Aki járt már Törökországban, akár csak nyaralni és volt szerencséje belekeveredni a közlekedés „rendszerébe”, az alighanem sejti, Mercedes adanai tapasztalatai aligha a mosolygás és a felhőtlen jókedv pillanatai. És akkor nagyon visszafogottan fogalmaztunk.

„Ahogy az évek alatt kirajzolódott előttem az adanai tömegközlekedés képe (bár képe csak azoknak a dolgoknak lehet, amik léteznek, és nem vagyok benne egészen biztos, hogy az itteni tömegközlekedés sikerrel kvalifikálna a „létezés” témakörében... Ja, hogy arról a tíz buszról beszélünk, amik néha talán jönnek, meg a metróról, ami az elmegyógyintézeten és a helyi „nyóckeren” kívül sehova nem megy? My bad.), egyre erősebben éreztem, hogy nekem itt egy nap vezetnem kell majd, vagy pedig élek a harmadik opcióval, mint egy mindenféle fóbiával rendelkező ismerősöm, hogy gyalogolok mindenhová. Életem végéig. Ezt még átgondolom, nem dobunk ki mindent opciót az ablakon azonnal... Ennél megfontoltabbak vagyunk.

Ezzel alapvetően nincs is semmi baj. Mármint azon kívül, hogy soha életemben egy másodpercig nem érdekelt a jogosítvány megszerzése, arról pedig, hogy én eme irat megszerzéséért esetleg még fizessek is, vagy ez bármiféle prioritás legyen a számomra, szó sem volt soha.

Bár, mindig ámulattal néztem lényegében az összes osztálytársamat anno, akik a tizenhetet betöltve hatalmas izgalommal várták a KRESZ-vizsgát (ugye ilyen van? Mert nekem fogalmam sincs róla, hogy milyen vizsgákat kellene várni ebben a témakörben) meg az elsősegélyt (van ám itt azért gógyi) meg a vezetést magát, és sokuk hónapokig spórolt, diákmunkázott, csak hogy „meglegyen a jogsi”, és hát, jaj az egész mekkora izgalom és minden egyéb.

Ezzel szemben voltam én, akiknél (mármint családilag) ez még csak fel sem merült, de hogy még említés szintjén sem, és különösebben magamtól sem kapott el a gépszíj, hogy fontosnak lássam ezt a dolgot (SPOILER – ezt hamar megbánom, amint Adanába költözöm).

Nem kellett autó és jó a BKV

Ennek egyik oka az volt, hogy különösebben autó birtoklásra sem vágytam, a vezetés maga nem érdekelt, és gimnázium után állandóan Budapest belvárosában léteztek életem főbb helyszínei (vagy pedig Pest olyan részein, ahol ott volt a szánkban a tömegközlekedés, ahogy falun mondjuk), úgy mint munka, egyetem ésatöbbi.

Tehát BKV-ztam, és tök boldog voltam, meg elégedett vele (itt jegyzem meg, hogy szerintem maximum az szidja a BKK-t, aki még nem hagyta el a falu határát, és nem látott ténylegesen rossz tömegközlekedést az életében, és konkrétan a szívérgörcs kerülget, amikor olyan kommenteket olvasok a BKK honlapján, hogy "Ma hét egész percet kellett várnom a metróra!" Hét. Egész. Percet. Hetet. Váó.), kitöltötte a közlekedéshez szükséges űrt a szívemben oly módon, hogy továbbra sem vágytam másra. Na de később...

Adanai tömegközlekedés: van, de minek?

Igazából, amikor Törökországba, pontosabban Adanába költöztem, eszembe se jutott a tömegközlekedés minőségét firtatni. Vagy a vezetésen gondolkodni, ha már itt tartunk.

Valahogyan olyan áldásos tudatlanságban lebegtem, hogy „hát, tömegközlekedésnek lennie kell”, és azt vártam, hogy ez itt is teljesen egyértelmű lesz, hogy körülvesznek majd tömegközlekedési eszközök, amik képesek engem normális körülmények között A-ból B-be szállítani, amikor szükséges az általam kívánt időpontokban, és az autó maximum ilyen plusz luxus, annak, akinek a lehetőségei megengedik, hogy ezt válassza.

Ez annyiban bizonyult valósnak, hogy tömegközlekedési eszközök ténylegesen körül tudják venni itt is az embert. Csak legtöbbször nem mennek semmi értelmes helyre, és még azt se időben teszik, és ha sofőrnek épp olyanja van, hogy nem akar sávot váltani, akkor elfelejt megállni a megállóban. Akkor is, ha épp egy órája várod. Szóval, a fő funkciójuk lényegében kimerül a létezésben. A szolgáltatás már más tészta.

Teljes csalódás. Összeomlás. Kiégés. Vég.

Ezek azok, amiket akkor érzel, amikor megpróbálsz itt (az itt alatt én kizárólag Adanát értem, természetesen) úgy utazást tervezni, hogy pl. beírnál két címet a Google Mapsbe, és várod, hogy feltűnjön, hogy melyik metróra, buszra kell szállnod, és hány percet vesz el mindez majd az életedből.

Megállók szájhagyomány útján

A poént előre lelövöm, a Google Maps itt így nem működik, ennek egyik fő oka (biztos, nem ez az oka), hogy itt a megállók helye is eleve szájhagyomány útján terjed (vagy néha kiraknak egy senyvedő oszlopot egy nagy „D” betűvel („durak” mint megálló törökül), amiről már a festék is lepattogott – vagy sose volt rajta), meg úgy eleve az egész közlekedést ez jellemzi.

„Ó, én hallottam, hogy itt jár egy busz... a szomszéd talán még ült is rajta.. Nem, nem látni még senki sem látta... de látja? Ott mintha várna valamit egy halom ember, ők biztos a hetest buszt várják, ami talán erre is szokott jönni, de nem vagyok benne biztos. Hogy merre megy? Hát, elvileg megy a főút felé, de erről a szomszédot kell megkérdezni” - és így tovább...

Hogy mi jön arrafelé, azt majd te kitalálod. Hogy mikor jön? Minek azt tudni? Merre megy? Meg vagy bolondulva? Üljél fel, aztán megtudod.

A sofőr és döntései

Tehát, az, hogy beírod, és látod, hogy tíz perccel később a Kiss Marika utcánál kell leszállnod, az ebben a formában itt nem létezik (maximumom a telefon képernyőjén), mert nagyon gyakran még a sofőrnek sincs tudomása róla, hogy az adott helyen épp van egy megálló.

Vannak applikációk, persze, több is... az egyetlen probléma velük, hogy egyrészt ugye gyakran a hivatalos – tehát, ahol lennie kéne – megállókat mutatják, amik nem mindig léteznek a gyakorlatban, illetve nem tudják belekalkulálni magukba azt, amikor a sofőr úgy dönt, hogy „hm... ma arra nem megyek”, és kihagy teljesen random tíz megállót, ahogyan azt sem, amikor a sofőr úgy dönt, hogy szerinte ott nincs megálló, ahol lennie kellene.

És akkor ehhez adjuk még hozzá azt, hogy eleinte fogalmad sincs róla, hogy hol vagy, és az minek van a közelében, mert még nem jegyezted meg úgy magad körül a környezetedet.

Úgyhogy mi marad nekünk, ha normálisan helyet akarunk változtatni? Természetesen a vezetés. Meg a GPS. Az legalább működik (Isztambulban egyébként vállalhatóbb a szituáció, ott inkább az lesz a probléma, hogy rendszeresen tizenhatmillió másik polgárral együtt szeretnél majd helyet változtatni egy olyan városban, amit, ha hirtelen elhagyna tízmillió ember, még mindig túlzsúfolt lenne).

Bürokrácia minden mennyiségben

De miért is nem teljesedhetett be egyelőre ez a szerelem köztem és a török közlekedés között? Természetesen a bürokrácia és a papírozgatás miatt.

Mivel úgy döntöttem, hogy nagy eséllyel itt, Törökországban fogok jogosítvány szerezni, mivel jóval olcsóbb, mint Magyarországon, ezért itt kezdtünk el utánanézni, hogy mégis mi kellene ahhoz, hogy itt érvényes jogosítványt szerezhessek.

Spoiler ismét: rengeteg minden. És annak a rengeteg mindennek a közjegyző által hitelesített fordítása is. A teljesség igénye nélkül: az egyetemi diplomám fordítása (ja, mert ezt a szabálytalan közlekedést nézve biztos vagyok benne, hogy itt mindenki legalább doktorival vezet autót...), az útlevelem fordítása, tartózkodási engedély (ebből nekem egy új kellett, mert a régi már lejáróban), erkölcsi bizonyítvány (néha a rendeset kérik Magyarországról, de nekem végül elég volt egy ittenit kikérni a helyi bíróságtól), egészségügyi „jelentés” a házi orvostól, meg még pár apróság, amiket már könnyebb beszerezni, köztük a szokásos igazolványképek tömkelege.

Viszont, ha ezt a sok mindent sikerül egyben beszerezni, és elkezdjük a kurzust, akkor azonnal meg fogjuk érteni, hogy miért olyan a közlekedés amilyen. Leginkább azért, mert azt az ötven kérdéses tesztet, amit „KRESZ”-vizsgaként eléd raknak (egy rendkívül „kemény” hét-nyolc napos kurzus után), bárki kitölti, aki beszél törökül, lényegében bármilyen komolyabb előismeret nélkül (vagy, ha még az ilyen technikai részek nem is mennek, majd az ilyen „autós etikett” kérdésekből visszanyered, és máris átmentél), és ezután már mehet is részt venni a hatalmas mennyiségű vezetési óráján.

Ami egy héten keresztül napi két órát jelent (vagy ahogyan épp el tudod osztani magadnak). És utána már mehetsz is vizsgázni, majd pedig a forgalomba. A probléma csak ott kezdődik, hogy szerintem sokan ebben a képzettségi állapotban ragadva tengenek-lengenek benne azóta is.”

Ha kíváncsi vagy még törökországi sztorikra, irány Mercedes blogja!

Utazd be a világot a Határátkelővel!

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Határátkelő (@hataratkelo) által megosztott bejegyzés

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.