Bevallom, nagyon megszerettem az Egy napom… sorozatot, szóval nagyon örülök, hogy még érkeznek a posztok (akinek van kedve, az ne habozzon megírni a saját napját, készülhetnek fotók, videók is – a cím hataratkeloKUKAChotmail.com). Most például Frankfurtból Gabuschkától, aki egy hotelben dolgozik. Lássuk, hogyan telik egy napja!

„Bevallom először nem gondoltam, hogy bárkit is érdekelhet, hogy ki mivel tölti a napját, de azt hiszem tévedtem. Minden egyes eddigi beszámolót szívesen olvastam, érdekes dolgokat tudtam meg a cukrászok, vagy a munkagépkezelők életéről, vagy akár a vasutas munkabeosztásról.

Olyan mintha legálisan kukkolhatna az ember, izgalmas látni, hogy a másik mivel tölti a napját. Így elhatároztam, hogy megírom a saját sztorimat is.

Egy szálloda recepcióján dolgozom Frankfurtban, Németországban már lassan egy éve, előtte ugyancsak ennek a szállodának az egyik bárjában szolgáltam fel részmunkaidőben másfél évig, hogy a fennmaradó órákat egy nyelviskolában tölthessem.

(A munkaadómat nem szeretném megnevezni, mert sokszor van, hogy negatívan vagy ironikusan fogalmazok, amikor a munkámról beszélek, így nem szeretném, ha a helyet az én stílusommal azonosítaná bárki is. Remek hotel, és korrekt munkahely, ám mindenkinek vannak negatív pillanatai. Éppen ezért csak frankfurti fényképeket mellékelek ehhez a bejegyzéshez, remélem nem lesz túl száraz.)

Mindennek van felelőse

Annyit még elöljáróban, hogy nagyon szeretek németekkel dolgozni. Méghozzá azért, mert mindenki megcsinálja a dolgát, és mert nincsenek piszkos szürke, senkihez nem tartozó „sarkok”. Minden folyamatnak vagy feladatnak van egy felelőse. A legfontosabb, hogy kész legyen a munka.

Én rengeteget tanultam tőlük, bárhova is sodor majd az élet, jó volt, hogy ezt a munkamorált is megtapasztaltam, főleg, hogy én olyan típus vagyok, akire nagyon nagy befolyással van a környezete, így most én is még szorgalmasabb hangya lettem.

Mivel ez egy non-stop nyitva tartó szálloda, így egyértelmű, hogy a recepciónak mindig elérhetőnek kell lenni. Ennek biztosítása érdekében három műszakba osztják be a dolgozókat. Pontosabban, itt a nappalosok szerencséjére külön éjszakás recepciósok és menedzserek vannak, így nekünk nem kell három műszakot vinnünk.

Az éjszakások dolgoznak este 11-től reggel 7-ig, a délelőttös műszak 6:45-től 15:30-ig, a délutános pedig 14:45-től 23:30-ig. A shiftek közti átfedések alatt történik az átadás-átvétel, valamint a távozó műszak nyugodtan elzárhatja a kasszáját, kinyomtathatja a záróriportjait, mert a vendégekkel már az újak foglalkoznak.

(Ezt persze munkatárs válogatja, mert sokan, amikor látják, hogy én már zárnék „elhalásszák” a vendéget, egy hangos Jó estét kívánok!-kal maguk felé terelik, míg vannak olyanok, akik mélyen a papírjaikba merülnek, a vendégeknek meg hatodik érzékük van arra, hogy a három elérhető szabad emberből ahhoz menjenek oda, aki éppen kasszát zár.)

Zombik hétvégére

A nappalosok vagy délelőttös vagy délutános műszakban dolgoznak, egy ideális világban kétheti váltásban, hogy szabad délutánjaik is legyenek, vagy hogy néha fél 5-nél is tovább alhassanak.

A valóságban vannak olyan hetek, hogy az ember délutánosként kezd, mondjuk két napig, majd kap egy 9 órás kezdést, másnap egy 11 órást, végül két délelőttöst. Így remek zombikat lehet a hét végére kreálni.

A németeknél jó helyzetben vagyunk, mert működik a szakszervezet, akik rendszeresen ellenőrzik, hogy öt hetente mindenkinek kapjon szabad hétvégét, és hogy két műszak között minimum tíz óra teljen el.

Tehát itt szerencsére nem létezik a szeretett „late-early shift”, amelyet Londonban többször is volt szerencsém megtapasztalni. Ez, mint a neve is mutatja, azt jelenti, hogy miután adott napon este befejeztük a munkát fél 12-kor, másnap kezdhetünk háromnegyed hétkor. Ez az igazi "zombi-shift".

Mint már kiderült, olyan is van, hogy az embert remek angol-német szóval „middle-Dienst”-re osztják be, azaz valamikor a nap folyamán elkezd dolgozni, és majd' kilenc óra múlva abbahagyja. Ezek a műszakok általában 9, 10, 11, 12 vagy 13 órakor kezdődnek, vagy ahogy a business megkívánja.

Hogy egyszer vége legyen ennek a posztnak, így most csak a délelőttős és a délutános műszak rutinját írom meg.

A délelőttös

Mivel biciklivel hajnalban 20 perc alatt a munkahelyemen vagyok, ezért elég, ha ötkor csörög a mobil. Ha egy ágyból frissen kipattanó típus lennék később is kelhetnék, de mivel nem vagyok, így ilyenkor csigalassan kikászálódok a meleg ágyból, bekapcsolom a hősugárzót a fürdőszobában, kicsoszogok a konyhába, bekapcsolom a vízforralót, közben pedig átkozom a napot, amikor kitaláltam, hogy jelentkezem a szállodába dolgozni.

Tudom-tudom, ilyenkor kellene a pozitív dolgokra gondolnom, és a céljaimat bevizualizálnom, de reggel ötkor nem vagyok spirituális. Megcsinálom a kávémat, azzal visszacsoszogok az ágyamba, és a következő húsz percben élvezem, ahogy a meleg ital ismét életkedvet tölt belém. Ha szerencsém van, akkor a Drágám már felébredt, és ha vidám hangulatban van, akkor magától felkel és megcsinálja a kávémat.

Legkésőbb 5:30-kor ismét ki kell másznom a paplan alól, hogy az addigra már kellemesen meleg fürdőszobában emberi külsőt varázsoljak magamnak. Reggeles műszak esetén mindig este mosok hajat, amely reggelre megszárad, és csak formáznom kell, így munka előtt csak egy frissítő zuhanyt veszek.

Gyorsan felöltözök a már előre kikészített ruhámba, és nekiállok felkenni a vakolatot az arcomra, és kisimítani a hajam. Most épp vállig érő, így nem kell hátratűznöm.

Ekkor szerencsés esetben még van öt percem hatig, ha vidám hangulatban vagyok, akkor elkészítem a Drágám reggeli mézes gabonapelyhét, és beviszem neki, kap egy búcsúpuszit, felkapom az előre elkészített szendvicsemet, majd rongyolok ki az ajtón a biciklimhez. Valójában nem az enyém, de mivel a házasságunk után szerezte, így közös tulajdonnak tekintem.

Biciklivel Frankfurtban

Szeretem, hogy lehet biciklivel közlekedni Frankfurtban, biztonságban érzem magam, mert egyenrangú partnernek tekint a taxison kívül mindenki. Megértem, hogy nem szeretnek ők sem minket, bicikliseket, mert a németek hiába igazán szabálykövetőek, mégis vígan hajtanak át a piros lámpán, sokszor látom, hogy a baleset csak az autós gyors reflexe miatt volt elkerülhető.

Tehát mindenkin látsz sisakot, sőt rengeteg ember hord láthatósági mellényt is, van lámpájuk és macskaszem is a keréken, de valamiért a piros lámpát szeretik felülírni. Én mindig megállok, mert mélyen belém égett az a gyerekkori tanács, hogy „Inkább késs el, de az életed ne múljon azon a tíz percen”.

Azt még hozzátenném, hogy míg mellettem simán belehajtanak a piros lámpás kereszteződésbe, addig, ha nem ég a lámpám a biciklin, minden második szembejövő beszól, hogy halló nincs lámpa. (Ez azért fordulhatott elő, mert amíg nem akkus biciklilámpám volt, addig az elem mindig este sötétben merült le.)

Vagy amikor kanyarodok, kiteszem a kezem, oldalra nézek, de közben haladok irányban, hallom, hogy a mögöttem lévő biciklis beszól, hogy „Schulterblick”?! Azaz, felhívja a figyelmem arra, hogy nem néztem át a vállamon, hogy ő mit csinál ott. Nem válaszoltam, mert egy hülye nyuszi vagyok, pedig mondhattam volna, hogy te meg ne akarj előzgetni, ha kilendítem a karom.

Megérkezés, munkakezdés

Miután a reggeli forgalomban helyrebillent a vérnyomásom, megérkezem, a személyzeti bejáraton keresztül felmegyek az öltözőbe. Átveszem az egyenruhám, átfésülöm a hajam, megigazítom a sminkem, és ha jó napom van, akkor még egy kis piros rúzst is kenek fel, jól harmonizál a piros sálunkkal.

(Csak azt utálom ebben az átöltözősdiben, hogy feleslegesen töltök otthon azzal tíz percet, hogy minden egyes réteget felhúzzak magamra, hogy negyed óra múlva megint lehúzzak mindent és átöltözzek. Mivel biciklizem, így még ha haza is vihetnénk a munkaruhánkat, akkor sem lenne túl komfortos ceruzaszoknyában tekerni. Mivel többnyire munka után hazamegyek, így már felmerült bennem, hogy mi lenne, ha a pizsimre egyszerűen ráhúznék egy anorákot, és úgy mennék be dolgozni.)

Ekkor járunk hat óra negyven percnél, már indulok is le a recepcióra. Hallo Zusammen, meg Guten Morgen, kiveszem a kasszámat a széfből, és kikocogok az arénába.

Üdvözlöm az éjszakás srácokat, bejelentkezek az egyik gépbe, kirakom a játékpénzemet a fiókba, és ha van még egy percem, akkor gyorsan nyomtatok egy „Downtime report”-ot. A nap folyamán többször is kell nyomtatnunk, nagyon fontos, mert minden információt tartalmaz a vendégekről.

Tehát tűz esetén, amikor kiürítik a szállodát, ez alapján tudjuk, hogy hány ember szállt meg nálunk, ha van mozgásában korlátozott, vagy bármilyen egyéb hiányossággal élő vendég, melyik szobában vannak.

De akkor is hasznát veszi az ember, ha a házkezelő rendszer, a kedves Opera megint nem működik, és szabad szobára van szükségünk egy bejelentkeztetéshez, vagy egy távozó vendég a számláját szeretné rendezni.

6:45-kor gyorsan hátramegyek a backoffice-ba, ahol a mini meeting roomban körbeálljuk az asztalt, hogy a műszakot vezető supervisor informáljon minket az aznapi tudnivalókról. Mennyi érkező, és távozó vendégünk van, hány százalékon van a szálloda, milyen csoportok vannak nálunk, róluk mit kell tudni, mit fizet a cég nekik, kapnak-e parkoló kártyát, a transzfer busz mikorra jön, satöbbi.

Ha vásár van, amiből 52 is akad Frankfurtban évente, akkor arról is beszélünk pár szót, hogy mikor van a „Hauptcheckin”, azaz a legerősebb érkező nap, és mikor távoznak.

A fontos infók után azzal szórakoztatjuk magunkat reggel hét körül, hogy hogyan lehet a hőn szeretett vendégeinket még jobban lenyűgözni, olyan amerikásan mondva jó vastagon megkenni őket vajjal. Vagy valami ilyesmit hallottam, de nem biztos, hogy jól, mert reggel hét az nálam nem a legaktívabb időszak. Ezután mi a reggelesek előre megyünk, az éjszakásak meg haza.

Minél nagyobb, annál jobb

A napi teendők szempontjából az elmondható nagy általánosságban, hogy minél nagyobb a hotel, annál kevesebb dologgal kell a recepción foglalkozni. Például, ha az ember egy 50 szobás szállodában dolgozik, akkor nagy valószínűséggel egyedül ül a recepción, ő kezeli a beérkező foglalásokat, a telefonhívásokat, sőt a reggeliztetésbe is besegít.

Mi elég nagy szállodának számítunk, bár a reptereken akár 1000 szobás helyek is vannak, így többnyire a vendégek ki- és bejelentkeztetése a feladatunk. Van egy „Checklist”-ünk, de nem vészesen sok az elvégzendő feladat.

Mivel naponta három darab csoport érkezik az egyik légitársaságtól, stewardessek, így az ő foglalásaikat, szobakártyájukat kell előkészíteni egy-két napra előre, valamint az érkező vendégek profilját (ha már volt nálunk, akkor a címét, igényeit kikeresni) frissíteni. Azokat a számlákat is ekkor nyomtatjuk, amelyeket nem a vendég rendez, hanem elküldjük a munkaadójának.

Mivel naponta 2-400 ember cserélődik ki, így mindig van mit csinálnunk to do listák nélkül is. Ebben a hotelben csak két véglet létezik, vagy szét vagyunk hajtva, vagy semmi nem történik egész nap. Volt olyan nap január elején, amikor összesen három ember csekkoltam be a teljes műszakom alatt, de olyan nap is van, amikor 150 is átfut a kezem alatt.

Általában a nagy kijelentkezés hullám eltart 10-11-ig, ha nincs szerencsénk, akkor egy rendezvényre már jönnek az érkező vendégek is, és lógó orral veszik tudomásul, hogy reggel nyolckor még nem lehet bejelentkezni.

Vagy elkezd fenyegetni, hogy akkor ő elmegy máshova aludni- ez nem egy rendezvényes vendég megjegyzése volt, csak eszembe jutott, hogy múlt héten kaptam egy ilyen beszólást, a nyelvem hegyén volt válaszképpen, hogy „be my guest”, azaz, kérlek, akkor fáradj át máshova, de szerencsére vagyok már annyira profi, hogy minden elrejtek egy mosoly, rosszal esetben pókerarc mögé.

Az ebédszünet

Az első recepciós 11-kor mehet szünetre, akkor nyit a kantin is nálunk. Általában én megyek először, mert a többiek később szeretnek, nekem meg mindegy, így ilyenkor beülök a dohányzóba, majd megnézem mit főztek aznap.

Szerencsére mindig találok valamit, bár az étel elkészítésénél nem szempont, hogy egészséges legyen. Sült krumpli, leves, rántott hús, pörkölt vagy hal a menü, néha rösti burgonya vagy krumpligombóc gombaszósszal.

Salátát lehet magunknak szedni, és desszert is mindig van valami, többnyire egy torta, vagy valami maradék az egyes rendezvényekről. Nekünk 45 perc az ebédszünetünk, amit be is kell tartani, nem lehet 1-2 perccel később menni.

Ebéd után többnyire kisimulva szoktam visszamenni a pultba, ettem, ittam, üldögéltem egy kicsit, és tudom, hogy már csak három órát kell maradnom. Vannak napok, amikor déltől kettőig csönd van, és lehet a feladatokkal haladni, de általában a rendezvényeken olyankor van ebédszünet, így ismételten lecsődül az a száz ember, akit reggel nyolckor elhajtottunk, hogy most már aztán legyen szoba.

Ezt speciel sosem értem miért olyan fontos, ha így is úgy is a meetingjükön ülnek este ötig. Szeretne egy gyors zuhanyt ebédszünetben? Rejtély.

A műszak vége

Kettő körül elkezdjük bezárni a kasszánkat, átszámoljuk, a kapott készpénzt bedobjuk a széfbe. Egy darab mindig nyitva van, amíg a délutános műszak nem érkezik meg, ha esetleg valaki szeretne pénzt váltani, vagy valamit venni a lobbi kisboltjában, a többiek viszont zárnak, kinyomtatják a záróriportokat, szortírozzák a kártyás fizetés számláit a kártyatípus szerint, ellenőrzik a parkolócetliket, és visszazárják a pénzüket a saját kis széfjükbe.

A délutánosok megérkeznek háromnegyed három előtt, kipakolják a pénzüket, és mennek hátra az átadás-átvételre. Mikor végeztek, kijönnek a pulthoz, így a délelőttösök befejezhetik a dolgaikat. Fél négykor pedig vége a műszaknak.

Ilyenkor általában hazamegyek, elhatározom, hogy ledőlök egy fél órára, de persze mindig találok valami tennivalót, vagy csak megnézem mi történt az interneten. Várom, hogy a Drágám hazajöjjön, majd főzök valaki vacsorát, utána meg vagy megnézünk egy filmet, vagy tévézünk.

A délutános

A délutános műszak nagy előnye, hogy nem kell az órát nézni. Ha reggeles vagyok, tulajdonképpen minden perc számít, és az ébredéstől számítva a lefekvésig állandóan rajta a szemem. Először a készülődés alatt, hogy hatkor pontban ki tudjak lépni az ajtón, később az ebédszünetet várva, majd a munka végét, aztán pedig este, hogy időben lefeküdjek.

Ha délutános vagyok, akkor olyan 8-9 körül kelek, de sokszor már hamarabb, mert felébredek, ahogy a Drágám készülődik munkába. Ugyancsak kibotorkálok a kávémért, de olyankor nem szidom az életet, mert tudom, nem kell sietnem.

Visszamegyek az ágyba, és megnézem mi történt az éterben, amíg aludtam. Ilyenkor általában még egy kávét iszom, kihasználom, hogy lehet lustálkodni. Délelőttönként szoktam a blogommal foglalkozni, írom a bejegyzéseket, vagy válaszolok a hozzászólásokra, vagy én írok valami kommentet.

Elvileg sportolni is ilyenkor szoktam, de gyakorlatilag három hete minden szabadidőm a gép előtt töltöttem, be kellett egy-két dolgot fejeznem ugyancsak a bloggal kapcsolatban.

A családommal vagy a barátnőmmel is ilyenkor szoktam telefonálni, szerencsére ráérnek délelőttönként. Ha nem is mindig, de sokszor. Közben reggelizgetek, majd egy körül el kezdek készülődni.

Zuhany, hajmosás, szárítás, formázás, sminkelés, öltözés minden egyes nap, így a szabadnapjaimon általában olyan természet asszonyának szoktam kinézni, muszáj kicsit pihentetnem szegény fejem és arcom.

Ha nem zuhog az eső, akkor felpattanok a biciklimre és bekerekezek a munkahelyemre. Néha van, hogy elegem lesz a sok bicajozásból, és metrózok egy ideig, de általában három nap után visszatérek a gyökerekhez, mert azokban az órákban, amikor én járok dolgozni, semmi nem jön gyakran.

Ha délutános vagyok, és lekésem az egyik metrót, a következő húsz perc múlva jön, és éjfélkor sok mindent csinál az ember szívesen, de egyedül nem várakozik a kihalt metróállomáson. Sőt idő alatt akár már haza is biciklizhetek.

Miután megérkeztem legkésőbb 14:30-ra, átöltözök az egyenruhámba. Nálunk ez egy fekete kosztümből nadrággal vagy szoknyával - az én esetemben csak szoknyával, mert a konfekciónadrág a bokám fölé ér -, fehér blúzból és a már említett piros sálból áll.

Alapvetően nincs bajom az egyenruhával, de jobb lenne a saját ruhámat hordani, mert az akár passzolna is rám. Ami nekem kicsi, rövid és szűk, az a kolléganőimnek nagy és hosszú.

14:40-kor elhagyom az öltözőt és lemegyek a recepcióra. Ilyenkor Guten Tag a kollégáknak, utána meg a szokásos tennivalók, kassza, pénz, riport nyomtatása, majd hátravonulunk az átadás-átvételre.

Ha valamelyik menedzserünk éppen számokkal szeretne dobálózni, hogy például hány százalékon van a „Check in experience” (a bejelentkezés élménye) vagy az „Overall Satisfaction” (általános megelégedettség) akkor végighallgatjuk, hogy hogyan lehetne a szeretett kis vendégeinket még vastagabban megvajazni, ahogy egyszer fogalmazott, annyira kedvesnek kell lennünk, hogy a vendég már öklendezzen (valóban ez hangzott el) mielőtt elhagyná a pultot. Természetesen ilyet kívánni Németországban utópisztikus, a németek egyszerűen nem ilyenek. Sok mindenben jók, de vendég tutujgatásban nem igazán.

A vendégek

Szegények sokszor meg is kapják; némely vendég azt hiszi, hogy a hang csak a mi irányunkból halad az övékébe, és visszafelé nem, mert többször hallottam már, hogy egymásnak odasúgják, hogy „Na, ez annyira német”. Mármint a mód, ahogy valamilyen panasz, kérés kezelve van.

Többnyire az a bajuk, hogy itt nem osztogatnak semmit ingyen. Szerencsére ezek nem hatnak meg, mert mostanság inkognitóban nyomulok az új német nevemmel, de belül magyar vagyok, így nem veszem a szívemre, ha valami személyeskedőt mondanak.

Ha kiprezentálta magát mindenki, akkor kiszabadulunk ismét az arénába, útjára engedve a délelőttösöket. Megkezdjük a munkánkat, a szokásos feladatokat a tennivalólistáról, közben pedig az érkező vendégeket kell elszállásolni.

Ebben a hotelben azt hiányolom, hogy nincsenek gondolkodást igénylő feladataink, az időnk kilencven százalékában csak be- és kijelentkeztetünk, és így egy év után már nagyon unalmas. Igazából nem panaszkodnék, ha mondjuk mindezt hétfőtől péntekig kellene csinálnom mondjuk nyolctól fél ötig, de az, hogy egyrészt össze-vissza dolgozunk, és a munka is unalmas, az már túl sok egyszerre.

Természetesen ha emberekkel dolgozunk, akkor mindig akadhat valami érdekesség, de többnyire csak a szokásos hat-nyolc mondatot ismételgetem két nyelven egész nap.

Köszönök, elkérem az útlevelet, megkeresem a foglalást, lehúzom a kártyát és odaadom a szobakártyákat. Közben mindenkitől megkérdezem, hogy milyen volt az utazása, szörnyülködöm velük az időjáráson, elmondom, hogy honnan való az akcentusom, megkérdezem milyen napjuk volt, ha német a vendég, akkor gyanúsan méreget és visszakérdez, hogy miért kérdezem; ha amerikai, akkor elmeséli onnan kezdve, hogy reggel kinyitotta a szemét.

Elmondom, hogy hol és mikor van a reggeli, hol az edzőterem, ajánlok éttermet, adok térképet. Megköszönöm, hogy lojális vendégek, biztosítom őket, hogy a pontgyűjtő kártyára megkapják a pontokat, elmagyarázom az internet használatát. Mindezt ideális esetben 5 perc alatt, mert ez lenne az ideális idő, amelyet a vendégnek a küszöb átlépésétől a szobakulcs átvételéig kellene a bejelentkezéssel töltenie.

Én egy ideig túráztattam magam minden szabályon, mindenkivel kedves, mosolygós, beszélgetős voltam, de rájöttem, hogy felesleges, mert nem minden vendég igényli. Mostanság már be vagyok lazulva, valakivel csak a legszükségesebbeket közlöm, de olyan is van, akivel utazásról, nyaralásról is lehet beszélgetni.

Mivel mindenkivel kedves vagyok a munkahelyemen, általában hagyják, hogy azt csináljak, amit szeretnék.

A szünet és a vacsora

A szünet és a vacsora délután öt körül kezdődik, általában itt is én vagyok az első, de mivel kihagyom az ebédet én már éhes szoktam lenni olyankorra. A menü ugyanaz, mint délelőtt, és a szokásos rutinom is. Néha ilyenkor már csak egy kis kávét iszom, hogy tudjak majd éjjel aludni.

Olyan este tíz magasságában, feltéve, ha nem éppen hétfő este tíz van, amikor az egy hétig nálunk tartózkodó 250 üzleti vendég jön, elkezdjük a kasszákat lezárni. Ez ugyanaz, mint a délelőttös műszak esetében, egy darab mindig nyitva marad, ha esetleg valakinek tizenegykor jutna eszébe, hogy pénzt váltana.

Tizenegy körül megérkeznek az éjszakások, amint átvették a műszakot, mi lassan megyünk is. Fél 12 kettőkor irány az öltöző, és megint átöltözöm azért, hogy biciklizzek 20-25 percet, majd otthon ismét átöltözzek.

Előnye is van azért a munkának, remélem, nem sikerült negatív hangvételűre a bejegyzésem. Mivel az agyamat nem kell használnom, inkább a sok beszédben és ácsorgásban fáradok el, így minden agysejtemet a blogom szolgálatába állíthatom.

Ugyancsak a hobbimnak kedvez, hogy mi akkor dolgozunk, amikor más (vagy akár én is tenném) a kanapét nyomja és tévézik, vagy szunyókál, így egy napon belül több hasznos szabadidő áll a rendelkezésünkre.

Munka előtt vagy után több időnk van sportolásra, házimunkára, olvasásra, nyáron piknikezésre, satöbbi. Ettől függetlenül, nem tervezek ebben a beosztásban dolgozni hosszútávon, egy rendszeresebb életritmust szeretnék kialakítani, de ez majd egy következő történet lesz.”

Gabuschka blogját, a Frankfurti meséket itt találjátok, érdemes olvasni!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!