Újabb állomásához érkezett Ági dél-amerikai körútja (és még mindig nem irigykedem, nem, egyáltalán), ő pedig ígéretéhez híven erről is küldött beszámolót. Egyelőre maradunk Argentínában, és egészen elképesztő helyekre látogatunk el, lesz itt gleccser és igazán extrém kalandok egyaránt. Vágjunk is neki!

Magyarország 2.0 – a Határátkelő második pályázata, melynek célja Magyarország újratervezése. Te min változtatnál, milyen jó külföldi tapasztalatot építenél be? Nem csak határátkelők írhatnak – a pályázatról minden tudnivalót megtalálsz ide kattintva! (A határidő június 19.)

„A délelőtti órákban érkeztünk meg Rio Gallegosból El Calafatébe. Hogy merre is jártunk, íme, egy térkép (Buenos Airesből Puerto Madrynba tartottunk, a Valdés félszigethez, ahol megnéztük a szelíd vadállatokat - az előző poszt erről szólt - majd onnan Rio Gallegosba mentünk, ahonnan egy átszállással elérhettük El Calafatet). A megérkezés pillanatai:

Lecuccoltunk és elindultunk pénzt váltani, túrákat befizetni. A Perito Moreno gleccser mint programpont természetesen fix volt, de nekünk a repülőnk vissza Buenos Airesbe innen a 4. napon indult, vagyis még volt egy plusz teljes szabadnapunk.

A gleccserhez mikrobusszal és taxival is el lehet jutni, mi a mikrobuszos megoldást választottuk és nem bántuk meg. Rengeteg mindent megtudtunk a gleccserről és a városka történetéről és nem utolsó sorban a hajózás után forró kávét is kaptunk.

Dönteni kell

Viszont szerettünk volna nézni a másik napra egy túrát és erre három lehetőségünk volt. El lehetett menni csillagászati áron El Chalténbe (mellesleg oda simán tömegközlekedéssel is eljuthattunk volna, ha nagyon akarunk), még csillagászatibb áron egy hajóútra, ahol láthattunk volna még gleccsereket (ezen volt több ismerősöm és egyöntetű volt a vélemény, hogy nem éri meg - nincs köszönőviszonyban sem a pénz, amit kérnek érte és az élmény + a Perito Moreno sokkal szebb, azt meg úgyis megnézzük).

A harmadik lehetőségünk az volt, hogy elmegyünk egy holdjárószerű járművel a hegyekbe, ahol különböző érdekes természeti képződményeket láthatunk, megismerjük a világvégi természet titkait és csodálatos panorámáját láthatjuk az Argentino-tónak és El Calafatének. Ezt választottuk.

Meg kellett ünnepelni a megérkezésünket, ezért úgy döntöttünk, elmegyünk ebédelni. Aztán erről hamar leszoktunk, mert elképesztően pofátlan árakat kérnek egyetlen tál ételért.

Gasztronómia argentin módra

Az átlagár 160-200 pesóig terjed, ennyi szerepel az étlapon (már ez is sokkoló: 3200-4000 Ft), de mire megkapod a számlát, rápakolják az étkezés előtt kihozott majonézt és kenyeret, szervízdíjat, stb., mire végzel, üdítő nélkül fizettél több mint 4000-5000 Ft-ot egyetlen tál ételért. Svájcban nem kerül ennyibe...

Arról nem is beszélve, hogy ne képzeljetek valami gasztrocsodákat - nem sok különleges vagy extra finom ételt ettem Argentínában. Az átlagos argentin étlap 90%-át a következő ételek teszik ki:

- pizza (különböző feltétekkel)

- szték (különböző feltétekkel)

- milanesa (papírvékonyra klopfolt és prézlivel megsütött marhahús - különböző feltétekkel)

- kb 3-5 féle tésztaétel (lasagna, ravioli stb)

- ha nívósabb hely, akkor néha van húsleves is :)))

Ennyi. Körbeutaztuk az egész országot, ez volt az egyenkínálat mindenhol (1-2 más étellel kiegészülve persze). A fővárosban természetesen sokkal jobb a helyzet: vannak különböző éttermek (kínai, olasz, thai, stb.), de vidéken ez a kínálat.

A mindenki által agyondicsért 6-8 centi vastag és lapostányér méretű sztékeket pedig nem tudom hol osztják, mi bárhol ettünk, egy kis darabkát kaptunk (elegáns helyen is) és mivel egy hónapig voltunk az országban nem hinném, hogy sorozatban rossz helyeken ettünk, vagy pechünk volt.

Ezúttal milanesát választottunk, de volt, aki a szokásos miniatűr sztéket. Az én milanesám gombás-ruccolás feltéttel volt. Ami jó volt rajta egyedül, az a grillezett paradicsom.

Ebből egy NAGYON finomat Montevideóban ettem, íme:

Az óceán mentén akad tengeri herkentyűs-halas étel, van még locro, de ez nem argentin étel, hiszen készítik Peruban, Bolíviában, Ecuadorban, sőt kb. fél Dél-Amerikában. A neve is kecsua eredetű, vagyis inkább az Andok északi régióiból ered.

Ez amolyan vegyesfelvágott pörkölt. Nagyjából bármit beleraknak malacfültől disznó vagy marhahúsig, szalonnán át zöldségeket (sok kukoricát, babot, tököt ). A végeredmény kinézetre kicsit olyan, mint egy hányadék, de ízre elmegy.

Természetesen kipróbáltuk az argentin empanadát is. :) Az empanadát a spanyolok terjesztették el a kontinensen. Ezek sütőben vagy olajban megsütött tészta batyuk, hússal, zöldséggel, sajttal, stb. töltve.

De az évszázadok alatt országonként különböző empanadák alakultak ki. Ettem már chileit, peruit, bolíviait, naná, hogy nem hagytam ki az argentint sem. :))) Kipróbáltuk a marhahúsost és a csirkehúsost, előbbi jobb volt.

A mate teát természetesen literszám issza mindenki, rengetegen utaznak a hónuk alatt forró vizes termoszt szorongatva, kezükben a kis bögréjükkel és a hozzá járó szívókával. Bár hozzáteszem, az uruguayiak ebben lepipálják őket, mert ők meg egyenesen betegei a maténak.

A borok jók, nívósak, finomak, sörből a Quilmes a „nemzeti” és imádja mindenki, de ha jó sört akarsz inni, menj Németországba, mert ez nem az.

Összességében nem voltam hasraesve az argentin gasztronómiától. Nyolc éve élek a szomszédos Chilében (na, itt se túl jó a kaja!!), ahol az átlagember hetente minimum egyszer grillez. Túl sok kitűnő, emlékezetes (és hatalmas…) sztéket ettem ahhoz, hogy egy argentin minisztéktől hasra essek.

De mindezen túl én nagyon szeretem például a leveseket (lehet bármilyen). Na, az szinte sehol nem volt az étlapon, max húsleves.

Salátákat sem szokás az ételekhez adni - simán kihozzák a sült krumplit sült hússal, sőt sztékeket és eszükbe nem jut mellé adni egy kis felaprított paradicsomot, uborkát, jégsalátát, netán savanyúságot, hogy legalább egy kicsit ellensúlyozzák a sok zsírt, amit megeszel. Ha salátát akarsz enni, akkor azt külön meg kell rendelned (és fizetned), és jó, ha egyféle akad az étlapon.

Ennyit a gasztronómiáról - nemzetközi szinten sem jegyzik sehol, egyedül a sztéket. A nagy szomszéd Brazíliát és brazil konyhát annál inkább. Amikor Brazíliába látogattunk olyan ételsorokat ettünk végig, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

Kezdjünk valamit ezzel a gleccserrel!

Természetesen ha már El Calafatében voltunk, megismerkedtünk egy kicsit a városkával is. A gleccsertúránál részletesen megismertük a történetét. Rám például a meglepetés erejével hatott, hogy El Calafate-ről és a Perito Moreno gleccserről kb. 2000-ig az emberek azt sem tudták, hogy a világon van. Nekem valahogy úgy tűnt, sokkal régebb óta álmodozom erről a gleccserről.

Nos, ekkor az argentin vezetésnek felötlött, hogy ezzel a gleccserrel hatalmas lökést adhatnának a turizmusnak: felhúztak egy repülőteret és megépítették az országutat El Calafatéig, ami ekkoriban csak egy kb. 5oo lakosú világ végi falucska volt.

A Perito Moreno gleccser természetesen nem az egyedüli Patagóniában, még csak nem is a legszebb. Van vagy 50 nagyméretű gleccser (kisebb még több) és a 80%-uk a szomszédos Chilében.

Viszont ez az egyetlen olyan, ami szárazföldön, tömegközlekedéssel megközelíthető. A busz szó szerint a gleccser lábáig visz. A többi gleccser nagy részét (pl. Chilében) hajóval, csillagászati összegekért lehet megközelíteni, arról nem is beszélve, hogy a hajóig egyáltalán eljutni is csak több átszállással, nagyon drágán lehet.

A 4-5 napos hajóutak pedig onnan indulnak hogy 300 ezer Ft. Az emberiség többségének esélye sincs eljutni a gleccserekhez, csak nagyon súlyos összegekért, kivéve a Perito Morenót.

Megteheted, hogy vásárolsz egy belföldi repjegyet Buenos Airesből (nagyon olcsón ki lehet fogni, mi 26e Ft-ért vettük az El Calafate - B.A jegyet), pár óra alatt lerepülsz El Calafatébe és kb. 14e Ft-nak megfelelő pesóért az egész napodat a gleccsernél töltheted.

Vagy úgy teszel, ahogy mi is: útba ejted a Valdés félszigetet (sokszorosan megéri - erről írtam az előző bejegyzésben!!!), és lecsorogsz a fekvőágyas busszal El Calafatébe, ahogy mi is tettük.

2000 óta (mióta megépítették az országutat és a repteret) a városka a legelképesztőbb népességnövekedést produkálta Argentínában: a lakosságának a létszáma 500-ról több mint 20.000-re nőtt és a szám folyamatosan növekszik.

Néhány fotó az Argentino-tó partjáról.

Úgy döntöttünk, ellátogatunk a Laguna Nimezhez. A neten csodálatos fotók vannak, töméntelen flamingóról és egyéb madárról, úgyhogy nagy reményekkel vágtunk neki a sétának, de súlyosan csalódnunk kellett: szabad szemmel pár kacsát láttunk a tóban, meg még pár madarat úgy jó húsz méterről.

Egyik barátom extra zoomos gépe kellett hozzá, hogy láthassuk azokat a madarakat, melyekkel volt szerencsénk találkozni, mert szabad szemmel bizony nem sokat láttunk belőlük. Szóval ha valaki meg akarja látogatni a lagúnát, az számítson rá, hogy legombolnak róla 3000 Ft belépti díjat, de csak akkor lát valamit, ha visz magával egy jó erős távcsövet.

De nézzük, mely madarakat láthattuk:

Ő egy szárcsaféle (fulica armillata), mely Dél-Amerika déli felén él, vizes élőhelyek, lagúnák lakója:

Loica común - ő egy, a verébfélék családjába tartozó énekesmadár. Kizárólag Argentína és Chile déli (patagóniai) részén él, ráadásul El Calafate városának szimbóluma, úgyhogy itt mindenképp szerepelnie kell.

Ő szerintem Chimango (karakara), Dél-Amerika jellegzetes ragadozó madara, a sólyomfélék családjába tartozik (Argentína, Brazília, Chile, Uruguay és Paraguay területein él).

Nekem ők tetszettek a legjobban, mert ők elég nagyok voltak ahhoz, hogy szabad szemmel is jól láthatóak legyenek. Fajtájukat tekintve Magellán ludak. Chilében, Argentínában és a Tűzföldön élnek. A füves, lápos, mocsaras területeket, tavak szélét kedvelik. 5-7 tojást raknak. A pici, pelyhes fiókák fészekhagyók - amint kikelnek a tojásból, követik a szüleiket.

A Morgan verébsármány: egész Dél-Amerikában él, a Tűzföldet kivéve. Ezt az apró madárkát az őslakos tehuelches indiánok különösen kedvelték és a legendáikban is megjelent.

E szerint ő volt az a hős madárka, aki mikor megtudta, hogy meg akarja ölni egy gonosz óriás a még gyermek Elalt, a tehuelches indiánok nagy hősét, akkor ő eldalolta ezt az összes állatnak, akik segédkeztek az elrejtésében.

Az óriás nem tudta elhallgattatni a kis madarat, pedig meg is sebesítette. Azóta piros a verébsármány mellénykéjén a toll, így hirdetve büszkén, hogy ő volt az, aki az élete kockáztatásával is segített megvédeni Elalt.

Láthattunk dél-amerikai sárszalonkát is, valamint még pár kép magáról a parkról, hogy lássátok hol is jártunk:

Innentől megnyugodtam, hogy nem akarnak sziklát mászatni velem és nem tettem fel több kérdést. Utóbb megbántam. :))) Amikor megmutatták, milyen holdjárókkal megyünk El Calafate „erkélyeire”, akkor pedig azt gondoltam, hogy ez tuti csak ilyen turistacsalogató húzás, hogy jobbnak tűnjön a program.

Kiderült, hogy tévedtem. Már fölfele is szívtam a fogam, de szerencsére a hátam mögé nem láttam és be voltunk szíjazva az ülésekbe, úgyhogy nem lehetett ugrálni. Íme, a járgányunk.

Útközben egy lejjebb fekvő farmon tenyésztett lovak vágtájában gyönyörködhettünk a hegytetőn.

A világ vége és teteje

Mikor felértünk El Calafate hegyére (Huyliche), kb. 1200 méteres magasságba, csodálatos panoráma tárult a szemünk elé: az Argentino tavat láthattuk a magasból, melybe többek között a Perito Moreno gleccser is torkollik:

Elindultunk a hegyek belseje felé. Külön élmény volt, hogy tényleg egyszerre a világ végén és a tetején is éreztük magunkat: órákig mentünk és senki, de senki nem volt ott rajtunk kívül.

A következő megálló a sziklák labirintusánál volt. Ezek a hatalmas sziklák a Kréta korból származnak, mintegy 85 millió évvel ezelőttről. Megcsodálhattuk a jég, víz és szél formálta különleges alakú hatalmas görgeteg köveket...

Félúton megálltunk a „sombreroknál”. Ezek mexikói sombrero formájú, különleges fém képződmények a sziklákon, melyeknek kialakulására eddig pontos magyarázattal nem szolgált a tudomány. Ehhez hasonlót a földön mindössze négy helyen találtak. Állítólag egy geológus csapat fog részletes kutatásokat végezni a területen a közeljövőben.

Aznap, mikor a gleccserhez indultunk, már nagyon elegünk volt az argentin reggelikből. Az egyik lány a csapatból gluténérzékeny volt és előző reggel (miután már sokkot kapott a karamellkrém, lekvár, cukroskifli combótól), szólt, hogy nem kaphatna-e valamit ezeken a gejl édes cuccokon kívül?

A recepciós kedvesen omlettet készített neki. Nos, reggel, mikor lementem, mondtam a recepciós lánynak, hogy az éjjel valamennyien heveny gluténmérgezést kaptunk és nekünk is készítsen omlettet.:) Így elutazásunk előtti napon végre király reggelink volt!

Irány a gleccser!

A kisbusz a gleccserhez szinte percre pontosan megérkezett a szállásunk elé és máris elindultunk a tó partján alig egy órányira fekvő gleccserhez - az egész napunkat ott tölthettük.

Az út alatt elmesélte az idegenvezető El Calafate történetét, valamint rengeteg mindent megtudtunk általában a patagóniai gleccserekről és külön a (nyitóképen látható) Perito Morenóról is.

Eszerint, bár szinte az összes gleccser visszahúzódóban van és olvad a globális felmelegedés miatt, a Perito Moreno azon kevesek egyike, amely nem. Az okát nem tudják, mi több, a gleccser kiindulópontját sem ismerik, mivel a vastag jégtakaró alatt feltérképezhetetlen a talaj.

Eljutni oda gyalogosan a lehetetlen küldetés kategóriába tartozik, leszállni a jégmezőre nem lehet. Ennek megfelelően Chile és Argentína határát sem tudják pontosan megállapítani ezen a területen. Ilyen is van a XXI. században. :) Ez volt az első pillantás, amit a gleccserre vethettünk.

Ahogy haladtunk a nemzeti park bejárata felé, pontos magyarázatot kaptunk arról is, miért borítják a tópartot fák csontvázai. A helyzet a következő: a Perito Moreno gleccser az Argentino tóba torkollik és az egyik fele igen közel esik a tó átellenben fekvő partjával.

Mivel a gleccser folyamatosan nő, időnként (úgy pár évenként), akkorára dagad, hogy egész egyszerűen átér a túlpartig, ott feltorlódik, és szó szerint kettéválasztja a tavat. Ennek a következménye, hogy a tó egyik fele lefolyás nélkül marad.

A gleccser 60-70 méter magas a felszínen (a víz alatt meg vagy 100 méter), nagyon hosszú ideig képes megtartani az egyik felén folyamatosan emelkedő vizet, pedig azon a részen sokszor 30 (!!!) méterrel is megnő a vízszint, így a szárazföldből óriási terület víz alá kerül a tó egyik felén. Az ott élő fák, bokrok közül sok elpusztul.

Egy idő után azonban már a jégtorlasz sem tud ellenállni a roppant víztömeg nyomásának és a víz szintje alatt egy lassan mélyülő barlang kezd kialakulni, majd a gát végül átszakad. Ez éppen előttünk történt, március 10.-én, mi április 12.-én voltunk ott. Akik épp jó pillanatban vannak ott, azok ezt láthatják (2013-as áttörés):

Volt lehetőség hajókázásra is a gleccser előtt. Mikor az idegenvezető kérdezte, ki szeretne menni, az egész busz menten rábólintott. Ismét áldottam az égieket, hogy messze szezonon kívül voltunk: nagyon kevés ember volt mindenhol.

Aki erre jár, ne a hajókázáson spóroljon, mert felejthetetlen élmény és nem is drága (5eFt). Teljesen más a gleccsert a partról nézni (úgy is gyönyörű), de a vízben előtte hajókázni... na az sem utolsó! Következzenek a hajóból készített fotók!

A növényzetet majdnem teljesen érintetlenül hagyták - a lépcsők-közlekedőfolyosók fémlábakon állnak. Lélegzetelállító volt az őszbe fordult bíborvörös - zöld erdő és mögötte a kékesfehér, vakító gleccser látványa.

Mi sem mutatja jobban, mint hogy az El Calafatén töltött 4 napból csak ezen az egy napon volt napsütés. Vagy borús volt, vagy esett, vagy fújt, nagy ritkán fordult elő hogy pár percre kisütött a nap. Úgy látszik az égiek szerettek minket, meseszép fotókat készíthettünk.

Feledhetetlen élmény-látvány volt, aki Argentínába látogat, annak egyszerűen vétek kihagyni. Repülőjegyet mi pl. El Calafatéből Buenos Airesig 1325 pesóért (26e Ft) vettünk, ami igazán nem sok - a busz többe került volna.

Mikor elindultunk El Calafate-ből, a reptéren lefotóztam a táblát - rendesen délen jártunk. A felszállás pillanatai - alattunk az Argentino tó:

Aki pedig addig sem maradna jó kis dél-amerikai posztok nélkül, az látogasson el Ági blogjára, a The Beautiful Chilére, nem fogja megbánni!

HÍRMONDÓ

„A lányom költözött ki, nagyon magányos vagyok”

Akad ám hely, ahol a határátkelés még nagyobb gond, mint Magyarországon, van olyan százezres város, ahonnan az elmúlt két évtizedben több minArgt tízezer fiatal ment külföldre. „Munkát vállalni mennek. Hiányzunk nekik, és nekünk is hiányoznak. Sokszor senki nincs itt, aki segítene nekünk” – mondta el az egyik idősotthon lakója. (Ha bővebben is szeretnél olvasni erről, kattints ide!)

Hol kell a legtöbbet dolgozni a világon?

A kérdésre nem könnyű válaszolni, hiszen a ledolgozott órák száma és a munka intenzitása nem feltétlenül áll egyenes arányban egymással. Most mégis jöjjön egy lista azokról a nagyvárosokról, ahol a legtöbbet dolgoznak az emberek, és így a legrosszabb a munka-magánélet egyensúlya. Szerintetek hány európai van a TOP10-ben? (A válasz és a teljes lista itt található.)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!