg lehet jelölni, amelyik napra a legtöbb visszajelzés érkezik, azon lesz a találkozó délután 5-kor a Menzában, a Liszt Ferenc téren. Jelentkezési határidő dec. 20.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: