Magyarországon kezdődik az iskola, így aztán Vera posztja éppen időszerű. Történetének (ezúttal szó szerinti) hőse saját lánya, aki sok határátkelő gyerekhez hasonlóan kemény helyzetben találta magát, amikor kisgyerekként nyelvtudás nélkül a családdal kikerült Hollandiába. A nehéz kezdetek mára már a múlt, hiszen éppen a középiskolát kezdi.

„Hat éve költöztünk ki, a kislányom ennyi idő alatt elkezdte és be is fejezte az általános iskolát. A költözködésünkkor hivatalosan még ovis volt, a nagycsoporttól köszönt el márciusban. Én szülőként pedig a hivatalos dolgokat próbáltam intézni, hogy innen ki legyen jelentkezve, az új országba pedig be.

„Könnyű” helyzetben voltunk, mivel a párom és egy kollégája a családjával már pár hónapja kinn volt, ők már felderítették, hogy melyik iskola fogadja a nyelvtudás nélkül érkező magyar gyerekeket.

Szóval az igazgató már tudott a várható új magyarkáról és a tanárokat sem riasztotta el az, hogy hogyan is fognak majd kommunikálni egymással.

A sulit a lánykám nem azonnal kezdte meg, mert előbb ismét haza kellett mennünk ügyet intézni, így az első osztályba a tanév utolsó másfél hónapjára tették be - hat és fél évesen.

Amikor sokkol az igazgató

Aki Hollandiában él az tudja, hogy a kicsik négy év plusz egy naposan már kezdhetik az elsőt, így egyértelmű volt, hogy az én kislányom nagyon kilógott a sorból. Amiatt is, hogy egy addigra összeszokott közösségbe került be, akiknek a nagy része már az ugyanebben az épületben levő oviba is együtt járt.

Már több gyerekes anyaként engem pedig az sokkolt, amikor az iskola igazgatója közölte, hogy mit is kell beszereznünk a gyereknek a kezdéshez: egy pincurka hátizsákot, amiben elfér az uzsisdoboza és a pohara. Slussz.

Rákérdeztünk: ceruza, tankönyv, füzet, egyéb…? Nagy szemekkel nézett vissza, hogy akkor mire való a kormány? Annak a dolga ezek kifizetése, nem a mienk. Bevallom, ezt hónapokig hihetetlennek éreztem.

Fizetnivalónk sem volt az első évben, mert a január után érkezett gyerekeknek már nem kell. Későbbi évekre persze igen: az idei költség 35 euróra jött ki. Évente / gyerek.

Ebben benne van a Télapó, farsangi és más bulikon megnyerhető ajándékok, kirándulások, WC-papír, minden. Kaja nincs, azt nem kapnak, kivéve „sátoros ünnepeken”.

Nehéz kezdetek

Kislányom számára a nyelvi korlátai és világának a teljes felborulása miatt borzasztó időszak következett, rengeteg sírással és hasfájással. Az elsőben töltött pár hét meg sem a nyelv megtanulására, sem beilleszkedésre nem volt elég.

Sőt, mivel a többieknél több mint két évvel idősebben került oda, hiába kezdtek kialakulni a kapcsolatai: a másfél hónapos elsőosztály után a nyári szünetet követően azonnal harmadikba került, hogy írni-olvasni tanuljon, még mindig szinte totál nyelv nélkül.

Már más csoportokban vagy régebbi blogbejegyzésben volt szó erről az időszakunkról és kaptam is miatta hideget-meleget, mert sokak szerint csakis az történhet, amit ők tapasztaltak meg - ami ettől eltér az csak hazugság.

Nos, ismét: itt nincs nyelvi felkészítő. Aki nálunk kerül az általános iskolába, az vagy felzárkózik élesben, vagy kibukik.

Tompítása a dolgoknak az, hogy ebben a tanárok ezerrel támogatnak mindenkit, legyen az a kisdiák vagy az általában szintén holland nélkül érkező szülő: szíriai, cseh, magyar vagy thai, mindegy.

Persze volt olyan tanárnő, aki nem túl finoman közölte velem (is), hogy „anyuka, tessék a gyerekkel együtt - gyerektől a nyelvet megtanulni”, de a kicsik számára minden lehetőséget megadtak: tabbal a kezükben rohangásztak a gyerek után, ha annak gondja volt, hogy a fordítóprogram segítségével kiderítsék mi is a baj.

Vagy épp a másik anyukát „vadászták le”, aki véletlen épp arra járt, hogy „sír a másik családból való kicsi, segítsen”. Az is megtörtént, hogy a négy-öt éves másik magyar picike lányt hívták át az osztályából, hogy „gyere, kérlek, segíts fordítani”.

A kislányommal pont tegnap, a középiskolai dolgai megvásárlása közben egy boltban futottunk össze az egyik korábbi tanárnénijével, aki ebben a nyelv nélküli időszakban a hét majdnem minden napján külön olvasott vele, hogy a betűket, kiejtést, szavakat megtanulja. Megoldották, hogy legyen rá kapacitás.
Azóta is hálás neki a segítségéért.

Megéri vagy irány haza?

A harmadik osztályt még olyan nehezen vette, hogy nagyjából kilenc hónapig lebegett a kérdés a levegőben: megéri-e az egész, vagy húzzunk haza azokkal a körülményekkel együtt is, amelyek miatt a kiköltözés mellett döntöttünk. Végül úgy tűnt, elsimulnak a dolgok, bár ezer százalékig a mai napig sem vagyok biztos benne.

Bizonyítvány, értékelés: a biziben van betű szerinti értékelés: O: onvoldoende, azaz elégtelentől a P, azaz prímáig. Emellett hosszabb szöveges rész is, amiben az egészet kifejtik és diagram, ahol a fejlődés képben látható. Plusz fotók.

Mi a bizonyítványai megkapásakor mindig a diagramot néztük, ami a változást mutatta.

Eleinte igazán értékelni nem is lehetett, mert nyelvi szinten még rettentő sokat kellett behoznia. De azok a tantárgyak, ahol nem a nyelv számított (pl. matek), már a kezdetektől nagyon jól mentek neki.

A bizonyítványában félévente láthattuk, ahogy a teljesítménye javul. Ez bőven elég volt. Lehet, hogy a másként gondolkodók megköveznek: nem kértem tőle, hogy (minimum) atomtudós szintig vigye, csak annyit, hogy haladjon.

Ezzel együtt, ha valaki ezer szakkörre küldi a gyerekét és csakis az ötös felel meg neki (magyar ötös, itt tíz), legyen. Csinálja, az ő dolga. Elfogadom.

A továbbtanulás

Azt hiszem a hatodik év végekor volt szó először a továbbtanulásról. Kínaiul hangzott az egész, nagyjából abban maradtunk az épp aktuális osztályfőnökével (minden évben más), hogy majd kiderül, mi lesz. A holland továbbtanulási szisztéma borzasztóan kaotikusnak tűnt.

Körülbelül ugyanez volt hetedikben is, csak a koronával bonyolítva. Beszéltünk róla a tanárral, elmondta, hogy mik a lehetőségek majd megbeszéltünk, hogy ő jobban tudja, itt mit lehet és mik a pontos irányok, de még van időnk.

Nyolcadikban annak ellenére megírták a CITO- és eind-toets-ot, azaz a mindent eldöntő vizsgákat, hogy a suli a vírust követő intézkedések miatt „mesésen alakult”: hol volt, hol nem volt.

A kormány által elrendelt iskolabezárásokon kívül a gyereknek még háromszor kellett egy-egy hetet itthon maradnia karanténban. Emellé jött még az is, amikor (másfajta) betegséget kapott el. Végül eldőlt, hogy a suli hol javasolja a továbbtanulását.

A tanár és az iskola javaslata

A helyzet itt jóval másabb, mint otthon: nem volt felvételi vizsga, komolyabb körömrágás. A tanárok már az előző évek alatt és persze főleg az utolsó kettőben figyelemmel kísérték a gyerekek tudását és mentalitását.

Ez az ő osztályfőnöke szerint itt azt jelenti, hogy figyelembe veszik azt is, hogy némelyek „drukkhelyzetben” leblokkolnak, tehát nem biztos, hogy a vizsgájuk eredménye a valós tudásukat tükrözi. Ilyenkor a gyerek mindennapos iskolai teljesítményét jobban figyelembe veszik.

Ugyan megkérdeztek minket és a gyereket is, hogy mi volna a jövőbeli terve, de állítólag a tanár és az iskola javaslata volna a döntő. Nálunk, a kislányom esetén ez a kettő egybevágott, tehát nem volt vele semmi gond. (Viszont olvastam olyanról ahol a szülő emiatt perre ment az iskolával, mert nem értett egyet annak döntésével.)

A jelentkezési papírját elküldték a kiválasztott-javasolt iskolába, a tudásának megfelelő szintre (szerencsére nem rossz), már csak várni kellett. Hamarosan kaptunk egy visszaigazolást, ami szép, udvarias körmondatokban annyit jelentett: kösz, megkaptuk, feldolgozás alatt, majd értesítünk.

Pár hét után ismét levél: gratulálunk, üdvözlünk a diákjaink közt, ebbe az osztályba fogsz járni, az osztályfőnököd ez és ez. További információk hamarosan.

A tervekben a választás előtt benne lett volna pár iskolalátogatás is, de a pandémia miatt erre (sem) volt lehetőség. Volt ahol online próbáltak erre valamiféle megoldást találni, volt ahol nem.

Túl szép, hogy igaz legyen

Az általunk kiválasztott iskola a már ott tanulók segítségével készített egy kisfilmet, egy „reklámot”, amiben persze csak a „húdeszuper” érzést lehet látni és emiatt nekem nem igazán látszik életszerűnek. Olyan „túl szép, hogy igaz legyen”. Bár jó lenne.

A vírus szinte az egész „szokott nyolcadikos” folyamatot felborította. Nagyon készültem például a musical előadásukra, ami az otthoni ballagás-mizéria-ünnepség helyi megfelelője. Lenne, normál években. Most nem volt, pedig sokak szerint ez az általános iskola befejezésén a korona.

Helyette hetekig készültek - mint alternatíva - egy kisfilmmel, amihez a direkt ilyen alkalomra készült forgatókönyvet valahonnan a netről rendelte meg az iskola.

Sok gyakorlás után fel is vették, amihez egy-két délután benn kellett maradniuk. A többi részt elintézték nap közben, kissé a tanulás rovására - már ha a szintfelmérő vizsgák után van igazi tanulás.

Kalandos vetítés, sztáros bevonulással

A vakáció előtt pedig egy héttel meg lettünk hívva a sulijába a filmvetítésre, amivel így kiváltották az addig általános musicalt. (Ahol ugyanúgy ők játszottak volna egy kitalált/ megvett történtet, de élőben.)

Mivel a gyermek itthon azt mondta, hogy a film nagyjából fél órás, én eszerint kértem meg a szomszédot, hogy figyeljen a kisebb csemetére, mert a koronaszabályok miatt őt nem lehetett vinni. De gondoltam fél óra, mi baj lehet…? Aha…

A nyolcadikosokat fél órával előbbre, egy másik helyszínen hívták össze. Fogalmunk sem volt róla, hogy miért, a mienk pedig épp elrontotta a gyomrát és emiatt rosszul volt.

Úgy határoztunk, hogy a filmet nélküle is meg tudjuk nézni. Ő egyáltalán nem akart volna menni a vetítésre, mert kellemetlennek érezte, hogy saját magát lássa benne. Így hagytuk, hogy itthon maradjon.

Egészen addig, míg az iskolában meg nem láttuk, hogy jóval nagyobb a hajcihő, mint gondoltuk: vörös szőnyeg volt leterítve már a kaputól, zászló felhúzva és videós állt készenlétben.

Majd kiderült, hogy miért is hívták őket bicikli nélkül a város másik pontjára: titokban megszerveztek nekik egy sztáros bevonulást, rózsaszín limuzinnal érkezve. Kivéve a mienk, mert ugye nem ment el…

Szegényt felhívtam, hogy „bocs, úgy néz ki, ebből nem maradhatsz ki, próbálj azonnal itt lenni”. Kelletlenül, de meg is érkezett - még szerencse -, mert minden gyereknek végig kellett lejtenie a vörös szőnyegen, miközben a szülei kísérték, majd a bejáratnál fotózás.

Ez volt a másik, amire nem számítottam. Úgy volt, hogy szimpla filmnézés, nuku ünnepély - már csak a korona miatt sem. Más is megjárta, több szülő mondta, hogy ő is átöltözött-megfésülködött volna, ha erről tud…

Következő meglepetés a beérkezéskor jött: a koronaszabályok miatt a vendégeket kis létszámú csoportokra osztották, amik mindegyike más-más osztályba kellett, hogy menjen.

Itt egy-egy tanár volt a házigazda, aki kávét-teát kínált. A családnévvel ellátott asztalokon pedig egy-egy teli papírtáska állt, benne többféle chips, csoki és mindenkinek innivaló, hogy legyen mit ropogtatni a mozizás alatt. Mindez ingyen, azaz az év elején befizetett szülői hozzájárulásból.

Viszont minden asztalon ott állt a program: két és fél óráról!

Azonnal rá is kérdeztem, mondván, hogy a kicsi felügyelete fél órára van megbeszélve és az apuka is éjszakás műszakba indul(na), a tervezett időtartamon belül…

Hát, így jártunk. Újratervezés: én felhívtam a szomszédot, hogy maradhatunk-e, tud-e a kicsire figyelni, a párom pedig a főnökét, hogy ez van, megoldható- e? Szerencsére mindketten rugalmasak voltak, úgyhogy megpróbáltuk élvezni a helyzetet.

Mint kiderült a gyerekek csak egy- egy szeletét ismerték a filmnek, ami végül az „összeállításkor” jóval hosszabb lett, mint várták. Emellett pedig az összes elbúcsúzó nyolcadikosról személyre szóló fényképes bemutatót-búcsúztatót készítettek, amit egyenként el is mondtak-bemutattak, ebben kiemelve az értékeiket: okos, talpraesett, segítőkész, kinek mi.

Nagyon-nagyon pozitívra sikeredett, az egész este és a film is szuper volt. Megérte a plusz izgalmat (részünkről, a gyors átszervezés miatt) és a belefektetett munkát (a lányom, a többi gyerek és a tanárok részéről).

Kiugrottak az ablakon

A másik, ami itt hozzátartozik a nyolcadikosok évzárásához az a kamp, avagy év végi táborozás. Ezt az iskola a koronaszabályokra hivatkozva már meg sem szervezte, ami miatt a szülők és gyerekek részéről hatalmas volt a felháborodás.

Végül „alternatív módon” maguk a szülők oldották meg, iskolai időben, úgy, hogy a tanárok is kísérték az osztályt. Szóval olyan lett, mint az egyszeri lány a magyar népmesében, aki vitt is ajándékot meg nem is… Iskolai is lett, azaz mégsem.

Igaz, nem egy hétre, szerencsére, hanem csak másfél napra, egy hétvége előtt. Végül a tábor a kislányom számára nem volt túl happy, de ez más téma.

A vakáció előtt már csak egy dolguk volt: az utolsó tanítási napjukon (egy nappal előbb, mint a többieknek) kiugrottak az osztály ablakán.

Földszint.

Ez a „bulija” annak, hogy utoljára kilépsz az iskolából. Azt, hogy ez egy több emeletes iskolában hogyan működik, nem tudom, remélhetőleg megszervezik, hogy a nyolcadikosok mindenütt földszinti termet kapjanak. Legalább egy napra.

Kis furcsaság: tavaly, amikor még csak hetedikesek voltak, volt egy osztálytársuk, aki Szíriából érkezett. Papír szerint egy évvel volt idősebb náluk, de holland tanulmányi-nyelvi lemaradása miatt nem kerülhetett felsőbb osztályba.

Viszont hetedik év végén az életkora és az addig behozott hátrány miatt úgy döntöttek, hogy „elengedik”. Nem kellett a nyolcadikat elvégeznie, anélkül mehetett a középiskolába. Ő emiatt már – egyedüliként - a hetedik év végén kiugrott az ablakon.

A kislányom pedig, hat (tan)évvel a kiköltözés után - ez idő alatt elvégezve a nyolc általánost - most a középiskolára vár, amihez eddig egyedül egy brossúrát kaptunk.

Ebben benne volt a lista, hogy mit kell beszerezni. Ez kb. tíz féle dolog: füzetek, szögmérő, körző… Darabszám, fajta sehol (spirál, nem spirál, A4 vagy A5).

Kivéve a számológép, ahol tökéletesen pontos típusszámot kaptunk, ezt kell megvenni és slussz. Úgy néz ki vagy országos, hogy ez a típus kell, vagy a helyi középiskola egyeztetett a környékbeli boltokkal, így ez a fajta itt mindenütt (is) kapható.

Több infónk egyelőre nincs, pedig a szünetből már csak napok maradtak. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor is kezdődik majd a tanítás: a papírunkon nem egyértelmű az erről szóló dátum. De semmi gond… Megoldjuk.

Az sem mellékes, hogy ez az eset nem egyedi: majdnem minden négy éves kor felett kiköltöző kisgyerek végigcsinálja, hacsak nem olyan helyre érkezik, ahol nyelvi felkészítéssel kezd. Egy dolog változatlan: szerintem ezek a gyerekek - nyelvi előkészítővel vagy sem - igazi kis hősök.”

Ha szívesen olvasnátok még Hollandiáról, látogassatok el Vera oldalára!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.