A mai posztot olvasva már össze is pakoltam, hogy indulunk Ausztráliába, mert... mert csak. Na jó, azért, mert amikor Balázs az oktatásról ír, akkor konkrétan könny szökött a szemembe, hogy ilyen is van és nem csak H.R. Nem is beszélve a bürokráciáról, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. A jelszó: no worries!

„Anita írása Adelaide-ből adta meg a végső lökést, hogy én is elmeséljem élményeinket az ország másik oldaláról.

Bennem már elég régen felmerült a gondolat, hogy ki kéne próbálni valami külföldre költözést, jó messze Európától. Aztán mindig úgy alakult, hogy ha nem is túl fényesen, de megvolt mindenünk, barátok, ilyen-olyan rokonok, sosem tettünk semmi komolyabb lépést az ügyben. Ráadásul lelkesedésem is csak nekem volt, így aztán nem is erőltettem nagyon.

Egy szép napon viszont hoztunk egy remek döntést, és kisegítettünk egy közeli rokont egy hitellel. Tudom, hogy ilyet csak hülyék csinálnak, de van az ügynek nem kevés részlete, amit nyilván nem fogok itt kibontogatni, és szükséges lenne az ítéletalkotáshoz. Csak azért írtam le, hogy mutasson egy nem teljesen szokásos indokot.

Nem volt egy horror összeg alapvetően, és az is forint alapú volt, de amikor egyszer levél jött a végrehajtótól, akkor rögtön tudtuk, hogy ebből nem fogunk jól kijönni. Erről ennyi elég is, sosem tudni, hogy milyen szívásból mi sülhet ki a jövőben, de enélkül nem lennénk most itt.

A város az East Point félszigetről

Ebből Magyarországon nem fogunk talpra állni

A levél után felmértük a helyzetet, mi maradhat meg a játék végére, majd arra jutottunk, hogy ebből mi nem fogunk talpra állni. Legalábbis nem Magyarországon. Ez 2009 körül volt, az ingatlanok értéke zuhant, építőmérnökként munka is egyre kevesebb volt, és az tisztán látszott, hogy a lakásunk, autóink és megtakarításaink szépen el fognak menni a hitel + kamat + hiénák kielégítésére.

Ez a felismerés új erővel lökött minket a külföldre költözés irányába. Na de hová? Angol nyelvterület kellett mindenképpen. USA viszonylag kézenfekvő volt, vannak rokonok is, de valahogy nem volt igazán szimpatikus. Anglia? Sose tetszett különösebben. Kanada? Hideg.

Új-Zéland? Na, az már érdekesebb. Hát akkor legyen Ausztrália inkább, nagyobb, többen vannak. Megnéztük a letelepedési feltételeket Ausztráliába, Kanadába és Új-Zélandra, előástam egy-egy bevándorlási ügynököt mindháromból, aztán kiválasztottuk Ausztráliát.

Akkor gyorsan tanuljunk meg angolul valamennyire, az még jól jöhet. A diplomámhoz nagy nehezen sikerült egy középfok, de az is tíz éve volt. IELTS nevű szintfelmérő vizsga kell a vízumhoz, ezen kellett akkor egy 6-os eredmény minimum, ami kb. egy gyenge felsőfoknak felel meg. Bő egy év alatt sikerült elérni, kicsit több.

Mindenképpen állandó lakosi vízumot akartunk (akkor 175-ös), ami annyival kevesebb az állampolgárságnál, hogy nem szavazhatsz. Van még millió vízum, de ez a legjobb. Kinéztük Brisbane-t, Budapestnyi lakosságával és Pest megyényi területével, rengeteg zöldfelületével, „beszorulva" a tenger és a hegyek közé, rögtön megtetszett. Éghajlata megfelelő, még barátaink is vannak ott.

Azok a fránya listák

A szakmám rajta volt a hiányszakmák listáján, hát hajrá. Mire meglett a 6-os IELTS-em meg a szakmaelismertetésem, a szakmám lekerült az országos listáról. Akkor legyen államilag szponzorált, állandó lakosi vízum (176), hiszen a queenslandi állami listán rajta maradt a szakmám, mint szponzorálásra alkalmas szakma.

Na de Queensland megemelte a minimális nyelvtudás szintjét 7-esre, az én szakmám esetében. Velem nem szórakozhatnak, csináltam egy hetest is, nagy-nagy szerencsével. Addigra az lett a változás, hogy az addigi átlag 7-es helyet mindenből minimum 7 kellett. (Az IELTS-en 4 modul van, szövegértés, olvasás, írás és beszéd)

Na, ez volt a lehetetlen kategória, Brisbane ugrott, másik állam kell. Aztán néhány nap múlva eltűnt a szakmám a QLD listáról, nem is kellett rajta tovább gondolkodni, így két állam jöhetett szóba már csak, Dél-Ausztrália és az Északi Terület.

Nyilván Adelaide szimpatikusabb, nagyobb és szebb város, „normálisabb" klímával, látszólag jobb lehetőségekkel. Északon meg vagy a trópusi Darwin van, vagy sivatag, ahol nem lakik senki. Trópusokra normális ember nem megy, tele van minden pókkal, kígyóval, megesz a medúza és a krokodil, nem kapsz levegőt a párától, meg amúgy is ötven fok van.

Minden változott

Menet közben az egész bevándorlási rendszer teljesen megváltozott, kritériumok, minden. Megváltozott a pontrendszer is, de sebaj, pont megvan a minimum pontom. Ni, megint megváltozott, még sincs meg a pontom, mert már nem jár pont a nyelvtudásomra... Az anyjuk fülit. (Ez nem vicc, néhány naponta, hetente változott valami.)

Na, akkor új vízumtípus. Államilag szponzorált, ideiglenes lakosi vízum (475). Ebben az esetben 5 ponttal többet kapok a szponzorálásra, cserébe ez csak egy hároméves vízum, nem járnak szociális juttatások, pl. „családi pótlék", ami nagy szívás ám, és két évig a szponzoráló állam területén kell élni, valamint egy évet a szakmámban dolgozni. Az iskoláért szerencsére nem kell fizetni, ha kellene, itt vége is lett volna a kalandnak, mert a suli kb. 10 500 dollár gyerekenként, van ahol kevesebb.

A szponzorálási kérelem beadása előtti utolsó pillanatban hopp, nincs ott a szakmám Dél-Ausztrália listáján. Hát levették a kis görények.

Azzal a lendülettel adtuk be északra, ahol röpke hat hét alatt el is bírálták, méghozzá pozitívan. Már csak a vízumkérelmet kellett beadni, meg az orvosi vizsgálatokat megcsinálni, az már gyorsan ment, és 2012. februárra megjött a vízum.

Ez egy viszonylag jó vízum, három évig érvényes, és az utolsó belépéstől számítva három évig lehet itt tartózkodni vele, tehát akár 6 évig összesen. De a lényeg, hogy ha itt töltöttél 2 évet, és egy évet teljes állásban dolgoztál, akkor jelentkezhetsz egy állandó lakosi vízumra majdnem ingyen, és elvileg meg is kell kapnod. Ha pedig itt vagy 4 éve, ebből 1 évet állandó lakosként, akkor jogosult vagy állampolgárságra.

Sikerült eladni a lakást

A vízum birtokában hirtelen felgyorsult a világ. Tudtuk, hogy nem lesz olcsó a vízum, becslésem szerint elérte a 7 számjegyű összeget, mire meglett, tokkal-vonóval, ügynökkel, szakma elismertetéssel, stb.

Közben a várakozásoknak megfelelően elúszott az egyik kocsi, a másikat meg a lakást sikerült eladni. Ezekből nagyrészt visszafizettük a tartozást, majd kihajítottuk a rokont a másik lakásból, amit a hitelünkből vett és így szerencsére a nevünkön volt, és az utolsó pillanatban azt is sikerült eladni, valami egészen rettenetes áron. Ha mi nem tesszük, megtette volna a végrehajtó barátunk...

Maradt néhány millió forint. Novemberre vettünk repjegyet, viszonylag jó áron alig 1 misi felett, fejenként 48 kilónyi cuccal. Az ausztrál költségvetésünket nem bonyolítottam el. Első hónap 2 millió, utána havi 1, és ez egészen tökéletesen be is jött, pont így. Fél éven belül munka kell! Mindegy milyen. Majdnem mindegy.

Darwin, az ausztrál Nyíregyháza

Na, megérkeztünk. Két hét brisbane-i pihenés és városnézés után leszállt velünk a gép Darwinban, de előtte 4 órát repült, pedig el sem hagyta az országot. Darwin egy kis város, kb. Nyíregyháza méretű, bár jóval nagyobb területen fekszik, mert itt nincs lakótelep például.

Nagyjából 120 ezren lakják a várost, a vele összenőtt Palmerstont pedig még vagy 40 ezren, ez így akkor 160 ezer, a maradék 70 ezer ember pedig az állam 1 millió 350 ezer km2-nyi területén kénytelen összezsúfolódni.

A második legnagyobb város, a 20 ezres Alice Springs, ami ugye az Uluru vörös monolitjáról híres, itt van 1500 km-re. De az 5000-es Nhulunbuy még komoly városnak számít. Európai aggyal hihetetlen az egész hely. Katherine a helyiek szerint itt van közel, hiszen csak 370 km. Sok szempontból ez nem egy másik ország, sokkal inkább egy másik bolygó.

Se kígyó, se rendes pók

Darwin ugyan trópusi klímájú egyértelműen, de viszonylag szerencsés, mert a várostól délre bozót van, nem dzsungel. Részben emiatt is hiányoznak a tipikus trópusi betegségek, nincs se malária, se degue-láz, se más érdekesség. Legalábbis ezzel magyarázzák.

Az elmúlt egy évben nem láttunk kígyót, pedig már meg kellett volna halnunk miattuk. Brisbane-ben a két hét elég volt, hogy találkozzunk egy barna kígyóval, szerencsére döglött volt, mert élőben elég veszélyes.

Miután eljöttünk, vendéglátónk mesélte, hogy összefogott az utca, mert láttak egy élőt is, és meg kellett keresni mielőtt megmar valakit. Rendes pókot sem láttunk még. Krokodil szokott lenni a tengerparton néha, de mi még azt sem láttunk, mert elég gyorsan begyűjtik őket. Medúzát viszont már láttunk a partra sodródva.

Esplanade - park a part mentén

Itt nem egészséges a tengerben fürdeni, és bár a medúzás történeteket kb. ezerrel kell osztani, a csípés valódi veszély az esős évszakban. Ritkán halnak meg emberek, az elmúlt 100 évben kb. 60 ember halt meg medúzától országosan. Itt a krokodil, ami nem játék, minden évben elvisz néhány idiótát, aki csak azért is átússza valamelyik folyót, mert az vagány.

Két évszak van

Szóval Darwin trópusi város, két évszak van, esős és száraz. Az esős évszak, más néven cyclone season novembertől áprilisig tart, minden nap 34-35 fok van, hozzá lehet állítani a hőmérőt, abszolút egyenletes. Éjjel lezuhan 28-30-ra is akár.

Jellemzően 1500 mm feletti eső esik egy szezonban, ami 99%-ban felhőszakadásszerű zivatarokban jelentkezik, fél-egy óra, aztán vége, minden felszárad, süt a nap. Nem rohangál nagyon senki fedezékbe, a turistát az esernyőről lehet felismerni, azt hiszi ér valamit.

A helyiek népviseletbe öltözve (tangapapucs, kisgatya, esetleg trikó) mennek dolgukra, mintha nem is esne. Eszméletlen zöld minden, a házakat úgy kell megkeresni a növények közt a régebbi lakónegyedekben. Olyan mennyiségű növény van, amit el sem tudtam képzelni korábban. És párás.

Mi novemberben érkeztünk, az döbbenet volt, az orrunk lyukából is folyt a víz. A mostani szezon már sokkal jobb, hozzászoktunk. Kevésbé izzadunk, de ez nem is gond, mert mindenki izzad, ez ilyen. Ennek megfelelően le vannak lassulva az emberek, senki nem rohan, nem ideges, halál nyugodt mindenki. Kivéve a bennszülötteket, de ők más téma. Talán később.

Viszont a száraz évszak! 28-32 fok, éjjel 23-25, nincs eső egyszer sem szinte. Nem párás, tökéletes idő, ide jön nyaralni egy rakás ember délről, mert itt nem kell fűteni, nem kell felöltözni és mindig süt a nap. Akkor még fürdeni is lehet a tengerben, bár nem igazán szoktak. Itt nincs vízhiány, nincs vízkorlátozás. Sajnos ahol nem locsolnak, ott teljesen eltűnik a fű, néhány fáról lehull a levél, a helyiek szerint ez nem nagy ár a jó időért.

Akkor nemzeti park, mint Svájc

Darwin közelében remek kirándulóhelyek vannak, kristálytiszta vizű vízesések, tavak, ide járnak a helyiek inkább fürdeni, nem a tengerbe. A Svájc méretű Kakadu nemzeti park, vagy a többi kisebb is lélegzetelállító látványosságokat tartogat pár száz kilométeren belül.

De bent a városban is millió program van, főleg a száraz évszakban, általában ingyen, vagy jelképes összegért. Ingyen vannak a múzeumok, könyvtárak, több strand csúszdahegyekkel, ha valaki sportolni akar, ingyen vagy néhány dollárért a jógától az aquafitnessig egy csomó mindent találhat, tele van a város kerékpárúttal, amit csak a futók vagy a biciklisek használnak, mert ember itt nem közlekedik gyalog.

Kikerekedett szemmel szokták hallgatni, ha elmondom, hogy 2 utcányit gyalogoltam. Bárhonnan húsz percen belül eléred a tengerpartot, ami itt egy kicsit más. Nem fehér, 300 méter széles homoksáv, hanem vörös sziklafalak vannak növényekkel benőve, majd a tengerig inkább sárgás homok van, ahol van.

Vannak azért egész világos, szikla nélküli homokos partok is, és egyik sem igazán túlzsúfolt, forgalmasabb napszakokban 3-400 méterenként van egy-két ember, szóval nem egy Lido di Jesolo. Kivéve amikor Mindil Beach Sunset Market van, ami egy kirakodóvásár és eszem-iszom a parton, hetente kétszer a száraz évszakban. Akkor a Mindil Beachen összejön pár ezer ember, és kajával a kezében lesi a naplementét a homokban ülve.

Florence vízesés

A dugó ismeretlen fogalom

A közlekedés kiváló, a lakónegyedek főleg a város északi részén vannak, 3-4 sávos utak mennek a központba, dugó nincs. A lakónegyedeken nem lehet keresztülmenni, levágni az utat, mert az jellemzően kanyargós zsákutcák halmazából áll, így csak az megy oda, akinek dolga van, ez nagyon jó, és elég biztonságos is. A kis utcák is kellően szélesek, ha mindkét oldalon parkolnak, még akkor is elfér két autó egymás mellett, földutak nincsenek a városban.

Ez egy kis város, ráadásul tök új. A háborúban japán barátaink szíveskedtek letarolni az egész várost, ez volt az egyetlen háborús helyszín az országban. Az Ausztrália című filmben ezt lehet látni a film végén.

Aztán mire úgy-ahogy kialakult a város újra, akkor '74 Szentestéjére megérkezett Cyclone Tracy és újra megszűnt a város. A hurrikánnak köszönhetően új építési előírásokat vezettek be, ma már normális házakat kell építeni, és nem is okozott azóta egyetlen hurrikán sem komolyabb károkat, és legalább nekem is van munkám.

(Most hogy itt ülök a gép előtt, pont a legújabb hurrikánt lessük. Cyclone Alessia épp 300 km-re van nyugatra Darwintól, ma estére ér ide várhatóan. Szerencsére csak egy kicsi hurrikán, 1-es fokozatú, és remélem ez így is marad. Elvileg elmegy a város alatt, és csak a széle fog minket súrolni. Elvileg.)

Népszerű multikulti hely

A város úgy 1-2000 fővel gyarapszik évente, sokan költöznek ide. Hatalmas beruházás zajlik a közelben, és egy másik is tervben van, ez vonzza a bevándorlókat. A statisztika szerint valami 2000 lakás épül éppen, és hiány van.

Rendkívül multikulti a város, ha nézed az embereket, a fele valamilyen ázsiai, van kb. 6% bennszülött, a maradék fehér, főleg brit, görög, ír meg ilyesmi, és van néhány ausztrál is. Magyarokat is találtunk már szerencsére, bár itt azért igen kevesen vannak.

Lakáskeresés

Mikor megérkeztünk, akkor egy ideiglenes szállásunk volt egy hónapra, ezt még otthonról foglaltuk le, horror áron. De mást nem nagyon lehet csinálni, bérelni csak személyesen tudsz, a backpacker szállások vagy kempingek meg alig olcsóbbak.

A mi szállásunk egy 2 nappalis, 2 hálós egész rendes méretű sorházi lakás volt 2 fürdővel, 3 budival, jacuzzival, 50 méterre a parttól. És ez volt a legolcsóbb, amit találtunk, mindennel felszerelve, még kaja is volt a hűtőben nekünk. Jó, nem egy csülök pékné módra, de pont jó volt.

Innen kezdődött az élet igazán. Keressünk albérletet! Gyakorlatilag csak ingatlanügynökön keresztül lehet. Ők külön állatfaj. Ha sikerül felhívni, akkor vagy már kiadták az ingatlant, vagy nem jön el a bemutatóra (!), vagy 10 éves képpel hirdeti a lakást, és az elfogadhatónak tűnő tágas ingatlan egy lelakott ótvar szennykupac szétrothadt konyhával. Ha a lakás jó, akkor nem te kapod, akinek nincs munkája, nincs referenciája, nincs pénze.

Nagy nehezen, az utolsó pillanatban csak sikerült fogni egy egész jó, tiszta lakást a központhoz közel. Majdnem egy évig ki is húztuk ott, de egy hónapja átköltöztünk egy marha nagy szerencsesorozattal megszerzett házba.

Ez egy errefelé tipikus lábasház, ami azt jelenti, hogy egy könnyűszerkezetes ház fel van emelve 3 méter magasba. Ez azért jó, mert van alatta egy rakás árnyékos hely, mosókonyha, barbi, tároló, terasz, kocsibeálló, stb., és a levegő átjár a ház alatt.

Ezek a házak klíma nélkül is elviselhetőek, míg a betonfalúakat csak klímával lehet használni. Éjjel teljesen lehűl - értsd 28 fok. Hőszigetelés természeten nincs, a padló egy réteg deszka, a falak meg egy réteg rétegelt lemez belül, meg egy bádoglemez kívül.

Nem egy építészeti bravúr, kb. mint egy hatalmas lakókocsi. De a kertben terem a mangó meg a papaja, várjuk a banánt is, van passionfruitunk, egy nagy medencénk, gumtree, posszum, galléros gyík, kakadu, papagáj, pont letojom, hogy milyen a ház, belül kényelmes, viszonylag tágas, 10 perc gyalog a part, fél óra alatt bent vagyok az irodában, a többi nem izgat.

Bejutni az iskolába

Vissza az elejére, a lakással párhuzamosan iskolát is kellett szerezni a gyerekeknek. Persze felkészültünk előre, hogy hogyan is működik az iskolarendszer, de az Északi Területen nyilván nem úgy.

Itt két iskola van kijelölve az angolul nem tudó gyerekeknek, egy middle school a nagyobbaknak, meg egy primary a kicsiknek. Még otthonról írtam egy emailt az oktatási minisztériumba, hogy biztosan ingyen van-e nekünk az iskola, nehogy meglepetés legyen.

Phil válaszolt másnap, hogy igen, de a miénk egy ritka fajta vízum, így ha esetleg nem ismerné az iskola, akkor itt az ő saját telefonszáma, és kérjem meg a kollégát a suliban, hogy hívja fel őt, majd elmondja neki. (Ezt a levelet konkrétan be akartam kereteztetni, elolvastam vagy tízszer.)

A levéllel beballagtunk a kicsik sulijába, és azonnal fel is vették őket. A legkisebbet (5 éves) a preschoolba, ez ilyen előkészítő jellegű izé, játékosan tanítgatják őket az angolul beszélőkkel egy csoportban, 2.5 nap egy héten.

A két középsőnek van intenzív angol osztály, ahol 4-15 fő között mozog a létszám, nagyon nagy a fluktuáció, jönnek-mennek a gyerekek. Ez nem túl jó, mert nehéz barátságokat kötni. Volt is egy-két hullámvölgy ebből.

Amikor a gyerekek angolja eléri azt a szintet, amivel mehet a rendes osztályba, akkor átteszik őket, onnantól sima osztályba jár, de kap egy segítőtanárt, aki azért figyel rá, segíti. A lányom egy év alatt elérte ezt a szintet nulláról, januártól (akkor kezdődik az év) már a rendes osztályba jár.

Frangipanni fa

A némiképp más suli

Az iskola némiképpen más, mint az otthoni. Az egész épület kb. egy légtér, középen van a könyvtár, az osztályok pedig szanaszét, polcokkal elválasztva nagyjából egymástól. Technikailag minden kütyüvel fel van szerelve, laptopok, tabletek, digitális táblák, minden van rogyásig. Ha akar, hoz egy iPadet a könyvtárból, és azzal szöszöl.

Vannak főzős napok, mozgásos napok, kirándulnak néha, szóval el vannak. Nincs teddhátraakezed, üjjleeggyes, kiatáblához, hülyevagykovács. Azért így is elég nehéz a beilleszkedés egy tök idegen környezetbe, egy szó tudás nélkül. A fiamnak különösen nehéz volt, mert az ő osztálytársai már tudtak írni, olvasni, ő meg nem, mert nem a tudása, hanem a kora alapján teszik be őket a megfelelő osztályba, meg amúgy sem egy társaság közepe gyerek.

A legnagyobb lányom middle schoolba ment, azt hiszem nyolcadikos lenne otthon. Neki is intenzív angol osztálya van, de ott más a rendszer, ők elkezdik csak angollal, és ahogy fejlődik a gyerek, egy-egy tárgyat felvehet mellé.

Ő választ. Ha akar, mehet matekra is, vagy fun and games-re, ez kb. tesi, vagy amit akar. És így szépen átfolyik idővel a rendes osztályba. Az a suli már kicsit iskolaszerűbb. A létszám itt is olyan 10-12 fő per osztály, 2 tanárral indultak, és van kb. 60 osztály az iskolában. :) Hát már ő is jobban beszél angolul, mint én.

Ja igen, van iskolatáskájuk is, abban viszik a kaját, meg egy darab füzetet, ha hazahozzák.

Kérdezte, mekkora fizetést szeretnék

Miután az iskola megvolt, elkezdtem lázasan munkát keresni. Persze nem volt egy sem, pedig otthonról rengeteget láttam. Küldözgettem életrajzokat fejvadászoknak, semmi. Néha megjelent egy-egy hirdetés, de semmi reakció.

Aztán egy barátom mondta, hogy menjek be cégekhez, és a személyes varázsommal szédítsem el őket. Hát ennyire nem voltam magabiztos, de azért elküldtem egy cégnek a kis pakkomat, életrajzot, kísérőlevelet, hogy mennyire tetszik az egyik ház, amit ők terveztek, és hogy már otthonról kinéztem őket magamnak. Ez igaz is volt.

Délutánra megjött a levél a főnöktől, hogy hívjam fel. Mikor felhívtam a sekélyes angoltudásommal, akkor szerencsére azonnal elkezdett beszélni, hogy neki volt egy magyar kollégája Sydneyben, 1956-ban, és így tovább, majd mondta, ugyan nincs most munka náluk, de menjek be délután, mert el akarja mesélni a kalandjait a másik magyarral.

Bementem. Beszéltünk vagy két mondatot, hogy miket csináltam otthon, majd elkezdett mesélni egy órán keresztül. Aztán „kidobott". Ez ilyen ausztrál szokás, elmondja, mit akar, aztán helló.

Reggel ott volt a következő email, hogy menjek megint vissza, mert be akar mutatni a kollégáinak. Most a vitorlázás, az időjárás, meg ilyenek voltak a téma, majd megkérdezte, hogy ha ajánlana egy állást, milyen fizetést akarnék.

Amennyire utánajártam, hogy mi a minimum, amiből ki tudnánk jönni, azt benyögtem. Erre csodálkozó szemmel mondta, hogy annyiból nem lehet megélni Darwinban, és felajánlotta a másfélszeresét, hogy egyelőre ennyi, majd később még beszélhetünk róla.

Azóta ott dolgozom, és igaza volt, annyiból nem lehetett volna kijönni. 7.5 óra a munkaidőm, fél ötkor szinte elzavarnak, hogy mit csinálok még itt, menjek haza családomhoz. :)

Árak

Ausztrália marha drága. Magyar pénzből. Darwin még drágább, itt a lakások olyan áron vannak, mint Sydneyben, elfogadható 2 szobás lakást 500-tól, házat 600 dollár felett kapsz, hetente.

Drága a kaja is, hiszen ami nem itt terem, azt 1000 kilométerekről kell idehordani. Egy rendesebb hétvégi bevásárlás ritkán áll meg 200 dollár alatt, 3-400 dollár marad a boltban hetente kajára.

(A kíváncsiak kedvéért tej: 3-5$/3liter, húsok 7-30, felvágottak 10-30, kenyér 2-5, zöldségek-gyümölcsök 2-7, halak 10-40, vacak ing 15, jó ing 70, közepes ing nincs, egy fagyizás a családdal 50, nem rossz étterem 20-50/fő, fogtömés 180, benzin 1.60, új kisautó 12-15.000, új nagyautó 40-70.000, szar fizetés 35-50.000, jobb fizetés 50-100.000, jó fizetés 150.000+, új átlaglakás jó helyen 4-600.000 (2-3 háló, ~150m2), használt nem rossz ház jobb helyen 500.000+(3 háló, medence, ~200m2), autóbérlés 2 perc és nem kell biztosíték.)

Sokan szidják Darwint az árak miatt, bár ha hozzávesszük, hogy magasabbak a fizetések, és egy csomó minden olcsóbb, vagy ingyenes, akkor már más a kép. Kisváros, nem kell sokat költeni benzinre, ingyen van az iskolabusz, különböző utalványokat kapunk időnként, a tömegközlekedés röhejes áron van, 3 dollár három órára, vagy ha a fizetésed egy nem túl alacsony szint alatt van, akkor 1 dollár. Sokszor nem kell fizetni egyáltalán.

Évi 5-600 m3 víz általában ingyen van, benne van a bérleti díjban. Parkolás általában ingyen, ahol nem, ott is csak 2 dollár óránként. A villanyszámlánk a lakásban alig volt több, mint otthon, 400 dollár körül fizettem egy negyedévre, ez ugye 25-30 000 Ft/hó, és minden elektromos, 3 klíma, csomó plafonventilátor, tűzhely, 50 éves mosógép, szárító, vízmelegítő stb.

És most kijövünk a fizetésemből mindenféle szociális juttatás nélkül, talán egy kicsit jobban, mint otthon, ha jövőre sikerül egy rendesebb vízumot szerezni, akkor kapunk lakástámogatást, gyerekek után meg egy halom pénzt.

Kicsit még erősödik az angolom, akkor talán talán sorba állok egy kis fizetésemelésért is, ha meg még a feleségem is elmegy majd dolgozni, akkor mi leszünk a király. Úgy fogunk élni, mint az ausztrálok, akik minden évben elmennek egy hónapra nyaralni messzire, meg párszor csak ide a közelbe (<1000 km). Akkor majd ellátogatunk haza is.

Bürokrácia ausztrál módra

Hát az ügyintés sem pont olyan mint otthon. Itt van rögtön az adóhivatal. Azt írja, hogy „lehetőleg" (!) add be az adóbevallásodat időre, mert akkor hamarabb kapod meg a visszajáró pénzt.

Azt is írják, hogy ha elrontod az adóbevallásodat, akkor ők nem büntetnek meg, csak ha nyilvánvalóan csalni akartál. Adószámot a neten kellett igényelni, így is tettem, de nem jót kaptam, adózás szempontjából külföldiként vettek nyilvántartásba.

Felhívtam őket, hogy mi lesz így velem, azt mondta a kislány, hogy no worries, majd ha adok be adóbevallást, automatikusan átírják a státuszom. Kérdeztem, hogy megváltozott a címem is, azt hogy tudom átíratni, mi kell hozzá? Válasz: Mi az új cím? Oké, átírtam, cheers, mate (ejtsd: csírzmájt). Ennyi.

Jogsi csináltatás hasonlóan mókás, akárcsak a bankszámlanyitás, akár neten, akár személyesen. Az autóknak nincs papírja, egy matrica van az ablakon, és kész, de januártól már az sem lesz kötelező, csak a teherautókra.

Mikor először vittem el a céges kocsit, nem is értették a kollégák, hogy mit akarok, milyen dokumentum kéne nekem, mire jó az? Amikor találtam egy bankkártyát az utcán, összes papírommal felszerelkezve bevittem a bankba, várva, hogy majd jegyzőkönyv, ezaz. Mondom az ügyintézőnek, hogy ezt találtam az utcán. Válasz: "De jó, hogy behoztad, köszi! Szia".

Ma voltunk átíratni a címet a jogsin. Semmit nem kértek, megkérdezte az új címet, kinyomtatta az új kártyát és kész. (Itt ugye a jogosítvány az egyetlen személyi azonosító okmány az útlevél mellett. Nincs külön személyi, meg lakcímkártya, meg ilyen és olyan és adó és mittuduménmilyen kártya. És itt egy tonnával nagyobbat vezethetek, mint otthon, így egy rendes autó egy lakókocsival beleférne.) Otthon gyomorgörcsöm volt minden ügyintézéstől.

Lelkileg nem könnyű

Nyilván vannak problémák is, ezek nagy része inkább lelki jellegű. Elég nehéz hirtelen egyedül lenni, család, barátok és ismerősök több ezer km-re, még rájuk telefonálni sem egyszerű, vagy mi alszunk, vagy ők, a 8,5 illetve nyáron csak 7,5 óra eltolódás miatt elég nehéz megfelelő időpontot találni.

Mások a szokások is persze. Kedvencünk a vendégségesdi. Teszem azt, egy anyuka a suliban meghirdet egy szülinapi bulit egy játszótérre. Nem otthonra, mert ott általában nincs rend. Nem koszosak, csak rendetlenek.

(Nyilván nem mindet ismerjük, de akiket igen, azok ilyenek, annak ellenére, hogy művelt, normális emberekről van szó, és ha csak benézünk a kertekbe, ugyanezt látjuk szinte mindenhol.) Van jobb dolguk is, mint a pakolás.

Szóval x játszótér, 11-14 óra közt. Kicsit korábban mentünk első alkalommal. Sehol senki. 11.00-kor a semmiből hirtelen előkerül mindenki, se köszönés, se bemutatkozás, semmi.

Kóvályognak az asztal körül, eszegetnek, minimális small talkok, amíg a gyerekek játszanak, valaki BBQ-t süt (sok helyen van a városban ingyenes barbisütő, és még tiszták is), majd jön a torta, szétverik a pinatát, és 14.00-kor egy szó nélkül eltűnik mindenki. Akik jobban ismerik egymást, vagy nem igazi ausztrálok, azok beszélgetnek.

Ugyanez van az irodámban is, 4.30-kor kikapcsolják a gépet és kilépnek a legközelebbi ajtón. Ha pont szemben vagyok vele, akkor esetleg biccent. Reggel dettó, bejön, leül, és elkezdi a dolgát. Nagyon jó fejek, humorosak, segítőkészek, sokat beszélgetnek, csak hát a köszönés nem igazán dívik.

Első munkanapomon körbevezettek, mindenkivel lekezeltem, bemutatkoztunk. Második napon pont az ajtóban találkoztam reggel a főnökkel, hát kezet nyújtottam neki. Erre elmesélte, hogy volt egy német főnöke régen, és az minden reggel-este kezet fogott mindenkivel, micsoda egy barom volt. Megértettem.

Aztán megtanultam, hogy az ausztrálok kétszer fognak kezet valakivel általában, amikor megismerkednek, és amikor már nem fognak többet találkozni.

A bennszülöttek és a problémák

A város tisztasága is hagy némi kívánnivalót. Az természetes, hogy a rengeteg növény miatt nagyon sok növényi maradvány van az utcákon, lehetetlen mindig mindet összeszedni. Viszont van rendes emberi szemét is, nem kevés. Innentől politikailag nem korrekt rész jön, ha valakit zavar az ilyesmi, ugorjon a következő bekezdésre.

Mint fentebb mondtam, kb. 6% bennszülött lakik a városban, nagy részük egészen elképesztő körülmények között, borzalmas állapotban, csomó mozgássérült, sokan mindenféle látványos bőrbetegségekkel, és legtöbbjük szellemileg is eléggé problémás állapotban van. Nézed, és nem érted, hogy hogyhogy él még.

Jellemzően kint laknak a parkokban, akiknek van valami lakhelye, az is a parkokban van egész nap. Jellegzetesen törökülésben ülnek, kisebb-nagyobb csoportokban, és beszélgetnek, főleg a saját nyelvükön. Egyszerre mind. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 100 decibel alatt nem jön ki hang a torkán.

Bár nem mindig az, de ijesztően agresszívnak hallatszik a beszédük, és kifejezetten durvák egymással. A nyelvük egy csoda, valahogy úgy alakult ki, hogy messzire elhallatszódjon, hiszen kint laktak a bozótban, nagy nyílt terepen. A hangszínük is ennek megfelelő.

Én megyek az utcán, és a hangom nem jut el a mellettem állóig szinte, míg a bennszülöttek 200 méterről beszélnek egymással könnyedén. Ha melletted szólal meg, infarktust kapsz.

A miniszterelnök intézkedéseket sürget

Szóval ülnek a parkban, vagy a játszótéren, a járdán, vagy a bolt ajtajában, esznek és főleg isznak, és kupacokban marad utánuk a szemét. Ha van kuka, akkor sem teszi bele, hanem mellé. Aztán viszi a szél, és csak terjed és terjed, amíg másnap reggel jön egy afrikai vagy ázsiai srác, és összeszedi utánuk. És ez nem egyedi eset, ahol vannak, szemét van.

Harcos jogvédők szerint ez a „kultúrájuk" része, így jelölték meg az utat, hogy visszataláljanak. És ez annyira beléjük lett kódolva, hogy nem tudnak rajta változtatni. Érdekes, a bankkártya és az okostelefon és a szociális ellátórendszer használatát azonnal megtanulták.

A bűnügyi rovatban is ők vannak majdnem mindig. Gondolkodás nélkül leszúrják egymást néha, legutóbb azért tolt kést egyikük a férjébe a nyílt utcán, mert az nem vett tejet.

Aztán szépen elballagott, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, míg apuból szépen kifolyt a vér a járdára. Azért ez sem mindennapos szerencsére, talán 2-3 ilyen szintű incidensről hallottunk, mióta itt vagyunk. Jellemzően csak meggyepálják egymást, egy-két füles, kis ordibálás.

Érdekesség, hogy az állam miniszterelnöke maga is bennszülött származású (bizony, van köztük néhány művelt és kulturált is, én ismerek egy építészt, de volt egy haláli jó fej ürge az állatkertben, vonatot vezetett, barbit készített, útba igazított, imádták a gyerekek), és igen komoly lépések bevezetését sürgeti, mondván, hogy nem mernek határozottan fellépni a hatóságok, mert az „ellopott generáció" megismétlődésétől tartanak.

Ezért az abó gyerekek nagyrészt számunkra hihetetlen agresszív környezetben él, nem csak fizikai, de szexuális értelemben is, olyanná válik maga is mire felnő, ezt pedig meg kell állítani. És tök igaza van.

Most csak mosolyogni szabad mindenhez, mert hát nekik ilyen a kultúrájuk, így szép és jó, és hát ötvenezer éves kultúra, ugye, nem egyszerű a változtatás. Szerencsétlen egyiptomiak csak pár ezer évet kaptak, de ki tudták számolni, mennyi idő egy év pontosan, mikor lesz 2000 év múlva napfogyatkozás, megoldották a piramisépítést, meg mittudomén. Görögök, rómaiak, maják, stb.

A bennszülöttek kultúrája néhány sziklarajz, pár eszköz, bumeráng, és néhány mese, történet. Az is csak szóban, mert az írás elfelejtett kialakulni náluk. Hát szóval ők elsőre meglehetősen ijesztőek voltak nekünk, mostanra megszoktuk a jelenlétüket. Elkerülni nem lehet őket, meg kell szokni.

Szerencsére csak egymás között agresszívak, kifelé inkább udvariasak próbálnak lenni, kéregetnek, beszélgetni akarnak. Nem lopnak. Mondjuk senki nem nagyon lop. A legtöbb háznál a kapu nem zárható, vagy nincs is. Autó, bicikli, szerszámok, gépek, kaja, csomó minden szabadon, nem viszi el senki. Kedvenc képem a strandon a papucsra tett aranylánc. Nehogy beleessen a vízbe. Magam fotóztam.

Csak az autó

Aztán itt a közlekedés. Mint írtam, nagyon jól lehet közlekedni. Autóval. A gyalogos olyannyira nem létezik, és nem számít, hogy pl. nincsenek zebrák, csak néhány a belvárosban, meg egy két nagyobb kereszteződésben. De tényleg csak néhány.

A zebránál az autósok messziről észrevesznek, és megállnak. De ha nincs zebra, soha nem engednek el. Ott száradhatsz össze a sarkon, soha egy sem fog megállni, meg kell várnod az összeset. Fordítva is igaz, ha kocsival vagyok, és el akarok engedni egy gyalogost, akkor nem érti, integet, hogy menjek.

Az autósok egymás közt amúgy nagyon békések, előzékenyek és türelmesek. Egy hosszabb szakaszon nem vettem észre, hogy 80-as tábla van, és 50-nel mentem kilométereket. Noha szemből nem jött senki, a mögöttem feltorlódott sor nem előzgetett, nem dudált, szépen jött mindenki 50-nel, míg észre nem vettem magam. Akkor felgyorsultunk 80-ra mindannyian.

Ez a fordított közlekedés viszont egy kutya dolog. Hamar hozzá lehet szokni, azt hiszed. Aztán jön egy üres utca, és kapásból a rossz sávba fordulsz. Közel egy év után kis híján sikerült így balesetet okoznom. Húsz éve vezetek, nem is keveset, mélyen berögződnek szokások.

A gyalogosoknak sok helyen ki van írva, hogy jobbra nézzen mielőtt lelép az útra. A többi egyszerű, más indexelés a körforgalomban, vagy a feliratok táblák helyett néha, esetleg az, hogy piros lámpánál is fordulhatsz balra hamar megszokható.

Az autópálya itt azt jelenti, hogy kétszer egy sáv, nincs leállósáv, sem elválasztás általában, van viszont kereszteződés, vagy akár lámpa is. És mehetsz 130 km/h-val, kivéve, ahol nincs korlátozás.

Régebben általában nem volt sebességkorlátozás az Északi Területen, aztán bevezették, mondván sok a baleset. De a balesetek száma nem csökkent, így egy 200 km-es kísérleti szakaszon ismét lehet menni akármennyivel, és ha a kísérlet azt mutatja, hogy nem lesz magasabb a balesetek száma az átlagosnál, akkor újra eltörlik az egész államban a sebességkorlátozást. Emberkísérlet? Ez egy választási ígéret volt.

Napokig egyedül maradhatsz

Amúgy nem érdemes nagyon sietni, pláne szürkület után, hacsak nincs valami rendes kenguruvas van a kocsin. Az út mellett tucatjával vannak a döglött kenguruk, és van rosszabb is. Ki akarná, hogy vezetés közben ölébe essen egy teve?

Eddig 400 km volt a legtöbb, amit autóval utaztunk a sziget belseje felé, végig autópályán. Végig bozót volt, kivéve ahol le volt égve, vagy épp égett. Vörös föld, szürkészöld bozót, dombok, hamu, tűz. Elég szürreális, pedig még ott vannak a 4 m-es termeszvárak, a göbölyű sziklák minden méretben.

Vagy az útszéli kocsmák Az egyikben meg mertem kérdezni, hogy van-e kávé. Válasz: „Sör van." Merthogy itt valamennyi piával is lehet vezetni. Az autópálya forgalma egyébként olyan, hogy néha jön egy másik autó is. Vagy egy road train, akár 4 kamionméretű pótkocsival.

Vigyázni kell velük, a legutolsó pót elég csálén jár sokszor. Pár kilométerenként van előző sáv, ott lehet őket biztonságosan megelőzni. Mikor megálltunk a parkolóban kis technikai szünetre, a mögöttünk érkező is megállt, megkérdezni, hogy kell-e valami segítség. Ez egy viszonylag forgalmas út, de vannak utak, ahol napokig egyedül maradhatsz, ha valami bajod van. Nem véletlenül kérdezte.

No worries

Mindent összevetve, így egy év után Darwin egy egészen élhető városnak tűnik. Nem kell tőle túl sokat várni, hisz csak egy álmos kisváros a világ legvégén, de nagyjából minden megvan, ami szükséges. A környezet gyönyörű, a város nagyon nyugodt, mindenki no worries.

A boltokban a viszonylag gyenge választék, és az emberek relatív igénytelensége (ez nem mindig baj) azért még mindig meglep minket néha. Általános jelenség az orrfújás mellőzése, gyerekekből kifolyik, nagyobbak felszívják, ázsiaiak kiköpik.

A kezüket, vagy evés után a kanalat, kést, minden további nélkül törlik a ruhájukba, vagy a fél város mezítláb jár. Viszont hihetetlenül felszabadultak, egyáltalán nem korlátoz senkit a „jaj, mit fognak szólni mások" gondolat, és nem is szólnak a mások semmit, mert senkit nem izgat, hogy mit csinál valaki, vagy hogy néz ki.

Láttunk már boltban bikinis és pizsamás lányt is, vagy fickót egy szál gatyában. Nem szólnak be, nem néznek meg, senki nem mondja meg, mit hogyan kellene csinálnod. Csak a barátaid/rokonaid ne lennének olyan messze..."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.