A perui Cuzco egyik különlegessége, hogy közel 3500 méteres magasságban található, így aztán az érkezőnek a fáradtságon túl a magassággal is meg kell küzdenie – miként ezt Steve-ék is megtapasztalták. (Érdemes elolvasni perui kalandjuk Iquitosban játszódó részét is.)
„Minden rendben volt. Időben érkeztünk a kapunkhoz és vártunk közvetlen csatlakozásunkra Torontóban. A repülő menetrend szerint délután 4-kor rugaszkodott neki, és éjfél után landolt Limában, ugyanazon időzónába
Innen 3 óra várakozás után egy perui géppel rögvest Cuzcóba mentünk, ez a gép reggel ¾ 4-kor indult és Cuzcóba reggel 5-kor érkezett.
Kérdezheted, miért repülnek az emberek ilyen kora reggel Limából, a válasz az, hogy sok turista egy nap alatt akarja Machu Picchut megtekinteni. Cuzcóból oda még vonattal kell menni, 2-3 órányira van, szóval ilyen korai indulással Limából a turista oda-vissza megjárhatja egy nap alatt.
Mi persze 3 hétre jöttünk Peruba, az első állomásunk Cuzco volt, és ott összesen egy hetet töltöttünk, beleértve a látogatást a Machu Picchuhoz. Szóval nekünk volt időnk bőségesen. Cuzco az inkák fővárosa volt, amit később (1532-ben) a spanyolok meghódítottak. Ma 430 ezer lakosa van, UNESCO-listás világörökség.
Nem vagyunk mai csirkék, egy ilyen nap nagyon elfárasztott. Nem alszol semmit, nem beszélve arról, hogy Cuzco 3500 méter magasan van, sok embernek hozzá kell szoknia a ritka, oxigénhiányos levegőhöz. Nejem különösen ki volt borulva, fejfájás, hányinger… szidott is, minek kellett ebbe az első napba a Cuzcóba repülést is bepréselni.
Kalandos érkezés
Amikor megérkeztünk, a szállodánk beígért autója nem volt ott. Hajnal volt és a reptéri taxisok fellege ostorozott hova akarunk menni? Még perui pénzünk se volt, csak US dollár, nem mintha ez probléma lett volna.
Eltelt egy időbe, mire megbizonyosodtam arról, hogy a dél-amerikai hotel ígéretét tényleg nem tartotta be. Nem először fordult már ilyen elő. Végül is megalkudtunk egy fiatal taxissal, aki valamit beszélt angolul, és akinek szolgálatát ott tartózkodásunk alatt később többször is igénybe vettünk.
Hotelunk taxival félórányira volt, az óvárosban a domboldalon, az úgynevezett San Blas kerületben. Az utak a hotel közelében keskenyek, macskakövesek.
Egyirányúnak illene lenniük, de ez a fogalom itt ismeretlennek tűnt, és ha két kocsi egymással szembetalálkozott, egyiknek vissza kellet tolatnia, ami persze ilyen kora reggel nem volt probléma, de napközben igen és olyankor nem kis vitákba került az elsőbbség eldöntése.
A hotelnél az ügyeletes szokás szerint bocsánatot kért, azért, hogy nem küldött kocsit. Túl fáradt voltam, hogy lebarnítsam. „Majd ingyen viszünk vissza a reptérre tartózkodásotok befejeztével” – ígérte rutinosan.
A hotel tele volt és reggel 6 lévén szobánk persze nem volt kész, így a lobbiban levő fotelekbe rogytunk. Egy kis idő elmúltával adtak ideiglenesen egy nem használt szobát, mondták, a WC nem működik. Nagyvégre a szobánk reggel 10-re elkészült és ágyba jutottunk.
De nem tudtam aludni, kimentem a (földszinti) szobánk előtti kertbe. Szikrázó és dögerős volt a trópusi nap, de hűs volt az árnyékban, mert elvégre is 3500 méter magasan voltunk.
Nagyszerű kilátás, köröskörül hegyek, lent a völgyben a középkori város távolimoraja, templomok, körülöttem csend, csak elvétve ugatott egy-egy kutya. A kertben rózsabokrok, kis fügefa árnyékkal és pár paddal, egy rég nem használt kút, csiripelő madarak, köztük kolibrik és kaktuszok.
Séta a városban
Mivel nejem se tudott aludni, elhatároztuk, hogy lesétálunk a belvárosba a főtérre, amit Peruban elkerülhetetlenül a „Plaza de Armes”-nak neveznek.
Reggel 11 lehetett. Fáradtak voltunk, de lefele a 20 perces séta még csak ment valahogy. Nem gondoltunk a visszamenő útra. Középkori épületek/sikátorok között jártunk, spanyol templomok, színes indián bentlakók és turisták egyvelege.
Az előbbiek mindenféle dolgokat akarnak az utóbbiaknak eladni, ha mást nem, magukat veled fényképeztetni, borravalóért. Ha lámás (andoki kecskével) van a kép, több borravaló jár nekik. Ha van nekik perui indián bébi és bébi láma is, akkor még több borravalót illik adni.
Lent a nagy főtéren lehetett padokon ülni, a körülvevő épületekben a pénzt jól átváltani. Mindeközben a vezetőnek ajánlkozókat és napi túrákat eladni akarókat udvariasan el kell hessegetni. Megkerestük hol a közeli piac. Itt sajtot vettünk, majd megtaláltuk, hol lehet jó kávét inni.
A rövid út felfele vissza túl fárasztónak tűnt. Nosza, béreltünk egy taxit 5 Solesért (2 dollár). Nejem halálfáradt volt és magaslat beteg. Ez itt az első napokban gyakori tünet.
Beszéltem a portással, ajánlotta, hogy nejem üljön be a hotel oxigénsátrába. Ez nem más, mint egy kényelmes karosszék a lobby sarkában, mögötte egy függönnyel eltakart nagy oxigénpalack, plasztik csővel és egy oxigén álarccal ellátva.
Olyasmi, ami a repülőgépeken az utasokra hullik, ha netán a kabinnyomás megszűnik. Itt ülvén 20 perc után nejem életre támadt és egy szundi után teljesen magához tért.
Áldott legyen az inkák istene.”
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek