Az ember hajlamos azt gondolni (és ilyen háború, Covid és infláció sújtotta időkben voltaképpen érthetően), hogy mennyi nehézséggel kell szembenéznie az életben. Talán ezért is érdemes néha visszafelé is nézni, hogy kiderüljön, micsoda tragédiákkal kellett régebben megharcolni. Mint például Thomas „Kőfal” Jacksonnak, akiről P. Elliot küldött posztot.

„Lexingtonban (Virginia) járva meglátogattuk a polgárháború egyik legendás tábornoka, Thomas Stonewall Jackson házát. Érdekes figurája volt a kornak, nekem nagyon szimpatikus, dacára annak, hogy nem igazán kedvelem a katonaembereket.

Azóta is azon gondolkodom, milyen nehéz az élet egyeseknek, akkor is, ha istenverte módon igyekeznek tisztességes módon a legtöbbet kihozni belőle. Se kedvem, se időm nincs, hogy most a kompjutert faggassam, hogyan is alakult az élete, csak nagyjából az (ellenszenvesnek tűnő) idegenvezető magyarázatára és a kihagyásokkal bukdácsoló memóriámra hagyatkozom.

Ezt a fickót tényleg sajnálni lehet. Ügyvéd család gyereke volt, kétéves volt, amikor kicsi testvére és az apja meghalt valami járványban. Az anyja másnap szülte meg a harmadik gyermeket, hatalmas adóssággal maradt magára 28 évesen. Varrt, tanított, tengődtek valahogy, amíg újra férjhez nem ment. Ismét szült egy gyermeket, a felmerülő komplikációkba halt bele. A gyerekeket rokonok nevelték, illetve dolgoztatták.

Amikor nagyobb lett, Thomas J. rájött, hogy előrejutni csak tanulással, iskolával lehet. Nekiállt pótolni, amit elmulasztottak a nevelésében (írni-olvasni, számolni tudott, más fiatal mögött iskolák sora húzódott), önmagát képezte munka után minden szabadidejében. Utána addig járt a rokonok és befolyásosabb emberek nyakára, amíg sikerült ajánlásaikkal bejutni az egyetlen ingyenes egyetemre, a West Point-i katonaiskolába.

Nem hitték, hogy átmegy a felvételin, de átvergődött. Noha annyira le volt maradva általános tudásban a többi, iskolázottabb tanuló mögött, hogy tanárai nem hitték, hogy el tudja végezni az iskolát, az ötvenvalahány végzős között végül a 17. lett.

Aztán részt vett a mexikói háborúban, majd a lexingtoni katonai akadémián tanított. A polgárháború nagy alakja volt, kitűnő katonaember, aki nem ismert lehetetlent. Halálát 1863-ban (még nem volt 40 éves) az okozta, hogy átlőtték a kezét, amit amputálni kellett, a legyengült szervezete tüdőgyulladást kapott, amit nem élt túl.

Kétszer nősült, első felesége a feljegyzések szerint egy vidám, csicsergő kis nőt volt, aki mindig meg tudta nevettetni (őt, akinek a képén nem sok mosolyt láttak az emberek). Tizenegy hónapnyi házasság után belehalt a szülésbe a kisbabával együtt. Feljegyezték, hogy a férjet a megőrüléstől féltették, annyira a szívére vette. A második feleségét sikerült megtartani, de annak a kislánya is meghalt egyhónapos korában.

Thomas Jackson a tanulás nagy híve volt, kijárta, hogy a szabad feketéknek és a rabszolgáknak vasárnapi iskolákat tarthasson. Még előtte, fiatal korában titokban írni-olvasni tanította őket akkor, amikor ezért kemény büntetés járt.

Feljegyezték, hogy nagyon rendesen bánt a szolgáival, nagyon vallásos volt, nem túl jó egészségű, ezért főleg kis kekszeken, tejen és zöldségeken, gyümölcsökön élt, mást nemigen evett. Reggelente hidegvizes (szerinte gyógy)fürdőket vett, ízületi problémái is voltak, lehet, hogy éppen a fürdők miatt.

Nem volt gazdag ember, alighanem túl lelkiismeretes volt ahhoz, hogy belenyúljon a húsosfazékba, de a háza szép és egyszerű volt. Hasonló beosztású társai ennél szebb házakban laktak. Igaz, mániákus utazó volt, valószínűleg arra költött, még a feleségeit is elvitte nászútra a Niagarához (elképzeltem, hogy innen oda fel milyen sok nap kellett, mire az a postakocsiszerű elvitte). A bútorait is az utazásain vette, jó ízlése volt, szép, kényelmes szobák, nagyon szép ebédlő és zongora.

Utána elmentünk a temetőbe a sírjához, mellé vannak temetve a feleségei, gyerekei. Maga a temető nagyon régi, még 1600-as sírköveket is találtam, sokáig kóboroltam, elengedve a fülem mellett a férj hisztériáját, hogy ő éhen hal, már 2 óra elmúlt és még nem ebédeltünk, mondtam neki, hogy menj ki a kocsihoz, találsz kekszet és innivalót is, majd eszel utána.

Szeretem a régi temetők hangulatát, böngészni a feliratokat, hogy kik voltak, akik itt pihennek. Más böngésző is volt, füzettel és ceruzával felszerelkezve, egy 55 év körüli férfi meg egy nő. A rokonaikat keresték és írták fel, ellenőrizték egy másik füzetből, hogy a család hogyan származott le, kik voltak, hol vannak eltemetve, többet meg is találtak, mind a nagyon régi korokból.

Utána végre elvittem a méltatlankodó férjet ebédelni, de nem járt jól, nem ízlett neki, amit rendelt, mire megette volna, elkezdett ömleni az eső, ernyő sehol, a kocsi messze.

Múzeumváros mogorva pappal

Elmentünk Colonial Williamsburgbe, ez egy múzeumváros, az 1600-as évek végétől majdnem az 1800-as évek végéig nagyjából megvan az egész város. A házakat kijavították, némelyeket renoválták, kívül-belül, vissza lehet menni a múltba. Az utcákon, tereken ingyen lehet nézelődni, de ha az ember be akar menni a házakba, kertekbe, akkor belépődíjat kell fizetni. Az egész rendkívül érdekes, a kovácsműhelyektől a fegyverkészítésig van minden, tanácsháza, bíróság, börtön, temető, vagyis minden, ami abban az időben kellett.

Az ott dolgozó személyek korabeli (1700-as évek) kosztümben vannak. A kertek szép nagyok, gyümölcsfa, virág, konyhakerti növények, nagyon sok érdekes fűszernövény, amiket nem is ismertem.

A vezetett túrán voltam a bírósági épületben, meghallgattam, miként folytak le a tárgyalások, kit mire szoktak ítélni, meddig tartották börtönben, a veszélyesebbjét hozzáláncolva a falhoz. Arról is értesültem, hogy a szolgának szinte sosem volt igaza, na, ez mondjuk világszerte így volt.

A tanácsteremben (ami afféle miniparlament volt) ültem a „kerekasztalnál” (ovális volt), mert csak ott volt hely, hehehe, az idegenvezető bíztatott, hogy nyugodtan üljek oda, amíg mesél, nem kopnak el az erős tölgyfa székek, nem is, olyan nehéz volt, hogy nem tudtam kihúzni.

A templomba be akartam menni, de egyszerre érkeztem oda egy pappal, aki azt mondta, hogy 15 perc múlva kezdődik a mise, jöjjek akkor. Mondtam neki, hogy csak egy pillanatra hadd kukkantsak be az ajtón, csak a fejemet bedugva, hogy hogyan néz ki, de Istennek felkent pofátlan szolgája nemet mondott és a képemre csapta az ajtót. Ilyen udvariatlan magatartással papnál még nem találkoztam, később láttam, hogy jött még két pap. Persze adományt csak a mise közben lehet kérni a hívektől.

Még előtte a templomkertben megnéztem a sírokat, volt köztük 1600-beli és későbbi is. Akadt olyan, amiről az idő és az eső lekoptatta a feliratot, főleg csak a márvány borítású sírok maradtak olvashatóan épek. Sok fiatal volt, volt egy valamilyen papnak a felesége, 20 év körüli, meghalt szülés közben, a kisbabát a karjaiba tették, mert ő sem élte túl. Olyan szívszorító volt látni, hogy valaha a férjhez menés és gyerekszülés mivel járhatott, ha az illetőnek nem volt szerencséje.

Gulyásféle másként

A főutcán lovaskocsik járnak, viszik a turistákat, gondoltam kipróbálni, de már aznapra, sőt másnapra is minden jegy elkelt, pedig több kocsi volt. Volt felvonuló katonacsoport síppal, dobbal, puskákkal, lovas tábornokféle, ágyúk, lövöldöztek velük egy üres téren. Szédületesen sok turista volt.

Ott ettünk egy étteremben, korabeli berendezés, nagyon is mai árak. Én pot roastot kértem, olyan gulyásféle, amit akkoriban főztek, egy vaslábaskában hozták, egy darab barnakenyér volt a közepére téve, húslében főtt répa, egész hagyma és kicsi krumplik mellé téve, a kenyér tetejére jókora darab ízes, vajpuha főtt marhahús darab, az egész leöntve mártásos húslével. Iszonyúan jó volt, alig várom, hogy hazamenjek és leutánozzam, ezt az ételt és egészen másképp szoktam készíteni. Nagyon soká maradtunk, ezért vacsorát is ott ettünk a múzeumvárosban, sőt ott vettünk ki hotelszobát, mert túl fáradtak voltunk továbbmenni.

A hotel kertjében felfedeztem egy macskát, hívásra odajött, törleszkedett, úgy látszott, nincs gazdája, de a hotel eteti, mert volt kitéve neki a reggeli kolbászból és tojásból egy edénybe. Erre azonnal megkerestem az autóban a macskakonzervet, néhányat szoktam minden utazásra vinni és etetek, ha rászoruló macskát látok.

Megetettem, barátkoztunk, reggel új konzervet vittem és láttam, hogy azóta már más is tett le neki száraz macskaeleséget, sőt, három gyerek rohangált egy fél hamburgerhússal, keresték a macskát, akit már ők is felfedeztek. Azokhoz is odament, törleszkedett, azok ájultan sürgölődtek mellette a megtiszteltetéstől, hogy szóbaállt velük.

Szóval élelmes cica volt, a hotel nem zavarta el. A férjem rögtön elnevezte Williamnek, és ha hazafelé tartottunk volna, lehet, hogy Willt elkértem volna a hoteltől, bár Cornelius macskám odahaza biztosan elájult volna az ajándéktól.

Szép úgy kóborolni Virginiában, gyönyörű magas fák, nagyion minőségi termőföld, az utakon búzaföldeket láttam, kukoricát, dohányt és mogyorót. Isteni jó levegő is van. 

Modern cowboyok motoron

Belefutottunk egy motoros fesztiválba, de abban a pillanatban ki is jöttünk belőle, ki sem szálltunk a kocsiból. Tengersok gyönyörű Honda meg Harley. Azért jó lett volna megnézni őket, kár, hogy a parkolóban egyetlen hely sem volt, ahol megállhattunk volna.

Fura képű, igazi motoros férfiak, nők, afféle komor lópofákkal. Ezek valahogy hasonlítanak a régi vadnyugati pasasokhoz, nehezen adagolják a szót, felvetett fejjel járnak, széles, nagy léptekkel, farmergatya, széles bőröv csattal és feliratos Harley-Davidson pólókban, bőrkabátokkal, vastag bakancsfélékben.

A motor pótolja a lovat és sok az idős motoros, nőben is. Az idős nők véletlenül sem festik a hajukat, általában hosszú, össze van kötve, festéknek nyoma sincs a képükön. Gondolom, már fiatal koruktól ilyen megszállottak, gyereket nem láttam.

Egyébként udvariasak, megakadtunk a kijövetelnél a kocsival, mert ez a sok nyavalyás motor elfoglalt minden elképzelhető helyet és nem lett volna jó, ha megütjük bármelyiket is. Ezek 40-50 ezer dolláros motorok, a tulajdonos haragjáról nem is beszélve, hogy megütöttük a „lovat”, de azonnal segítettek kiaraszolni, mutatták az utat.

A köszönömre egy autós hasonlóval és mosolyogva válaszol, ezek csak komoran bólintottak. Szerintem ez valami illemkódex! Elképzelem, hogy a magam csevegős modorát hogy leépítenék abban a pillanatban, ha közéjük tartoznék, hehehe...  Vajon min gondolkodnak magukban naphosszat?”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.