Új év, új élet, új remények, de van, ami régi, például a vasárnapi blogajánló, aminek keretében ma először egy holland kórházba megyünk, szerencsére egy nagyon szép esemény miatt, hiszen a Holland Waffel blog szerzőjének gyermeke született (ezúton is gratulálunk!). Ezután Bali következik, majd egy érdekes (és drága) panamai falu. Szóval szerintem érdekes sztorikkal indul az év.

Kezdjük tehát Hollandiával, ami úgy él a köztudatban, mint az otthonszülés egyik központja, persze ennek ellenére sokan adnak életet kórházban. Például a Holland Waffel blog szerzője is, aki megosztotta tapasztalatait. Talán emlékeztek még, két hete is idéztem tőle, akkor még csak az előkészületek zajlottak - de hát ki lehet-e hagyni egy ilyen nagy esemény felidézését? Na ugye... :) Lássuk hát!

„Egy jól megtervezett császárt beszéltünk meg még annak idején a dokival, ami december 22-ére lett kitűzve. Jómagam azt hittem, hogy korábbra fognak időpontot adni, de úgy tűnik, hogy itt addig húzzák a szülést, ameddig lehet, amiben végülis van ráció. (...)

Volt továbbá az előtte való héten egy császáros felkészítés is, ahol bemutatták és elmesélték, hogy pontosan hogyan is fog zajlani az egész beavatkozás. „Gentle c section” – nek hívják, ugyanis az apa végig bent lehet, már a spinális érzéstelenítő beadásakor is, nem egy zöld függönnyel választják el a műtéti területet, hanem egy átlátszó fóliával, úgyhogy akár te is nyomon követheted, ahogy születik a baba. (...)

Előző héten az anesztessel is volt egy konzultáció, ami előtt ki kellett tölteni egy hosszú kérdőívet, valamint az anesztes mellett egy gyógyszerésszel is kellett beszélni, hogy milyen gyógyszereket szedek. Mivel semmilyet, ezért ez a beszélgetés elég gyors volt. :) (...)

Ez volt a terv, hogy szép kényelmesen, nyugiban besétálok, kiveszik a babát és kész. Ja, és N. nem lesz bent, mert ez mégiscsak egy műtét, ő is rosszul van a vértől, meg én sem éreztem azt, hogy kell még valaki, aki ott „lábatlankodik”.

Ezt amúgy többször megkérdezték, hogy biztos nem akarom-e, hogy bent legyen, majd miután többször megerősítettem, azt mondták, hogy nem baj, úgyis ott lesz a szülésznő is, akkor majd ő addig szóval tart. (…)

Az anesztes mindent folyamatosan mondott, hogy mit csinál éppen, az egy másik dolog, hogy semmit nem hallottam, annyira koncentráltam, nehogy jöjjön egy fájás. Onnantól fogva már minden könnyen ment, legalábbis a részemről, mert nekem csak feküdni kellett; 9 perc alatt kikapták a babát.

Elvitték megvizsgálni, utána egy pillanatra odaadták a karomba, de mivel a műtőben hideg volt, ezért egy inkubátorban letolták a szobába, N. pedig ment vele. Lent persze már áttették a kiságyába. Miután végeztek, szépen áttettek az ágyamra, és visszatoltak a szobába, ahol N., és a baba már vártak, és megkezdődött a 48 órás kórházi bent tartózkodásom.

Szoba

A kórháznak vannak egyágyas szobái és többágyasak is. Ezeket úgy töltik fel, hogy előbb az egyágyasakat, és ha nincs hely, akkor jön a többi. Nekem szerencsém volt, mert jutott egy ágyas szoba, amihez tágas külön fürdő, WC jár, illetve egy pótágy, ahol N. is tud aludni. És persze a baba is velem lehet 24 órában, van neki egy kis átlátszó gurulós ágyacskája.

A szoba részét képezi egy tágas pelenkázóasztal, illetve minden fogyóeszköz, pelenka, popsitörlő, egészségügyi betét a rendelkezésünkre állt.

Császár utáni protokoll

A spinálist vékony tűvel adták, tehát a fejemet nyugodtan mozgathattam a műtét alatt is már, és ahogy kiment belőlem a zsibbadás, már fel is ülhettem, de az ágyból nem lehetett kiszállni 24 órán keresztül. (...)

Nővérek

Mindent elvégeztek helyetted. A pelenkázást, öltöztetést, ha fáradt voltál, a gyerek etetését, segítettek a szoptatásban, ha kellett (nekem kellett, és itt mondjuk, ha őszinte akarok lenni, akkor volt 1-2 igen erőszakos nővér, akik a keményvonalas szoptatást képviselték, de a többség nagyon rendesen állt a témához).

Persze, amikor én vagy N. is szerettünk volna részt venni a baba ellátásában, akkor annak sem volt semmi akadálya, mindent szépen elmagyaráztak, mit hogy kell csinálni.

Kaja

Ahogy betoltak a szobába, kb. hajnali 3-kor már kérdezték is, hogy szeretnék-e valamit enni. Mivel egyáltalán nem voltam éhes, nem kértem semmit, de azért hoztak egy tipikus holland ételt, amit a babák születésekor esznek a hollandok.

Egyébként adtak reggelit, ebédet, vacsorát; sőt reggelit a bent alvó apukák is kapnak. Reggelire, ebédre különböző kenyerek vaj és feltét van (a feltétet ki lehet választani egy listából, sonka, sajt, lekvár…stb), vacsorára pedig meleg étel, szintén lehet választani: hal, csirke, disznó, a köretek közül pedig 2 féle zöldköret és 2 féle szénhidrátos  köret (pl. krumpli vagy tészta) közül.

Desszertnek pedig valami pudingfélét kaptam. Én mind a kétszer halat választottam, és teljesen ehető és finom volt, nagyon meg voltam elégedve.

Fürdetés

Itt nem fürdetnek. A megszületett babán ott van a magzatmáz, amit nem is mosnak le, hagyják, hogy felszívódjon. Amúgy, ha kéred, akkor megfürdetik, de nem javasolják, úgyhogy mi az első fürdetést otthon a maternity nurse-el oldottuk meg, aki egyébként szintén csak úgy meglötykölte vízzel, szóval azt sem mondanám igazán fürdetésnek. :)

Összességében azt kell mondjam, hogy nem voltam még ilyen jó kórházban, de persze nagyon jó volt eljönni végre, és igazán örültem, hogy csak 2 napot kellett bent töltenem.”

A teljes posztot képekkel itt találod, Hollandiáról itt olvashatsz még többet.

Bali, a kiszámíthatatlanság szigete

Teljesen más következik most, Bali szigetére látogatunk a Nők külföldön oldal segítségével. Ott él ugyanis Anett két gyermekével és indonéz férjével, aki karrierjéről, munkájáról és az indonézokról is mesélt.

„Indonézia (méltán) híres szigetén, Balin élek indonéz férjemmel és két kisfiunkkal (bár a teljes igazság az, hogy kétlakiak vagyunk). Bajáról származom, de az egyetemi éveket a fővárosban töltöttem. Az ELTE bölcsészkarán végeztem (...)

Az egyetemi időszak alatt kerültem ki először Balira az indonéz kormány ösztöndíjával, ahol jelenleg utazás- és esküvőszervezéssel foglalkozunk a párommal közösen. (...)

Külföldi karrierem egyből itt, Balin kezdődött. Ösztöndíjas tanulmányaim után egy utazási irodában kezdtem dolgozni guest relation officer & marketing asszisztens pozíciókban. A GRO részt igazán szerettem, de sajnos a marketing volt a hangsúlyosabb feladatom… Ezután tanító néni lettem egy nemzetközi iskolában. (...)

A legnagyobb kihívás a kiszámíthatatlanság… Indonéziában csak akkor biztos valami, ha már megtörtént! S mindig minden ráér. Főleg a hivatalos ügyek intézésénél volt ezt nehéz megszokni.

Segített, hogy alkalmazkodóképes vagyok, s egyben tisztelettel fordulok afelé a kultúra felé, ami befogadott. Az pedig kiváltképp, hogy az indonézek egy roppant mosolygós nép, így még a nehéz helyzeteken is könnyebben túllendül az ember.

Akik most készülnek külföldre, álmodjanak nagyot, higgyenek teljes szívből, legyenek derülátók! A külföldre költözésnek számos különböző oka lehet, ettől függően mindenképpen alaposan járjanak utána a lehető legtöbb mindennek (vízum, megélhetés költségei, iskoláztatás, egészségügy stb), mert sajnos ezek a legoptimistább embernek is keresztbe tehetnek…

Ugyanakkor megfelelő felkészülés után, kompromisszumkészséggel, türelemmel, magabiztossággal, kitartással & jó adag humorral felvértezve: vágjanak neki!”

A teljes cikket itt találjátok, Indonéziáról pedig itt vannak további posztok, cikkek.

Ahol már egy fészer is drága

Panamáról sok minden eszébe jut az embernek, de az, hogy méregdrága (és ráadásul milyen!) szállás lenne egy eldugott faluban, az aligha. Ebbe futottak bele a Mirador blog szerzői, amikor a hegyek között megbúvó Altos de Campana Nemzeti Parkba akartak eljutni.

„A problémát a szállás jelenti, mert a környékén csak egy apró falu, Chica található, ahol információink szerint nincsen semmilyen hotel. Capirában is csak egy van, de ott 40 dollárt akarnak tőlünk kérni, így - próbára téve a szerencsénket - beülünk egy, a hegyek közé tartó kisbuszba. Mivel dél van, a busz tele van iskolásokkal, s mint egy igazi latin járaton, a tíz ülésen legalább húszan zsúfolódunk össze.

Az út nem kimondottan szép, többnyire kopár, felégetett hegyek között kanyarog, a klíma viszont elnyeri a tetszésünket. Hónapok óta trópusi hőségben aszalódtunk, jól esik végre a 25 fokos hűvös idő. Miután az összes gyerek kiszállt a buszból, a sofőr kérdőn néz ránk.

Feljebb visz minket úgy kétszáz méterrel, majd lehúzza az ablakot és bekiabál az egyik házba. Egy öreg néni tipeg ki az ajtón. Végigmér minket, majd int a kezével, hogy kövessük. Kipakolunk a buszból, majd a néni nyomába eredünk. Egy rémesen lelakott viskót nyit ki nekünk, aminek a padlóját öklömnyi nagyságú döglött bogarak borítják.

- 40 dollár - közli az öreglány, mi pedig csak pislogunk, mint két nincstelen a Hilton előtt.

- Nincs ennyi pénzünk - sajnálkozunk, az öreglány pedig visszazárja az ajtót.

Tanácstalanok vagyunk. Tényleg annyira csórók vagyunk Panamában, hogy még egy évek óta nem takarított fészerre sincs pénzünk? Lógó orral baktatunk az úton, mikor egy fiatalabb nő szalad utánunk.

- Mennyi pénzük van? - kérdezi lihegve az öreglány 40 év körüli lánya.

- 20 dollár a maximum.

- Annyiért itt senki nem ad ki szobát.

- Igen, látjuk. Nem kérünk semmi többet, csak egy ágyat, nem kell se lepedő, se semmi, csak egy hely, ahol lepakolhatunk és átvészelhetjük az éjszakát.

- Jöjjenek vissza! Megoldjuk.

Végül a nő férje hoz nekünk egy nagy matracot, de közben osztja az asszonyt, hogy miért veri ki az ágyból ennyi pénzért. Ilyen helyzetekben jobb meg sem szólalni, így csak ácsorgunk kukán. Ott hagynak nekünk egy seprűt, hogy takarítsunk ki magunk után, majd mindenki távozik.

Nem foglalkozunk a bogarakkal, inkább azonnal nekiindulunk a nemzeti parknak. Feljebb megpillantjuk a hotelt, ami egészen zseniálisan néz ki. A tornácán egy szakálas, 60 év körüli forma ücsörög, aki távolról integet, hogy térjünk be hozzá.

Spanyol a fickó, de 40 éve Panamában él, nyugdíjas éveire pedig felköltözött a hegyekbe. Borral kínál, majd elmeséli élete történetét. Érződik rajta, hogy unatkozik, de a panamavárosi nyüzsgés már nagyon nem hiányzik neki, annak ellenére, hogy a felesége még most is a fővárosban tanít.

Megtudjuk tőle, hogy Chica azért ennyire drága, mert a panamavárosi középosztály hétvégi kirándulóira rendezkedett be, akiknek 40 dollár egy viskóért nem sok. Elmagyarázza, hogy melyik ösvény hová vezet, majd megesket minket, hogy visszafelé is beugrunk egy pohár borra.”

A teljes posztot sok képpel itt találjátok, akit pedig Panama érdekel, az ide kattintson!

A moderálási alapelveket itt találod.