Őszintén bevallom, én magam még nem hallottam az Iguazu vízesésről, de miközben tettem fel a mai posztot, folyamatosan úgy éreztem, hogy ezt nekem egyszer ebben az életben ezt látnom kell. Szerintem nem leszek vele egyedül… Szóval ma egy kicsit lazább téma következik, ismét Ágival tarthatunk dél-amerikai körútja újabb állomásán. Készüljetek, mert nem akármilyen élmények következnek! (Útja eddigi állomásairól itt és itt olvashattok.)
Elindult a Határátkelő Instagram-oldala is, már ott is több százan vagyunk, gyere, kövess minket te is! Megéri, mert sok érdekes, exkluzív képet találhatsz!
„Argentínában nem érdemes buszozni vagy autózni, a nagy távolságokra repülővel kell menni. Nevetséges árakon ki lehet fogni repülőjegyeket (főleg ha az ember jó pár hónappal előre nézi a járatokat és foglal), sokszor a buszjegy töredékéért. Rengeteg időt és pénzt lehet így megtakarítani.
Mikor az Iguazuhoz indultunk El Calafatéből, természetesen repülőre ültünk és a több mint 2700 km-t Buenos Airesig 26e Ft-ért tettük meg. Másnap reggel indultunk tovább az Iguazuhoz.
Érdekes módon felengedtek a gépre - viszont nem indultunk. Először ott a szemünk láttára elkezdték tankolni a gépet, aztán újabb fél óra várakozás után közölték, hogy KÉSIK A KAPITÁNY, mert dugóba került.
Újabb fél óra elteltével befutott a kapitány (nagy taps fogadta:))), aki sűrűn elnézést kért és elmesélte, hogy baleset volt a nemtomhányas úton, ezért késett. Mindezek után pedig azért nem engedtek felszállni, mert vihar volt.
Mikor végre megkaptuk a felszállási engedélyt sokkot kaptunk. A földről „csendes esőnek” ítélt vihar a levegőbe érve tornádóvá vált. Voltam már pár légörvényben, de ezt, amit ezen az úton átéltünk, max egy tízes erősségű földrengéshez tudnám hasonlítani.
„Kissé komplikált” repülés
Úgy dobált a gép minket, mint a dugót az üvegben, többször az ablakkerethez vágott olyan erővel, hogy hetekig fájt a fejem. Időnként teljesen elfogyott a levegő a gép alól, olyankor szabadesésben zuhanni kezdtünk, jobb-bal oldalra vagy épp orral előre. Érdekes volt nézni az ablakból a száguldó felhőket, főleg, hogy kb. 2 méteres magasságon belül, két különböző irányban száguldottak. Erről olvastam, hogy ez a szélnyírás.
Nos, a következményt el lehet képzelni: a repülőgép utasainak 8o%-a sikított torka szakadtából, én megmarkoltam két kézzel az előttem ülő barátom háttámláját és úgy fél percenként a fülébe süvítettem, hogy „JAJJ ANYÁÁÁM”.
Az utasok reakcióját is érdemes volt megfigyelni: akik nem sikítottak, azok meredten kapaszkodtak az előttük levő ülésbe és imádkoztak, de néhány utasról pszichológiai esettanulmányt lehetett volna készíteni: a velem átellenben ülő pasas egy vastag magazint olvasott felszálláskor, s mikor elkezdett ugrálni a gép, egy kicsit sem zavarta - olvasott tovább.
Az elemekkel folytatott küzdelem során előbb a magazin szárnyalt vagy 4 sorral hátrébb, aztán a szemüvege repült le a fejéről, melyeket a szolgálatkész utastársak idővel visszaszolgáltattak, de a legkisebb zavar nélkül, miközben a fél gép sikított, orrára biggyesztette a szemüveget és szenvtelenül tovább olvasott.
Mikor úgy húsz perc elteltével a kapitányunknak már nem azzal kellett foglalkoznia, hogy valahogy a levegőben tartsa a gépet és sima légörvény erősségűre csökkent a rázkódás, akkor kedvesen beszédet tartott.
Elmondta, hogy „kissé komplikált” volt eddig a repülés, de a nehezén már túl vagyunk és megnyugtatott, hogy nem csak mi éltünk át nehéz pillanatokat, hanem ők is a pilótafülkében. Mindenesetre mikor földre tette a gépet, az utasokat olyan megkönnyebbülés öntötte el, hogy túlélték az utat, hogy percekig tapsoltak és éljeneztek.
A megérkezés pillanatai.
A vízesés páráját amúgy már a repülőből lehetett látni. Mikor kiléptünk a reptér kapuján, mellbe vágott a hőség, főleg hogy előző nap még a gleccser körül rodeóztunk.
Taxit fogtunk, ami barátibb áron vitt be minket a városba mint a busz. Mikor mondtam a sofőrnek, hogy épp szállást keresünk, azonnal felajánlotta, hogy az anyukája házának a felső szintje kiadó. Több szobájuk is van, mindegyik légkondis, saját fürdővel, közel a buszmegállóhoz. Ráadásul olyan alacsony árat mondott (25ooFt/fő), amennyiért addig még nem sikerült megszállnunk Argentínában.
Azonnal elfogadtuk és odavitettük magunkat. Nagyon kedves pasas volt, az út alatt pontos tájékoztatást adott hol áll meg a városi busz, ami elvisz az Iguazu vízeséshez, mennyi időt kell szánni az argentin, mennyit a brazil oldalra, milyen látnivaló van itt a városban és ki ne hagyjuk majd a brazil oldalon a madárparkot.
A vadállatmenhely
Így tudtuk meg, hogy itt az argentin oldalon van egy vadállatmenhely, amit érdemes felkeresni, egy lepke és egy hüllő park. Mivel kettő elmúlt mire megérkeztünk, lecuccoltunk és útra készen álltunk, úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk a vízeséshez, hanem megnézzük a vadállatmenhelyet.
A menhely a város szélén van, gyakorlatilag az őserdőben. A park lakói változatos úton kerülnek ide. A legnagyobb számban természetesen, elütött, autónak csapódott állatok érkeznek, de elkobzott (illegálisan otthon tartott), állatok is ide kerülnek, valamint vadászok által megsebzettek, vagy kölykök, fiókák, melyeket a lakosság talál.
A vadállatmenhely elsődleges célja természetesen meggyógyítani az állatokat, majd visszaengedni a természetes környezetükbe. Ebben nagy segítséget nyújt maga az őserdei környezet is. Egy kis utánfutós traktorral visznek a menhely mélyére, s egy idegenvezető kísér végig az állatok között, s mondja el, melyik állat hogyan került ide, s mi lesz a további sorsa.
Sok csuklyásmajmocska volt a parkban. Az egyikük épp mikor ott voltunk, sikeresen meglógott a ketrecéből (igazán nem panaszkodhattak pedig, óriási, ősfás ketrecük volt). A gondozója ott loholt a nyomában és próbálta begyűjteni, de nem ment könnyen.
A majmocskának esze ágában sem volt visszatérni a „szabad természetbe”, pedig csupán a kirándulóösvényt körülvevő őserdőben kellett volna eltűnnie hozzá. Ott parádézott a látogatók ösvényén és a gondozójával bratyizott, de arra azért vigyázott, hogy ne tudják elkapni.
Szegény gondozóhölgy mondta neki, hogy legyen jó kis majom és menjen vissza vele a tesókhoz a ketrecbe, ott van finom kaja stb., de a majmocskának egyik fülén be, a másikon ki. Ha az arcocskájára néztem, egyetlen dolgot tudtam róla leolvasni: „rossz vagyok és élvezem”. :)) Nem tudom mióta mászkált utána szegény hölgy, de míg mi ott voltunk, nem sikerült begyűjtenie.
Az Iguazu
A második napunkat már az Iguazunak szenteltük természetesen. Amit tudni kell róla, az nagy vonalakban a következő: Alvar Nunez Cabeza de Vaca fedezte fel 1541-ben és Santa Maria vízesésnek nevezte el, de később visszakapta az eredeti nevét, mely az itt őslakos guarani indiánok nyelvén: Iguaçu - Nagy víz.
A vízesés együttes a folyón 2,7 km-en át húzódik és az átlagos magassága 6o méter (a legmagasabb pontján 8o) és több mint 270 vízesésből áll.
Az Iguazu Nemzeti Parkot 1934-ben alapították és a szubtrópusi erdőben olyan veszélyeztetett fajok nyertek védelmet, mint a jaguár, a tapír, az ocelot, a sörényes hangyász és az ormányos medve. Madarak közül jellemzőek a tukánok, a sarlósfecskék és a kolibrik. A park növényvilága több mint 2000 fajt számlál. A túloldalon a brazíliai nemzeti park fekszik, mindkét helyszín UNESCO Világörökség 1984 és 86 óta.
Az eredeti guarani legenda szerint a vízesés története a következő: sok-sok évvel ezelőtt élt a folyóban egy gigantikus szörnyeteg kígyó-isten, Boi. Az indiánoknak minden évben a legszebb szüzet kellett feláldozniuk a kígyónak és testét a folyóba lökni. Erre a szertartásra a távoli vidékeken élő törzsek is összegyűltek.
Történt egyszer, hogy mikor egy fiatal vezér, Tarobá volt hatalmon, szembeszállt a hagyományokkal és nem akarta feláldozni a gyönyörű Naipit, a szerelmét. Úgy próbálta megmenteni, hogy az éjszaka leple alatt, csónakon akarta megszöktetni. Boi azonban óriási haragra gerjedt és szétszaggatta a folyó testét, hogy a két fiatal a vízesésekben lelje halálát.
A szerelmesek haláluk után gyönyörű fákká alakultak át, s ma is ott állnak az Iguazu vízesések tetején, Boi pedig belevetette magát az Ördög torok vízesésbe és onnan figyeli a fiatalokat, nehogy egymáséi legyenek. Azonban nappal, a napsütésben feltűnő szivárvány gátolja Boi hatalmát, s ilyenkor a fiatalok mégis együtt lehetnek.
Reggel korán indultunk, a helyi járatú busszal, hogy nyitásra az Iguazunál legyünk, de a bejáratnál már akkor irtózatos tömeg fogadott és olyan hosszú sor, hogy a frász jött ránk. De szerencsére meglepően gyorsan ment a beléptetés és hamarabb bejutottunk, mint gondoltuk. Elsétáltunk a kisvasútig, mely az Ördögtorok vízeséshez visz.
Az argentin oldalon a vízesés körül több km hosszú fém ösvény rendszert építettek ki, s különböző túraútvonalakat jelöltek ki rajtuk. A létező 5-ből mi egy nap alatt hármat is bejártunk - elég is volt, hisz reggel 9-kor indultunk és du. fél 5-kor végeztünk, közben pedig csak két rövid kávészünetet tartottunk.
Akinek van rá lehetősége (és nem húsz éves, mint mi), szerintem szánjon az argentin oldalra két napot, hogy ne túlélőtúra legyen a park meglátogatása. Nem mellesleg az argentin oldal sokkal szebb és látványosabb is, mint a brazil, így érdemes több időt itt eltölteni. Nekünk sajnos csak egyetlen napunk volt az argentin és egy a brazil oldalra, úgyhogy mentünk egész nap, mint a meszes.
Itt van az útvonaltérkép: mi a sárgát, a kéket és a rózsaszínt jártuk végig plusz persze a narancssárgát, de azt vonattal. A zöldön pedig a vonatig gyalogoltunk, mely a park bejáratáig vitt vissza. Egyedül a szigetre nem mentünk át (piros útvonal). Minden pontosan jelölve, feliratozva van, nem lehet eltévedni. :)
Mikor a vonat letett az Ördögtoroknál és elindultunk a fém ösvényen, azt gondoltam, hogy na, a következő facsoport után biztos ott a vízesés de mentünk és mentünk és nem volt.
A fák között az elképesztően szelíd kékvarjakba botlottunk. Akár kézből is lehetett etetni őket, egyáltalán nem féltek.
Aztán végül megpillantottuk az ördögtorok vízpermetét a folyó felett.
A kilátópontnál mindig sokan vannak, de érdemes a vonat érkezése után úgy tíz perccel elindulni, mert mire odaérsz, az előző vonat utasai már jórészt visszafele gyalogolnak.
Garázda bandák
Nem gondoltuk volna, hogy meggyűlik a bajunk a szanaszét garázdálkodó koati bandákkal. :) Nem vittünk magunkkal kaját, csak az egyik lány a csapatból, több zacsiban légmentesen elzárt, egy szem banánt.
Amint odaértünk a vonathoz, azonnal ott termett egy koati, nem tudom, milyen orruk van de menten kiszagolta a nylonokba bugyolált banánt és az Eszti meztelen lábán próbált felnyargalni, hogy elérje a szatyrot.
Elég nehéz elviselni mikor több kilónyi elszánt ormányosmedve folytat hadgyakorlatokat a meztelen lábadon, igy mikor beleharaptak a szatyorba jobbnak látta eldobni.
Vagy húsz koati vetette rá magát egyszerre, s másodpercek alatt csupán foszlányok maradtak belőle. Némi közelharc árán, az ásványvizes palackot sikerült visszaszerezni tőlük.
Az ösvényeken jórészt teljesen egyedül bandukoltunk, ritkán jött szembe 1-1 ember, nem kellett kerülgetni senkit, élvezhettük a látványt. Következzenek azok a képek, melyeket az alsó (vízesések alatti), kirándulóösvényen készítettem.
A boltos nénik simán seprűvel, ordítva kergették ki a boltokból a tolvajbandát, így a pultoktól kiszorulva az árnyékban eszegető turistákat vették célba. Semmi és senki nem volt biztonságban tőlük. Az embereket is simán tereptárgynak tekintették, úgy mászkáltak rajtuk, mint az asztalokon és székeken. Szendvicset enni csak állva javasolt, különben egy percen belül eltűnik a szenyó a kezedből.
A legelső képen, a táskán lógó koati, egy másodperccel később már a táska belsejében tartózkodott és szalámis szendvicset csócsált.
Nem volt vesztegetni való időnk, így a kávé után nekiindultunk a kék (felső) kirándulóösvénynek, mely a vízesések tetejére visz.
Az affér
Úgy tíz perc gyaloglás elteltével érzékeltem először, hogy valami gond volt a kávéval (vagy inkább a tejjel). Újabb két perc elteltével már komoly bajban voltam és megláttam a táblát, mely írja, hogy a legközelebbi mellékhelyiség 6oo méterre van. Tudtam, hogy annyit én már egészen biztosan nem tudok megtenni.
Körülnéztem, de a szubtrópusi erdő nem igazán alkalmas arra, hogy az ember belemásszon, és ott keressen enyhülést. Tele van liánokkal, az átláthatatlan növényzet minimum mellkasig ér… Ahogy körülnéztem, a távolban megláttam egy elegáns szállodát… úgy éreztem megpillantottam az ígéret földjét és söpörtem végig az ösvényen, mint a kilőtt nyíl.
Barátnőm lihegett a nyomomban és olyan elmés kérdésekkel zaklatott, hogy:
- Gondolod, egy ilyen helyre, csak úgy berohanhatsz WC-re??
Mire én:
- Gondolod, érdekel engem?!?!
Vagy 5o km/h-s sebességgel estem be a szálloda elegáns halljába és két csokornyakkendős, feketébe öltözött recepciós mosolygott rám szívélyesen és megkérdezték, miben segíthetnek.
Válaszra sem erőm, sem időm nem maradt, csak egy fél másodpercre álltam meg, míg megpillantottam a hall túlsó végén a mellékhelyiséget, és kilőtt nyílként söpörtem végig a hallon, a frakkos recepciósok meglepett pillantásai közepette, másodpercekkel kerülve csak el a végzetet.
Javukra legyen írva, mikor visszafele mentem és mondtam: elnézést, sürgős dolgom akadt, rám mosolyogtak és nem zaklattak tovább a magánéletemben. Végül nem is bántuk meg, hogy bejöttünk ide: elegáns, szépen ápolt kert, uszoda és kilátás a vízesésre. Megnéztem: már 700 USD-ért eltölthetsz egy éjszakát itt a pároddal és reggel a teraszról bámulhatod az Iguazut.
Én mondjuk ennyi pénzből beutazom fél Argentínát és inkább ezt választom egyetlen éjszaka helyett a hotelben.
És akkor a felső kirándulóösvényről készített képek.
Nos, szerintem aki ide eljut, az foglalkozzon az argentin oldallal. A brazil oldalon csak annyi a látnivaló, amennyit az ösvény legvégén meglátsz. Tény, hogy az szép, de mivel egyetlen olyan ösvény van, mely a központi vízeséshez elvisz, azon folyamatos a tumultus.
Lépésben, csoszogva lehetett haladni, szóval mire a valóságos látnivalóhoz értünk, tele volt valamennyi hócipőnk. De azért nézzétek meg ti is, mit láttunk mindazok után, hogy vagy 5ooo emberrel megverekedtünk.
A brazil oldalon vannak még kisebb kirándulóösvények (melyekért buzgón külön pénzeket is szednek a brazilok), de mi nem vállaltuk be, mert szűkös volt az időnk és mindenképpen bele kellett, hogy férjen a napunkba a Madárpark is.
Anélkül eszem ágában sem volt továbbutazni Brazília mélyébe, hogy ezt meg ne néztem volna. Aki az Iguazunál jár és kihagyja, élete baklövését követi el, de tényleg. A Madárpark nem az Iguazu Nemzeti Parkban van, hanem külön. A bejárata nem is sejteti, miféle csodák várják az utazót odabent.
A madárpark először is a buja szubtrópusi erdő közepén helyezkedik, és hosszú kirándulóösvények hálózzák be.
Ez a rendszerint nagy csapatokban élő faj, Dél-Amerika északi részén él, Venezuelától Délkelet-Brazíliáig. Különlegessége, hogy gázlómadár létére ilyen elképesztő, a környezetétől elütő, skarlátvörös színben tündököl.
A színét természetesen a táplálékában rejlő karotinoidoktól kapja. Fogságban csak akkor ennyire szép a színük, ha megfelelően táplálják őket, különben hamar megfakul a gyönyörű tollazat.
Bár nem veszélyeztetett faj, de fogságban ritkán szaporodik, így nem túl gyakori állatkerti faj. Magyarországon viszont láthatjuk őket Budapesten, Nyíregyházán, Szegeden, Győrött, sőt Veszprémben is él egy ötvenfős csapata.
A földön, a kirándulóösvények mentén színpompás trópusi virágok nyíltak.
A park meglátogatása, az egzotikus madarak karnyújtásnyi közelsége akkora élményt nyújtott, ami még az Iguazut is felülírta sok tekintetben...
Ha tovább utaztok velem, akkor a Föld legnagyobb mocsarába látogatunk, Brazíliába, a PANTANAL Nemzeti Parkba, amely hemzseg a ZIKA vírustól, a sárgaláztól, a maláriától és a Dengue-láztól (legalábbis a világsajtó szerint), mi érdekes módon egyiket sem kaptuk el.”
Addig is olvassátok Ági blogját, amit ide kattintva érhettek el, mondanom sem kell, hogy érdemes!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!
Utolsó kommentek